A piciket még cipelik a nagyok, a nagyok meg csábítják egymást, de mintha a kamaszokról megfeledkezne mindenki - legyen szó könyvről, táncról, fotókiállításról, vizuális vagy akusztikus kultúráról. Mintha elkönyvelnénk - bár mindannyian voltunk így, amúgy furcsák - hogy velük úgysem értünk szót. Hogy nem bírjuk távolodásukat, harcukat, az engemnemérdekelségüket, a lázadásukat. Szóval nem beszélünk velük, táncnyelven legalábbis biztosan nem. Most viszont lesz Kalászon egy négynapos gyerek- és kamasztánc fesztivál, ahol nem pusztán megmutatják, de meg is beszélik az előadásokat. (Persze nem akarom csökkenteni a beavató-színházak erejét és jelentőségét, fontos, ám vékony pontonhíd ők a kamaszelejtés folyóján.)

Ha nem mondunk le saját kamaszainkról, érdemes bekukkantani október 11-14 között, a Kós Károly Művelődési Központba. Lesz Duna Táncműhely (Ami a szívedet nyomja), Forte Társulat (Koto és Kaori) és a Közép-Európa Táncszínház Shakespeare-meséi. Meg egy csomó más izgalom.

Ezen a blogon nem volt még anyagiaskodás - már azon túl, ami a test megmozgatásához köthető. Nem volt szó sem támogatási rendszerekről, nem nagyon az igazgatóváltások mögött zseblázadásokról, folyosópisszentésekről, kulisszabalhékról. Most megtörik ez az ív. 

A fesztiválbalett (hivatalosan Magyar Fesztivál Balett) kapott 130 milliót a kormánytól. Hurrá. Markó Iván társulata nyilvánvaló értéket képvisel, a populáris kortárs táncra van igény, nemzetközi fesztiválokon is szépen teljesít, szóval nincs ezzel gond.

Már kapott egyszer 25 milliót, idén. Nem baj, több szem többet lát, több pénz meg több nézőt csinál. Hogy kizárólag a fesztiválbalett kapott rendívüli támogatást, persze borzolja a kedélyeket, de még erre is lehet mondani, hogy ha kevésből kell adni, érdemes koncentráltan, különben mindenki éhen hal.

A döntésről a társulat vezetése sem tudott. Mennyből az angyal.

A slusszpoén pedig az, hogy december 31-ig el kell költeniük - azaz az évadkezdet (és mindenféle tervezés) után, októberben , úgy, hogy a tervezett következő előadás december 3-án várható. És nincs idén premier. Amit nem sikerül elszórni, arra pedig csinos visszafizetési kötelezettségük van. 

Ezt hozta Győrbe a csütörtöki közlöny.

Ránk tört és letaglózott minket a forróság, porzik a beton, minden épeszű ember vízpartra költözik vagy légkondícionál, véget ért az évad a kőszínházakban, akinek kertje van kiköltözik, akinek nincs, az fesztiválozik vagy pihen. Aki egyiket sem, az pedig piheg. Ahogy én is. És böngész, túr, kutat, hogy mit lehet mégis most megnézni, miközben türölközőbe csavart jéggel avat látványos, mégis rejtezni való turbánt a feje tetején. Talpak ezidőtájt, különös tekintettel az agyonlapított boltozatra, tapicskolnak a hűvös kádvízben. Még Pesten is élvezhető a nyár, pláne, ha ez a Pest nem egy horvát szigettel van összevetve például. De ki volna az az esztelen, aki ilyenkor valami tengerparti kis grízdaragombóchoz hasonlítaná kulturától pezsgő székesfővárosunkat! Siránkozás helyett meg itt a Budapesti Nyári Fesztivál.

A BNYF szíve a Margitszigeti Nagyszínpad már évek óta a nagy volumenű előadások, látványos táncshowk, musicalek és a nyári gigakoncertek legfőbb helyszíne. Ilyenkor este bemasíroz a nép a Szigetre, vagy 26os busszal vagy 4-6ról gyalog, száll a tömény illatfelhő utána és a kemény székeket párnával puhítva élvezi a természetközelt. Gyakorlottabbak már előre beszunyogriasztják magukat, hoznak ernyőt vagy pluszpárnát a gyereknek, hogy az is lásson valamit szerencsétlen. A többiek összegyűjtik e tapasztalatokat, s napokig veszettül vakaróznak a munkahelyen. Ráadásul új helyszín is van: a 101 éves Víztorony, ami idén májusban nyílt meg újra mint kilátó és kiállítótér most Jazzy Towerként éledve poraiból koncertek és latintánc-estek helyszíne lesz.

Az évad a Budafoki Dohnányi Zenekar filmzenekoncertjével indut június 8-án.

Itt volt a Los Vivancos spanyol extreme flamenco fusion formáció június 15-én, most pénteken pedig következik a Szentivánéji tüzek és szerelmek éjszakája (fellépők többek között Horgas Eszter, Falusi Mariann, Básti Juli, Botos Éva, Tompos Kátya). Hét boszorka van.... a hét színésznő, zenésznő vágyakról, szerelmekről, gyötrelemről szól majd a színpadon. És jön a minden éves Zorba is július végén, amit soha ki nem hagynék...most Solti Csaba táncolja majd. És Popova Aleszja az özvegy - de ez egy másik történet.

Most a péntek a forró szerelemé, a semmit meg nem bánásé. Addigra a jégturbán is elolvad.

Még nem voltam tizenhat, amikor belógtam, a gimi háta mögötti kerten át settenkedtünk ketten, egy azóta komoly irodalomtanárrá izmosodott sráccal, rákacsintottunk a jegyszedő nénire, közöltük, hogy a zenekarhoz tartozunk és beengedett fátyolnyi bizalmatlansággal az arcán - így kezdőött az első táncfesztiválom, Veszprémben.

