Először láthatja a hazai közönség Wayne McGregor 2006-os mesterművét, a
Chromát. A darab az emberi test drámaiságát vizsgálja, azt, hogy hogyan képes
testünk a gondolat és érzelem végleteit kommunikálni. A felkészülésről és a
darab próbái alatt szerzett tapasztalatairól kérdeztük a Magyar Nemzeti Balett
grand sujet-jét, Pokhodnykh Ellinát.
Fotó: Kummer János/ Magyar Állami Operaház
A képen Morimoto Ryusuke, háttérben Taravillo Mahillo Carlos, Bourg Théo
A magyar közönség eddig klasszikus darabokban láthatta Önt a színpadon, Giselle-ként vagy Máriaként A diótörőben. Milyen élmény kortárs darabban bemutatkozni?
Miközben teljesen igaz, hogy én főként klasszikus darabokat táncolok, azokban érzem otthonosan magam, be kell valljam, hogy Wayne McGregor Chromája volt életem egyik legnagyobb álma. Hiszen kijevi egyetemistaként a diplomamunkámat részben ebből a darabból írtam.
Az én anyai nagymamám ugyanis jelmeztervező volt, kislánykorom óta tele volt a szobám fantasztikusabbnál fantasztikusabb jelmezekkel, kellékekkel. Édesanyám pedig festőművész. Ez a hagyomány, élményanyag nagyban segít abban, hogy a vizuális művészetekhez is mélyen kötődjek, ezért,
amikor a témavezetőm rákérdezett, hogy feldolgoznám-e esetleg azt a témát, amit bonyolultsága miatt senki nem választ, és ez éppen a koreográfia és a díszlet-jelmez kapcsolat volt, azonnal igent mondtam. Részben vonzott, hogy olyanra vállalkozom, amitől mindenki megrettent, másrészt pedig otthon szinte minden tudást megtaláltam, ami a diploma megírásához kellett.
Pokhodnykh Ellina
Ha valamiről nehéz hatvan oldalt írni, az a Chroma díszlete!
Valóban, a Chroma jelmeze és díszlete éppen arra volt nagyszerű példa, hogy milyen jól tudja segíteni a táncművészeket és a koreográfust, a tárgyak és a komplikált jelmezek hiánya. A Chroma tökéletes, tiszta és engedi kibontakozni, megmutatkozni az emberi testet. Ez az abszolút minimalista környezet tökéletesen felszabadítja a táncost, nem tereli el a nézői fókuszt a mozgásról, a mozdulatok jelentőségéről. A dolgozatom a régi nagy balettektől indult és McGregor mesterművénél ért véget. Hát ezért is volt számomra hihetetlenül felemelő, amikor megtudtam, hogy lesz
benne szerepem, és persze akkor, amikor kiderült, hogy valóban nézőközönség előtt tudjuk majd előadni.
Merthogy a Chromát nem először próbálja be az együttes, de ez lesz az első nézők előtti premier.
Igen, a pandémia miatt ez a darab is a fiókba került, most lesz az igazi nagy premier.
Térjünk vissza egy kicsit a festészethez: a chroma azt jelenti, szaturált,
intenzív, színes. Milyen táncnyelven festeni?
Felszabadító! A kortárs darabokkal szemben sokszor megfogalmazódik az a kritika, hogy nincs történetük, ezért nehéz őket követni, sokan azt mondják, hogy „hát így én is tudnék táncolni…”. Ennek azt a részét értem, hogy a történetnélküliség komplikálttá teszi a darab követését, és a nézőnek – miképp a táncosnak is egyébként – sokkal inkább a saját élmény- és érzésanyagára kell támaszkodnia. De a kortárs darabok is elképesztően izgalmasak, tartalmasak.
Fotó: Nagy Attila/ Magyar Állami Operaház
A képen Lee Yurim.
A Chromának sincs klasszikus története, mégis kibontakozik egy érzéstartomány minden jelenetben. A kortársban szerintem általában a zene veszi át azt a szerepet, amit a klasszikus darabokban a történet szokott vinni. Jack White III. és Joby Talbot muzsikája valami egészen elementárisan mélyről szól, fantasztikus lendületet ad a koreográfiának. Ez egy mestermunka. Ami végtelenül izgalmas benne, az az, ahogy meg kell találnod önmagadat, és a saját belső munkádból, a saját energiádból kell felépítened a karaktert. Csak akkor lesz jó és hiteles a színpadi jelenléted, ha ezt a munkát elvégzed.
Először egy rövid videót láttam a darabról a Covent Gardenből és a Bolsojból, és tényleg a legmerészebb álmom volt, hogy egyszer majd én is táncolhatom.
Fotó: Nagy Attila/Magyar Állami Operaház
A képen Okajima Takaaki és Yamamoto Riku.
Ha innen nézzük, a karakterépítés felől, mi a különbség a Giselle és a Chroma között?
Amikor a Giselle kezdetekor felgördül a függöny és kilépek a színpadra, akkor már nem Pokhodnykh Ellina vagyok, hanem átlényegülök, a szereppé válok és minden cselekedetem, mozdulatom abban a keretben fogalmazódik meg. Azon a néhány négyzetméteren a hitelesség alapja, hogy mindannyian tudjuk, hogy ez egy színház, és így fogadjuk el igaznak.
Fotó: Berecz Valter
A kortárs másképp működik, a Chroma nem szerepet ad, hanem egy
egyébként nagyon precíz koreográfiát, nagyszerű zenét, és a keretek kitöltése a táncművész feladata és munkája. Fizikai oldalról nyilván nem egyszerű, hogy másféle mozgásnyelvhez vagyunk hozzászokva, de táncművészként alapvetően az a feladatunk, hogy ezt megoldjuk. Mentálisan és pszichésen pedig ez a belső munka a feladat. Ez a kettő pedig olyan gyorsasággal fejleszt minket, olyan izgalmas, új tapasztalatot ad, ami szakmailag másképp nem is volna elképzelhető.
Fotó: Berecz Valter
Ha csak klasszikus darabokban táncolnék, szerintem sok izgalmas tapasztalatszerzési lehetőségtől elesnék. Úgy érzem, hogy a kétféle stílus összeérik bennem, és együtt járul hozzá a fejlődésemhez.
