Nézőpontot váltani nem könnyű. A véleményünk, a kimondott szavaink, sőt az előítéleteink is segítenek minket abban, hogy eligazodjunk, hogy kiszámíthatóvá tegyük a világot önmagunk és mások számára. Ugyanezek a mondatok viszont gátolhatnak is abban, hogy megtaláljuk az utat a másik emberhez, hogy változzunk és fejlődjünk. Ezt ismerte fel Dana Caspersen, aki koreográfusi tapasztalatát hívta segítségül és egy egészen új, nonverbális konfliktuskezelő módszertant dolgozott ki.
Caspersen projektje: The Exchange. Fotó: Almut Elhardt
Dana Caspersen nem szociálpszichológus, nem is mediátor, hanem táncművész. Nem mellesleg pedig a világhírű William Forsythe felesége, akinek egy darabjáról már mi is írtunk itt. A Frankfurt Balett táncművésze szerint a tánc nyelve tökéletesen alkalmas arra, hogy társadalmi, szociális problémákat oldjunk meg segítségével. Az a gondolat, hogy a testen különféle minőségein keresztül kommunikálva könnyebb megtalálni a harmóniát és oldani a feszültséget, nem újkeletű.
Caspersen viszont továbbmegy ennél, ő a táncban és koreográfiában szerzett tapasztalatát felhasználva speciális, "konfliktusokra szabott táncjátékokat" ír klisenseinek.
Munkamódszere az "akció dialógus", ami nagy, körülbelül 250 fős csoportoknak ígér megoldást olyan óriási problémákra, mint a rasszizmus és kirekesztés.
Ha a konfliktusokra úgy tekintünk, hogy azok kizálóag rossz és romboló helyzetek, teljesen biztosan elakadunk. Szerintem a konfliktus nem más, mint a találkozások során keletkező természetes súrlódás. Az élet számos helyzetében feszültséget élünk át, vezetés közben, akkor, amikor együtt élünk valakivel, és másképp mosogat például. Ha így nézünk a mélyebb konfliktusokra is, akkor rájövünk, hogy az a feladatunk első sorban, hogy megmutassuk az embereknek, hogyan legyenek és maradjanak kíváncsiak egymásra.
Caspersen projektje: Knotunknot. Fotó: Marion Borriss
A színház nagyon jól megtanítja az embereknek azt, hogyan lehet más érzelmeit, gondolatait megérteni, tökéletes gyakorlat a nézőpontváltásra.
Amit én tanítok, az természetesen nem professzionális táncművészet. Nincs szükség sem képzettségre, sem művészi tehetségre. Nem ez érdekel a koreográfiából, hanem például a terek használata. Mit fejezünk ki azzal, ahogy belépünk például egy szobába, és hogyan lehet ezt tudatosítani? A koreográfia nem más, mint egy elképzelés "megrendezése" fizikai síkon. Ahogy minden spontán élethelyzet is ugyanez, még akkor is, ha ezt észre sem vesszük. Minden szituáció tulajdonképpen fizikai szinten "rendezett", meghatározott.
A mozgás segítségével változtathatjuk az elménket, a beállítódásunkat – állítja Caspersen. Olyan "metaforikus" kapcsolatokat építhetünk, ami segít abban, hogy jobban megértsük a másik embert. Ráadásul ezek az élmények sokkal finomabbak, részletgazdagabbak, belülről fakadók, így mélyebb nyomot is hagynak bennünk.
Amikor az emberek egymás mellett sétálnak, könnyebben megtalálják a hangot egymással, nem? Mert nincs "szembenállás", nincs kikényszerített közelség, mindenki meg tudja tartani a saját kényelmes távolságát a másiktól.
Caspersen rasszizmus elleni prjektje, az Under|Stand például a tükrözésre épül, a legelemibb emberi tanulási technikára, az utánzásra.
Az előadóművészek feladata, hogy konfliktusokat villantsanak fel és oldjanak meg. Ezért hiszem, hogy ezek a tapasztalatok segítenek az átlagembereknek is megérteni és megoldani a hétköznapi problémákat is.
A cikk a Dance Magazine interjúja alapján íródott.
