Carlos Acosta, a világhírű balettművész története tényleg csodába illő: egy havannai nyomortelepen nőtt fel, ma pedig már a nemzetközi balettvilág hordozza a tenyerén. Azt, hogy pontosan mi történt vele az elmúlt évtizedekben, hogyan tette meg ezt az elképzelhetetlenül hosszú utat, már idén megtudjuk a róla szóló mozifilmből.

Fotó forrása itt.

90 évesek és még mindig táncolnak. Marge Champion és Donald Saddler, a Keep Dancing című film szereplői. Szépek, energikusak, átszellemültek. Átszellemíti őket a tánc. A Broadway két egykori sztárja hetente kétszer bemegy a balett terembe és próbál. Bemelegít, gyakorol és új darabokat koreografál. Múltat idéz, de a jelenben táncol. Marge gyönyörű sminkben és frizurában, akár egy igazi primadonna, Donald lazábban, de ugyanolyan ünneplőbe öltöztetett lélekkel.

„Az életben bizonytalanabb karakter vagyok. Itt, a balett teremben magabiztossá válok. Ez az a hely, ahol tudom, ki vagyok.” – mondja Saddler, s hány és hány táncos van így ezzel, akinek a színpad adja az életet, a reggeli balett-termi gyakorlás az életcélt, az identitást, az önigazolást, a biztonságot. És ez 90 éves korra se múlik el. Miért múlna el? A tánc szerelem, márpedig a szerelem kortalan. Nem nézi az éveket, a ráncokat, a test romlását és tökéletlenségét, hanem ő maga alkotja, festi meg, találja ki, hozza létre önmagát. A teljesség nyújtotta szépséget, mely belülről, a tánc által nyújtott örömből fakad.

A Keep Dancing, Greg Vander Veer díjnyertes, fesztiválokat bejárt szépséges, emlékező dokumentumfilmje nyitóképében a New York-i felhőkarcolók fölött időz, hogy aztán a gyönyörű, csupa üveg, csupa napfény stúdióba térjen, melyet Marge és Donald bérelnek onnantól fogva, hogy a Broadwayről „nyugdíjba vonultak”. Mit nyugdíjba. Ők nem nyugdíjba, hanem a stúdióba vonultak az öregség sebnyalogató, végváró és magába forduló szomorúsága elől. „Az öregedés nem meglepetés, nem valami gondterhelt dolog, egyszerűen tény” – mondja Donald sejtelmesen mosolyogva. Marge ma is bőven 90 fok fölé emeli a lábát a rúdnál és kecsesen ráhajol. A rúdnál, ahol napi gyakorlataikat kezdik. „Minden évtizedben azt kell nézni, amit ad, nem pedig azt, amit elvisz” – mondja bölcsen, miközben frizurát készít természetes, szép ősz hajából. „A mai társadalomban az öreg, de még a középkorú is rossz csengésű, negatív szavak. Ma mindenki örökre fiatal akar lenni. Nos, jobb, ha belátják, ez nem lehetséges. Viszont meg kell tanulni élvezni az öregséget.” – osztja meg velünk a keserédes életbölcsességet.

Keep Dancing from Greg Vander Veer on Vimeo.

Marge és Donald 2001-ben barátkoztak össze, amikor a Follies című produkcióban léptek fel a Broadwayn, miután mindketten tündöklő táncos karriert mondhattak magukénak.

A Keep Dancing nemcsak a jelent mutatja be, de múltat is idéz, felvillannak mozaikok Marge életéből, láthatjuk őt gyerekként a ’20-as években hableányruhában egy kertben táncolni, a harmincas években a színpadon ragyogni, de a Keep Dancing filmrészleteket is felidéz, hisz Marge számos filmmusicalben tündökölt ifjabb korában.

Donald Saddlerről megkapó fotósorozat látszik, amikor a mezőn az egekbe ugrik, amikor még feszül a test, akár az íj, duzzad a fiatalság, és kihívó, pajkos a tekintet.

Aztán szó esik Fred Astaire-ről, akit először 14 évesen látott Donald, majd Billy Elliotról, aki amikor megkérdezték tőle, miért akar táncolni, azt mondta: mert amikor meghallom a zenét, olyan elektromosságot érzek a testemben, hogy nem tudok neki ellenállni. Mert amikor táncolok, akkor tudom, ki vagyok én. „Ugyanezt érzem én is” – mondja Donald, akinek a tánc életforma, s aki mikor kilép a stúdióból, újra a bizonytalan emberek táborához sorolja magát. De addig, itt a táncparketten, hétről hétre, napról napra minden megtörténhet. S ennek a mindennek még az öregedő test sem szab határt.

A film elkészülte óta Donald Saddler meghalt, Marge még él. Mindketten óriási leckét adnak nekünk a tánc szeretetéből.  

