A Jonathan Hollander által 37 éve alapított Battery Dance Company harmadszor vendégszerepel Magyarországon - a Nemzeti Táncszínház és a MU Színház után Pécsett, most pedig a budapesti Átrium Film-Színházban mutatkozott be a New York-i társulat második koreográfus-nemzetsége. A nagy elvárások gyakran csalódással járnak együtt. Most is így történik-e?

Fotók: bdc.com

Hollander nagy név a táncszakmában. A világhírű koreográfus-táncos 1976-ban alapította együttesét, de vendégeskedett Portugáliától Mexikóig, Sri Lankától Indiáig a világ szinte minden ismert társulatánál. Miközben darabjai bejárták a nemzetközi porondokat - és sajtót -, szépen lassan felépítette saját nevelési rendszerét New York közép- és felsőfokú intézményeiben. Ő volt az is, aki az első művészeti menedzsmenttel foglalkozó iskolát létrehozta Indiában. A budapesti közönség azonban nem Hollander darabjait, hanem a "második generációs" koreográfusok munkáit láthatta a színpadon. Az ötrészes este etűdjeit a legfrissebb alkotásokból, az Autobiographicából és a Perceptual Motionből válogatták össze.

Míg az első etűd laza szövésű, klisékből építkező, könnyed ritmusa gyorsan elillant a táncosok megismerésével, a következő négy ötletszegénysége és kidolgozatlansága már ólomlábon léptette a perceket. Pedig az öt táncos tudása és összeszokottsága akár feledtethette is volna a gyönge koncepciókat, a csoda mégsem történt meg. Lehet, hogy New Yorkban angyal röpült át a termen, legalábbis a külföldi kritikák, amelyek a merészségért és az újszerűségért dicsőítik a BDC-t, így látják, Budapestet nem ülte meg ez az inspiratív hangulat. Talán túl kicsi volt a terem. 

A második etűd az urbánus lét harcában lealjasult emberek küzdelmeit láttatja. Miközben tomboló erővel esnek egymásnak az utca veszélyei elől menekülő, hasított szürke pólóba bújtatott városlakók, megmozdulnak a háttérben vetített tömbházak, kúsznak-másznak egymásba az árnyak, de hiába az intenzív jelenlét, az animáció uralja a képet. A mozdulatok, bármily hatásosak is, nem visznek tovább a történésnél. Falak kívül, falak belül - falak a nézőtér és a színpad között. 

Minden kezdet új lehetőség: öt fehérpólós, fekete rövidnadrágos táncos lép elő a takarásból, nyakuk körül fehér nyakkendő. Menedzserek. Bankárok. Menedzser- és bankárnők. Hajszolt, kihúnyni rohanó életük a szívritmus fonalára tekeredik föl addig, míg a dobogás egyetlen hanggá nem redukálódik. Az EKG azt mondja, nincs tovább. De előtte még bele kell nézni a fénybe, törvényszerűen, meg kell próbálni elmenekülni a végzet elől, a választott sors elől. Ám valaki mindig visszahúz. Háttérben óriástekintet, a szem tánca látható a vásznon, ahogy bele-belepillant az utolsó, mély sötétségbe. 

A negyedik rész zeneisége helyben teremtődik: Mira Bai Cook kitol a színpad jobb szélére egy keverőpultot és játszani kezd a hangokkal. Énekel, felvesz, loopol, minden táncos hozzáad egy-egy ütemnyit, míg össze nem áll a háttér. És a tánc nem is tesz mást, követi a zene szólamait, a kánonokat, a ritmusokat, a hangulatokat.

Végül megérkezik a várva várt Perceptual Motion, az ötödik etűd. Hogy Robin Cantrell volt a koreográfus, már egy Hollander-interjúból kiderült, s látván az első négy részt, joggal feltételezhető, hogy a legkiemelkedőbb táncos koreográfusként is megállja a helyét. A tételek előtt illatosítóval fújják be a nézőteret, hirtelen tisztaság lesz, virágillat, aztán tavasz, frissen vágott zöld fű illata mászik be az orrokba. A leheletfinom duettek során három szelíd történet rajzolódik ki a tapintásról, az egymásra találásról, a testek érintkezéséről. Megérkezik az a nyelv, ami hiányzott az első ötven percben, előkerülnek a szinte láthatatlan, mégis félreérthetetlen utalások, az esztétika és a humor. Cantrellnek pedig majdnem sikerül feledtetnie a korábbiakat - de valójában csak a csalódottságot tompította valamicskét.

2013. március 26., 20.00, Battery Dance Company, Átrium Film-Színház

Az európai turné következő állomása Győr, március 28-án.