Aztán így maradt a legszebb fotó Keleti Éváé, amivel ez a posztfolyam is indult, a legkedvesebb színházas éjszakák, összekuporodva a Kamra második emeletén, hagyjál lógva a színpad fölé, így maradtak leggyönyörűbbek a fekete esték a Közép-Európa Táncszínházról vitatkozva, Juronicsot kritizálva vagy éppen Bozsik Yvetten rágódva, így váltak testté a legfontosabb érzelemsejtek. Hogy amikor elkezdődik, minden íze feltolul és nyűglődöm, ha nem lehetek ott.

A királynék táncvárosában, ahol először láttam Ladányi Andreát és Frenák Pált, Bozsik Yvettet, akkor még színpadon, babákat ölelve és dobálva. Idén ismét fellép Ladányi, Frenák nem, de Duda Éva és Bozsik társulata igen. Tulajdonképpen minden a helyén, pláne a borozás a Szürkében. Mert a Szürke is a régi.

A hétvégére maradt idén PR-Evolution, Ladányi (ma este tízre), a Bloom!, egy koncert és eredményhirdetés.

Sovány vigasz a régvolt egy hét tömény táncőrületért, még ha a szívet melengető jegyszedő nénis bizalmatlanság a régi is. Pedig azóta már veszek jegyet.

Három rövid táncetüddel nyitotta a Budapest Táncfesztivált az Egri Bianco Danza kedd este a Nemzeti Táncszínházban. A nyolc táncosból álló társulat vezető koreográfusa Raphael Bianco, szupervízora pedig az olasz táncélet kiemelkedő alakja, a 85 éves Susanna Egri. Ez alapján komoly elvárással indul neki a tánckedvelő az estének és mélyen megérinti, hogy a nézőtér nincs dugig, nem ülnek a lépcsőkön, de azzal nyugtatja magát, mindenki azt szereti nézni, amit már megszokott. Az EgriDanza pedig nem mindennapos látvány.

Felgördül a függöny, zendül a zene (Arvo Paert), megnyugtatóan selymes fény terül szét a színpad közepén, remeg a tánckedvelő gyomra, mint valami gourmandé, aki épp egy zsengerózsaszín szűzpecsenye fölé hajol, s az első pillanatok meg is telnek ezzel a mámorral. Az újszerű technika, a köldökből emelkedő táncosok, a nagyon hirtelen, mégis tökéletesen irányított, kecses mozdulatok, és az elképesztően gyönyörű testek teljesen lekötik a figyelmet. Egy ideig. Aztán marad a téma, a békekeresés, a duettekben és szólókban elmesélt egyedi sorsok azonossága, a transzcendensnek, Istennek való megfelelés vágya....ami gyorsan kifogy. Mintha Isten kis angyali hadserege táncolna, szárnyalnak és elbuknak, lecsúsznak (tágyakról és pillanatokról is néha), közelednek az Úrhoz, a Fényhez, de mindhiába.

Az útkeresés szelídségét és félénkségét a meg nem talált felett érzett düh váltja föl, ami érthető, mégis indokolatlan kiabálásba és rohangászásba csap át, harsonák fémes rikoltozása mutatja meg az áldás hiányának sebeit, a megrendült hit helyére nyers erő tolul. Tolulna, egészen pontosan. Mégis, a mozdulatok lágysága ellentmond a témának, a kín, a bánat nem jelenik meg, elmossa a mozdulatok profersszionalizmusának örvénye. S bár a darab vége csilingelő ámen, ez a lelki békéhez mintha mégis kevésnek bizonyulna.

De jön a következő, talán kevésbé hosszú, talán kevésbé túlmesélt: a történet egyszerű, egy házasságba kényszerített pár keserve a menyegző előtt. Szép díszlet (két hatalmas tükrös szekrény, néha létra, néha ágy), puha fények, mintha egy fekete-fehér film elevenedne meg a színpadon.  Balról három halálmadár-nő hozza a fehér gyolcsot a mezítelen arának, aki tiltakozik, hevesen fáj, jobbról a vőlegény magányos tánca tükröződik. A zavaróig intenzív zene elviszi a balhét, mozgatja a drámát, a tánc vokálozik, az operáé a főszerep. Sztravinszkijt ki ne szeretné? A feszültségek nem tartanak ki, nagyon sokat mozdulnak, de keveset mondanak - miközben a mozdulatok még mindig fantasztikusak, túlontúl végigjátszottak, az absztrakció lehetőségét sem hagyva a nézőnek. Minden sok: sok a kényszer, sok a nővér és a fivérek, sok a mozgás  és nincs tér annak, aki nem a színpadon van. Olaszok, talán ez az ok, mindent mondanak, ami történik. Aztán egy felszabadító gondolat szabadul be a jelenet végére: vörös fényben ázik a nászi ágy. Tökéletes.

A harmadik etüd mindent megmagyaráz. Érthetővé válnak a cizellált mozdulatok, a lendület és az elfojtottság érdekes keveredése, a nüanszok. Cesaria Evora dalaira mindenki megmozdul, s megbocsátja, ha volt mit. Okos zárás, ugyanazokkal a fenntartásokkal: a kellemes koreográfia követi a zenét, bármennyire bájos és megyerő is a tapsrend a végén. Egyenként jönnek ki a táncosok, mindenki saját karakterének megfelelően kap egy kis szabadjátékot. Jól sül el: senki nem virgázza túl, viszont mindenkiben megnyílik a humor.