Minden felkelésben a mozdulat a táncig visz, még ha recseg vagy ropog is, a mozdulat, ahogy kinyújtóztatod elgémberedett, álmokba merevedett tagjaid, lükteti, hogy most kelés, kellés van, kellések. Puritánok. Koponyára szorított jelenlétek, színes tejjel lágyított karcos kávék, forró vízsugárral szétmasszírozott izom-tiltakozások, ruhába bújtatott meztelenségek, mind, mind egy nagyon hétköznapi, mindennapi, hétfőtől vasárnapig tartó táncba visznek. Egyszerre befelé és kifelé, a vezényszavakkal ölelt teendőkig, most kinyújtod, aztán kigondolod, aztán elernyeszted és elengeded, most megfeszíted és rámosolyogsz, tovább feszíted és vicsorogsz, meghajlítod és gurgulázol, kifújod és eltemeted. Tisztán, egymástól elválva a feladatok mind megannyi apró táncetüdök, gyakorlások, puritán feketén, gödrös-ráncos, fekete szemek alján megbúvó kis fénycsíkok. Pina Bausch. Kiről lehetne beszélni másképp így?

Bauschra hivatkozni merész, ha az ember nem születik azonnal Bozsik Yvettenek például és nem veti oda Euridikét némi gondolkodás után Orfeusznak. Wisława Szymborskára sem könnyebb, a "költők Mozartjának" becézett irodalmi Nobel-díjas lengyel írót idézni humort, iróniát és imerettel teli mély emberséget feltételez.

Mindezt röviden.

Ha felolvasnám, ez sem volna több, mint 1:05. 

De nem is kell több egy táncfilmhez. Még egy jó táncfilmhez sem. 

Ráadásul van, akinek 1:08 alatt sem megy többet mondani. 

December 31-ig tart egy alig fellelhető táncfilmverseny a Daazo.com-on. Hátha valaki többet mutat majd, mint Bausch és Szymborska.

Wisława Szymborska: Hagyma 

A hagyma az egész más. 
Neki nincs belseje. 
Ő ízig-vérig hagyma, 
a hagymaság teteje. 
Kívülről hagymaforma, 
velejéig hagymányi: 
ha magába néz, nem fog 
semmi ijesztőt látni. 

Mibennünk idegenség, 
alig bőrlepte vadság, 
intern inferno rejlik, 
anatómia grasszál; 
a hagyma bent is hagyma, 
csavaros zsigerű, 
sokszoros meztelenség, 
legmélyig önszerű. 

Vitathatatlan lét ő, 
sikeres mű a hagyma, 
a nagyobbnak a kisebb, 
csökkenő a tartalma; 
elsőben második, majd 
harmadik, negyedik van, 
centripetális kvintett, 
kórusba álló visszhang. 

A hagymánál ékesebb hast 
nem látott a világ. 
Ön-dicsőségére körül- 
glóriázza magát. 
Bennünk: idegek, nyálkák, 
zsírok és rejtelmesség, 
s nekünk nem adatott meg 
a hülye tökéletesség.

(Kerényi Grácia fordítása, köszönjük neki)

Amikor fogyhatatlan erővel szorítja a megfelelés vágya, sőt kényszere, akkor az ember elveszíti ön- és testtudatát, kínozza és tépi az idegrendszerét, az életét egy olyan sikerért, ami soha nem lesz az övé, egy olyan illúzióért, ami csak távolítja saját középpontjától. Az elismerés éhsége, a külső szeretet béklyója valódi thrillerré alakíthatja az életet - ha pedig film lesz belőle, akkor olyan alkotás születik, mint a Fekete hattyú. Nem egy klasszikus vasárnapi családi mozi, de ha van egy szabad hétfő utána, akkor érdemes belevágni...

Darren Aronofsky moziját, az önmagát misztikus drámának és pszicho-thrillernek soroló filmet 2010-ben mutatták be Amerikában. Öt Oscar-díjra és három Golden Globe-ra jelölték. 

Nina (Natalie Portman) egy huszonnyolc éves, gyönyörű és tehetséges balerina, aki megpróbálja beteljesíteni anyja által kiszabott küldetését, s el akarja érni azt a csúcsot, amit neki sohasem sikerült. Szólista akar lenni a Hattyúk tavában. A rendező azonban túl merevnek és szelídnek látja, ezért elsőre elutasítja, Nina azonban egy csók közben beleharap az ajkába, Thomas, a rendező ezért átgondolja, s mégis rá osztja a szerepet. A feladat kegyetlen nehéz: a fehér hattyú ártatlansága mellett Ninának meg kell találnia a fekete hattyúját, a sötét oldalt, a szenvedélyt, a vágyat, a dühöt, a szexualitást, a rothadt érzések ládáját. Föl kell szabadítania az elnyomottat, az ösztönöst, a soha meg nem éltet. A lányból, akit anyja tudatosan infantilizált, akinek ellopott gyerekkorát a felnövés megtagadásával próbálták kompenzálni, most kényszerhelyzetbe kerül: vagy megfelel az anyjának (és önmagának), vagy megáll és nemet mond. A végeredmény? Csak egy tisztességes, halálos bukás lehet.

