Örökzöld, felejthetetlen, tuti közönségkedvenc: a Casablanca című film színpadi változatát készítette el Kozma Attila társulatával a Miskolci Balettel. A főszereplőnőt, Bányai Mirjamot és a koreográfus-rendezőt kérdeztük.
Fotó: Éder Vera/ Miskolci Nemzeti Színház
Tánc ez a darab vagy színház?
Bányai Mirjam: Táncjátéknak hívnám leginkább. Sok színészi feladat van benne, de nyilván nem szólalunk meg.
Az ilyen feladatra felkészülten érkezik a táncos a Táncművészetiről?
B.M.: Dehogy! Erre az élet készít fel. Miskolcon nagyon sok táncjátékot játszunk, útközben megtanulja az ember. Kozma Attila nagyon szeret minket színészként is használni, sok társulatban ez nem így van, nekem viszont kifejezetten fontos ez a nézőpont. Számomra az a művészet, ha találkozik a mozgás és a karakterépítés, nem az, hogyha elképesztő fizikai teljesítményt nyújt valaki a színpadon. De nyilván ezt sem becsülöm le, sőt imádom, szeretem, hiszen táncos vagyok.
Nem veszélyes olyan darabot csinálni, amit mindenki ismer, amivel kapcsolatban mindekinek vannak előfeltevései?
Kozma Attila: Nem. Lehet, hogy azért gondolom, hogy nem veszélyes, mert készen van és szeretik. De nem azért választottam, mert ismert, hanem azért, mert egy iszonyúan jó történet. A Miskolci Balett most abban a fázisban tart, hogy olyan előadásokat, adaptációkat vesz elő, ami a városunkban megkönnyíti a balett befogadását. Az, hogy a Casablancát sokan ismerik, megkönnyíti az értelmezést a befogadást. Jó karakterek, jó szituációk vannak benne. Mitől lenne ez veszélyes?
Amitől veszélyes könyveket filmesíteni. Ha olvasóként szerettem és megteremtettem a saját világomat, jó eséllyel csalódok a filmben.
K.A.: Én alkotóként ebben inkább lubickolok, nem feszélyez. A mostani darabnál ugyanakkor felmerült ez a probléma: Truman Capote Az álom luxuskivitelben című regényét dolgoztam föl. Sokkal, sokkal izgalmasabb, élvezetesebb a könyv a filmnél, mégis mindenki a filmet ismeri. A Casablancában Ilsának nem volt megírt forgatókönyve, a forgatás napján tudta meg, hogy melyik férfival folytatja az életét.
Milyen a te Ilsád, Mirjam? Egy érett, tapasztalt nő?
B. M.: Azt gondolom, hogy igen. Amikor színpadon játszom, mindig úgy érzem egyébként is, hogy sokkal többet éltem, sokkal több tapasztalatom van, mint színpadon kívül. Ilsát játszani felelősség.
Mert ismert a szerep, vagy azért, mert főszerep?
B.M.: Egyértelműen azért, mert főszerep. Nem attól nagy falat ez a szerep, mert mindenki látta a filmet, mindenki ismeri és van viszonyítási alapja, hanem attól, mert a darabban ő a legfontosabb karakter. Ráadásul a mai közönségünk egy része talán még a nagyszüleivel látta a filmet... De a név hallatán az biztosan sokaknak beugrik, hogy ismernie kellene, de nem tudja, miért... Édesapám kedvenc filmje volt, ezért én sokszor láttam. Sok kép ugyanakkor nem maradt meg belőle.
Újranézted?
Kétszer. De a bemutató előtt már nem. Nem akartam, hogy belémivódjon.
Miért jó sztori ez?
Kozma Attila: Szociográfia, krimi és szerelmi háromszög egyszerre. Ez a három dimenzió már kiad egy jó darabot.
Térjünk vissza Ilsára. Milyen ő?
Bányai Mirjam: Éppen az ellentétem. Pörgős, dinamikus, állandóan szaladgáló, határozott nő vagyok, aki egyáltalán nem tud csöndben maradni, akkor sem, amikor talán kellene. Ilsa karaktere egészen más, visszafogottabb, szelídebb. Ettől elsőre meg is ijedtem. Aztán kifejezetten megszerettem, majd rájöttem, hogy sok közös belső gondolatot és érzést tudok találni vele. Kihívás volt finoman játszani, nem az én rátermettségemmel dolgozni.
Mikor érezted úgy, hogy most megvan a karakter?
B. M.: Amikor az egész darab összeállt. A beszélgetések során sokat változott, sokat alakult, a koreográfus, Kozma Attila rengeteg kérdést vetett fel, azok mind dolgoztak bennem egészen az utolsó pillanatig. Ráadásul az élet úgy hozta, hogy nagyon hasonló élethelyzetbe kerültem, mint ő a filmben.
Segített a döntésben a színpad?
B. M.: Nyilván sem színpadon, sem az életben általában nem lehet lejátszani a másik forgatókönyvet is. Persze nagyon érdekelt volna, ha mégis másként dönt, a másik férfi mellett... Abban rengeteget segített, hogy a szerepben megélve át tudtam gondolni, mi történik velem, érzelmileg mindenképpen segített.
Mégis itt van ez a darab most is, decemberben, szóval nem zárult le ez a folyamat.
B. M.: Nem. De most az foglalkoztat, hogy vajon mire vágyom igazán. Erre válaszolni pedig egyáltalán nem könnyű feladat, mert azt kell eldönteni, mi az a vágy, ami előrébb is viszi az embert. Amikor a premier volt, megkérdezték tőlem, hogy én mit választottam volna. Azt válaszoltam, hogy egyedül mentem volna tovább. Most nem tudom, mit mondanék.
De nem azt, hogy egyedül mennél.
B.M: Nem, nem mennék egyedül. Akkor szükségem volt erre, már nem igazán.
Jelenidejű a Casablanca?
Kozma Attila: Szerintem igen. De lássák jól.
