A meséket szeretem, amit itt láttam az a véres valóság, elviselhetetlen - szakadt ki az előadás végén a mellettem ülőből a felgyülemlett csalódottság, aki a jelek szerint önmagát inkább a balga királyfiak kasztjához érezte közel, mintsem az erőszakos erdei farkasokéhoz. Nincs mit tenni, a nap végén a nők mindig inkább a félistenforma izomkolosszusokhoz vonzódnak - és a modernitás nem tehet mást, mint hogy a mesét realizálja. 

Az első képben a két viaskodó-vitatkozó boszorkány még bármerre szőheti a történet fonalát, bár gerjedelmük és szenvedélyük már a kezdet perceiben is szétfeszíti a tündérmese kereteit. Kentaur díszlete pedig telitalálat: hol az őrjöngő rosszasság, hol a szelíd jóság tükröződik a másik fényében-árnyában. Aztán Csipkerózsika színre lépése mindent világossá tesz: a légies, szűzfehér alak nem a szemünk előtt születik, s áttetsző lénye ellenére sincs benne szemerni ártatlanság. Átváltozásra készül.

Juronics elvetett mindent, ami gyermeki, ami szentimentális, kigúnyolja a naivitást és pofára ejti a - ha megmentésre nem is, de legalább csókra érkező - királyfit. Csipkerózsikából éteri lény helyett tüzes, feslett - vagy inkább húsvér - nőt farag, leleplezi a hazuságot és lerántja a takarót a vágyban összefonódó izzadt testekről. Naturális és meghökkentő, a maga juronicsos teatralitásában, fanatikus szélsőségességében. Nincs kimondatlan szó vagy érzés, nincs emelkedettség, sem puritánság vagy tabu-tűrés, test van, vér és a szomszédom által felrótt véres valóság.

A fehér szín és Csajkovszkij tökéletessége menthetetlenül halványul, majd tűnik el teljesen a fémes, recsegő zajban, a mindent átitató vörösségben, s mikor megjelenik a rokka a pipacspiros fonállal, eldől a lány sorsa. Nincs visszaút a tisztaságba - csak előre, a fájdalmas, de nagyon is emberi gyönyör felé. A jó tündér és a gonosz erotikus diszkótáncban vonaglik, az erdő szellemei és állatai minden érzékszervükkel, karmaikkal és nyelvükkel belekóstolnak a lányba, aki forró álmából ébredéssel sem menekülhet. Még akkor sem, ha néhány pillanatra esélyt kap: választhatná a Csajkovszkij-királyt, élhetne vele közös lombvilágban tovább. De a csipkéktől megfosztott rózsa másként dönt, az érzékiség felé veszi az irányt. Visszatekintve nem is tehet másképp: az igazat nem lehet egy végső illuzióval meghamisítani.

És joggal fáj ez azoknak királyfiknak, akik önnön magasztosságukba vetett hitükből várfalakat építve meg sem látják a valódi, érzéki nőt, akit nem csak elcsábítani, hanem boldoggá tenni is kellene.

Szegedi Kortárs Balett: Csipkerózsika, Nemzeti Táncszínház, október 17.

Az apa kegyetlen, lelketlenül önző, sosem törődött egyik fiával sem, amit lehet, elvesz tőlük és persze folyamatosan iszik, mint a gödény. Sem tisztelni, sem szánni, talán már gyűlölni sem lehet. Az apát meggyilkolják egy éjjel, amikor az órák össze-vissza vernek. Ki lehet a gyilkos? Melyik a három fiú közül vajon? Ki a felelős? A féktelen, ösztönvilágában ragadó, de alapvetően jólelkű Dimitrij, a nihilista, lázadó és gondolkodó, észvezérelt Iván vagy a tisztalelkű, szelíd, istenfélő Aljosa?

Dosztojevszkij 1879-1880 fordulóján írt regénye az utolsó sajátjai - s az egyik első a világirodalom remekei közül. A Karamazov-testvérek valójában egy mesterien megírt detektívregény: az író elszórja az okokat és információkat, elkövetteti a gyilkosságot, nyomoz és megtalálja a gyilkost. És felteszi a kérdést, amire máig nincs válasz: mi történik, ha a gyilkos gyilkolt, de mégis ártatlan?

