Álmodban egyedül vagy, magányosan. Álmodban kiszolgáltatott vagy. Álmodban kibeszélsz mindent, szörnyeket és gnómokat teremtesz, majd rácsokkal zárod el a menekülés útját. Csak egy kérdés van: mikor vagy ébren?

A Pilobolus Táncszínház elhozta az álmot, megmutatta, józan ember meg nem megy aludni utána. Csak reméli, hogy jókor van ébren. Pedig a történet "csak " egy mese, nem több mint Alíz Csodaországban, a szereplők édes-savanyú szürreális lények, se nem rosszak, se nem jók, néha elutasítóak, néha ölni akarnak, enni vagy csak elegük van a kutyafejjel ténfergő kislányból.

Mi az árnyék? Mi a test? Ha a test csupán az árnyék létrehozására van jelen, mi a valóság? Lenyűgöző és egyszerre elgondolkodtató az amerikai táncegyüttes előadása: egy kislány, aki már nőnek érzi magát, rejtőzve rúzsozza az ajkait, veszélyes álomba menekül szülei szigora elől. Kizárja magát a gyerekkorából, miközben nem érti még a felnőttséget. Átalakul, megéli ennek a folyamatnak minden bizonytalanságát, kiszolgáltatottságát, egyediségét. Nincs senki hasonló, nincs senki, aki segítene – ez a kétségbeesett üzenet. A néző pedig, aki maga is volt kamasz, nem tudja kivonni magát ebből a folyamatból.

Elindul a kislány és bizarr kutyafejével Alízként járja - Csodaország helyett - Árnyékországot, ahol most nem mézszárnyú vajaskenyér-pillangókkal, hanem kegyetlen cirkuszosokkal és cowboyokkal találkozik, és sodorja magával a nézőt, magához vonzza teljesen ezzel szokatlan látványvilággal, ahol a tánc összefonódik az árnyjátékkal, a filmszerűen komponált képek ide-oda dülöngélő alakjai emberből állattá, majd újra emberré, késbb pedig tágyakká alakulnak a fényjáték segítségével. A Shadowlandben minden megtörténik, ami egy táncszínházi előadásban, egy színházi előőadásban megtörténhet, egyetlen szó elhangzása nélkül.

A történet – amelynek megírását a SpongyaBob című animációs sorozat írójára, Steven Banksre bízták – egyszerre szürreális és ismerős. Mindenki rémületes és vágyott álmai, mindenki félelmei és tapasztalatai, mindenki elrejtett szenvedélyei öltenek testet – húst és árnyékát. A valóság játszik, a játék válik egyetlen valósággá ebben a másfél órában.

A Shadowland úgy újszerű, hogy elemeire bontva nem tartogat meglepetést – összességében mégis valami egészen szokatlant mutat. Nem beszélve a vastaps utáni össztáncról, amiben a táncosok most a magyar nézőknek kedveskedtek, testükkel - és Brahms magyar táncaival - építették föl a Lánchidat, írták ki Budát és Pestet, játszottak hegedűn és brácsán... És nem volt ez több a kelleténél.