Nézőpontot váltani nem könnyű. A véleményünk, a kimondott szavaink, sőt az előítéleteink is segítenek minket abban, hogy eligazodjunk, hogy kiszámíthatóvá tegyük a világot önmagunk és mások számára. Ugyanezek a mondatok viszont gátolhatnak is abban, hogy megtaláljuk az utat a másik emberhez, hogy változzunk és fejlődjünk. Ezt ismerte fel Dana Caspersen, aki koreográfusi tapasztalatát hívta segítségül és egy egészen új, nonverbális konfliktuskezelő módszertant dolgozott ki.

dana caspersen william forsythe

Caspersen projektje: The Exchange. Fotó: Almut Elhardt

 

Dana Caspersen nem szociálpszichológus, nem is mediátor, hanem táncművész. Nem mellesleg pedig a világhírű William Forsythe felesége, akinek egy darabjáról már mi is írtunk itt. A Frankfurt Balett táncművésze szerint a tánc nyelve tökéletesen alkalmas arra, hogy társadalmi, szociális problémákat oldjunk meg segítségével. Az a gondolat, hogy a testen különféle minőségein keresztül kommunikálva könnyebb megtalálni a harmóniát és oldani a feszültséget, nem újkeletű.

Caspersen viszont továbbmegy ennél, ő a táncban és koreográfiában szerzett tapasztalatát felhasználva speciális, "konfliktusokra szabott táncjátékokat" ír klisenseinek. 

Munkamódszere az "akció dialógus", ami nagy, körülbelül 250 fős csoportoknak ígér megoldást olyan óriási problémákra, mint a rasszizmus és kirekesztés.

Ha a konfliktusokra úgy tekintünk, hogy azok kizálóag rossz és romboló helyzetek, teljesen biztosan elakadunk. Szerintem a konfliktus nem más, mint a találkozások során keletkező természetes súrlódás. Az élet számos helyzetében feszültséget élünk át, vezetés közben, akkor, amikor együtt élünk valakivel, és másképp mosogat például. Ha így nézünk a mélyebb konfliktusokra is, akkor rájövünk, hogy az a feladatunk első sorban, hogy megmutassuk az embereknek, hogyan legyenek és maradjanak kíváncsiak egymásra.

dana caspersen william forsythe

Caspersen projektje: Knotunknot. Fotó: Marion Borriss

A színház nagyon jól megtanítja az embereknek azt, hogyan lehet más érzelmeit, gondolatait megérteni, tökéletes gyakorlat a nézőpontváltásra. 

Amit én tanítok, az természetesen nem professzionális táncművészet. Nincs szükség sem képzettségre, sem művészi tehetségre. Nem ez érdekel a koreográfiából, hanem például a terek használata. Mit fejezünk ki azzal, ahogy belépünk például egy szobába, és hogyan lehet ezt tudatosítani? A koreográfia nem más, mint egy elképzelés "megrendezése" fizikai síkon. Ahogy minden spontán élethelyzet is ugyanez, még akkor is, ha ezt észre sem vesszük. Minden szituáció tulajdonképpen fizikai szinten "rendezett", meghatározott.

A mozgás segítségével változtathatjuk az elménket, a beállítódásunkat  – állítja Caspersen. Olyan "metaforikus" kapcsolatokat építhetünk, ami segít abban, hogy jobban megértsük a másik embert. Ráadásul ezek az élmények sokkal finomabbak, részletgazdagabbak, belülről fakadók, így mélyebb nyomot is hagynak bennünk. 

Amikor az emberek egymás mellett sétálnak, könnyebben megtalálják a hangot egymással, nem? Mert nincs "szembenállás", nincs kikényszerített közelség, mindenki meg tudja tartani a saját kényelmes távolságát a másiktól.

Caspersen rasszizmus elleni prjektje, az Under|Stand például a tükrözésre épül, a legelemibb emberi tanulási technikára, az utánzásra. 

Az előadóművészek feladata, hogy konfliktusokat villantsanak fel és oldjanak meg. Ezért hiszem, hogy ezek a tapasztalatok segítenek az átlagembereknek is megérteni és megoldani a hétköznapi problémákat is.


A cikk a Dance Magazine interjúja alapján íródott.