Három fiú - három jellem és három erkölcs. Sőt több ennél, három eszme. Az érzelem, az értelem és az erkölcs triásza, az orosz társadalom szövetében. Szerencsénk van, olvasóknak és nézőknek, mert nem egy emberben dúl e három, hanem mindegyik minőség kap saját karaktert, így könnyebb. Így könnyebb ítélkezni. Vagy mégsem? 

A Karamazov testvérek nyilván megél modern feldolgozásban is - bármilyen átdolgozásban. Mégis leginkább az Operaházba illik, Muszorgszkij őrületével, Rahmanyinov nagyszerűségével és a Wagner színpadiasságával megtöltve. Kesselyák Gergely vezényli, Boris Eifman írta a librettót és koreografálta.

A véletlen szavai, Antoine és Desiré, Fehér babák takarodója, A telihold dalai, Jóslat a metrón - ők Cseh Tamás gyermekei közül néhányan, a legnevesebbek. Három éve, augusztus hetedikén hunyt el a Kossuth-díjas és Liszt- díjas művész, a szabad magyar kultúra meghatározó alakja. Neki állít emléket a Nemzeti Tánszínház hétfő este, Cseh Tamás arcai című filmösszeállításának vetítésével a Karmelita udvarban.

Cseh Tamás harminc éven át volt a magyar felnövő, majd idősödő, közben gyerekeiken keresztül újra fiatalodó, de mindig lázongó, időnként túlfeszült lényeglátó ifjúság hangja. Szövegein keresztül azok is beszéltek, akiknek ehhez más tehetséget nem adott az élet. Halála három éve elnémította a kulturális közönséget, emléke pedig összetartja azokat, akikben motoszkál még némi idealizmus a hamis realizmus helyén.

Cseh Tamás 1943- ban született a fővárosban, de 13 éves koráig Tordason élt, Fejér megyében. Az érettségi után a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az egri Tanárképző Főiskolát és a Képzőművészeti Főiskolát végezte el. 1967 és 1974 között csöndes joviálisan rajzot tanított egy budapesti általános iskolában, de az utolsó négy évben már megolvadt ez a hallgatás és Bereményi Gézával közösen dolgozni kezdett első dalain. Majd elkapta a színház sodrása, 1972 és 1977 között a Huszonötödik Színház tagja volt, 1977 és 1978 között az Új Tükör Pinceklubban és az Egyetemi Színpadon tartott önálló dalesteket. Alpaítója volt a Katona Színháznak, de a Bárkában is rengeteget dolgozott.

Első lemeze 1976-ban jelent meg Levél nővéremnek címmel, amelyet az Antoine és Désiré, A Fehér babák takarodója, Műcsarnok, Frontátvonulás, Jóslat, Utóirat, Mélyrepülés, Vasárnapi nép, Új dalok, Nyugati Pályaudvar, Levél nővéremnek II., A telihold dalai, Jóslat a metrón, A véletlen szavai, Az igazi levél nővéremnek és Ady követett. 1988-ban Az év lemeze díjat, 1992-ben a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét, 1993-ban pedig Liszt Ferenc-díjat kapott. 2001-ben vehette át a Kossuth-díjat.

Találkozni Cseh Tamással már csak így lehet - egy kis előzetessel itt -, közösen és filmen. Vagy egyedül otthon, hallgatva ezt a szocio-zenét, ezt a dalban elmondást, a hetvenes- nyolcvanas-kilencvenes évek slam poetry-jét.

Már a 17. században is imádták az áttetszően selymes bőrű, ártatlanul, ugyanakkor kiszolgáltatottan pihegő tizenéves kislányokat csodálni, s nincs ez másképp ma sem - egy mese, ami nem veszített a vonzerejéből négy évszázada: a Csipkerózsika.

A Sivasakti Kalánanda megtöltötte a Refektóriumot szerda este... Kongó nézőtérre számítottam, feltételezve, hogy erre a címre, Csakramálá magától nem indul el mínusz húszban egy józanéletű pesti a Várba. Tévedtem. Hiába, ami szép az szép. Persze nem is kellett volna szkeptikusnak lennem, hiszen a Csakramálá 2011-ben már sikerrel futott a Nemzeti Táncszínházban - s ez az ív láthatóan töretlen.