Nina a próbafolyamat alatt bekattan: ahogy egyre mélyebbre ás saját énjében, hallucinálni kezd, skizoid jeleket mutat, nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől. A hihetetlen nyomás egyre szenvedélyesebben űzi előre a Végzet felé. Megtagadott nőiességét a társulathoz frissen csatlakozott lány, Lily (Mina Kunis) szimbolizálja. Lily ösztönössége, erotikus kisugárzása magához láncolja Ninát, a lány hátára tetovált fekete szárnyak pedig végül a pokolba röpítik a fehér hattyút.

Nina felborul teljesen: saját lényének ismeretlen részei új személyiség formájában jelennek meg számára. Tudata meghasad, elveszíti a valóságot, a film csúcspontjában pedig az összeolvadás élménye nélkül szeretkezik saját női ösztönlényével, Lilyvel. Tragédia, fájdalom, őrület és halál - az utolsó perc mondata csak ennyi: "Érzem, hogy tökéletes. Tökéletes volt."

Lenyűgöző film, minden ízében.

A Bodas de Sangre (Vérnász) 1981-ből. Ha egyszer megnézed, minden éjjel, mikor cipőtalpak dobognak az ablakod alatt, ezzel álmodsz tovább.

Federico García Lorca 1933-ban egy, a spanyol lapokban megjelent rendőri hírből írta Vérnász című drámáját. A hír ez lehetett: egy falusi menyegzőn, a templomi szertartás után, a tánc forgatagában elrabolta a menyasszonyt korábbi udvarlója. A szerető nős, egy gyermek apja. A hoppon maradt vőlegény férfitársaival együtt, lovon indult a pár után. Egy erdőben rájuk is talált, ahol a két férfi bicskát rántott, és egymásra támadt. A viadalban kapott döfésekbe mindketten belehaltak. 

Klasszikus Rómeó és Júlia történet, színpadra, vászonra kívánkozó. Ráadásul azt a társadalmi feszültséget is tükrözi, amit akkor Spanyolország átélt: a régi és a modern közötti halálos ellentétet. (Gyakran társítják a Bernarda Alba házával és a Yermával, s így együtt a Spanyol föld trilógiájának hívják őket.) A régi morál, ami vagyon és rang alapján osztott feleséget férjnek együtt élt, pontosabban nekifeszült a modernnek, ami a szerelemre és az egyéni döntésre bízza a választást. A régi udvarló szegény volt és kaszton kívüli, a férj viszont módos, megfelelő választás. De a szenvedély elragadja a szerelmeseket, a lagzin újra fellobban a vágy és elszöknek. Ez minden dráma alapja: szenvedély és hübrisz. 

A Vérnászban összeölelkezik a klasszikus görög tragédia és a modern népi drámának. Itthon Szokolay Sándor írt belőle - nemzetközi elismerést is kiváltó - operát, Carlos Saura rendezésében pedig Antonio Gades és a világ táncművészetének élvonalába tartozó együttes vitte filmre, 1981-ben. Valamelyik éjjel biztosan vetíti a köztévé, ki tudja.

Ebből a filmből mindent meg lehet tudni a spanyolokról, a drámáról, arról, hogy mi is a "garbo", a mozdulatok büszkesége, kevélysége, gőg és pátosz, fegyelmezettség és gerincmenti erő, spanyolosság. Amit Saura a többi filmjében is használ, amit olyan rendkívüli módon foglamaz meg.

Drámaiságban persze a Carmen (1983), a gyönyörű de igencsak laza erkölcsű cigányleány története sem marad el a Vérnász mögött.

Saura persze nem táncfilmekkel kezdte. A madridi Filmművészeti Főiskola diákjaként fotózott, majd újságírásra adta a fejét. 1955-től rövidfilmeket rendezett, csak 1963-tól döntött a játékfilmek mellett. Ami pedig minden snitten látszik: Luis Bunuel tanítványa.

Az idén nyolcvan éves rendező első filmjei még a Franco-diktatúra idején készültek. A Csavargókat (a két főhős a szegénység és a kilátástalan élet elől menekülve torreádornak áll), a Franco-rezsim évekre betiltotta. Ezt követte az 1964-ben készült, egy andalúziai betyár életét elmesélő Banditasirató csúfos bukás lett. De Saura ekkor találkozott Elías Querejeta producerrel, aki teljes alkotói szabadságot biztosított számára: első közös filmjük, a Vadászat című thriller számos nemzetközi díjat söpört be, ezt követte a Cria Cuervos (Nevelj hollót), mely az 1976-os Cannes filmfesztiválon külön díjat kapott, majd az Anna és a farkasok, és az Elisa, vida mia.

A filmek központi alakja Geraldine Chaplin, Carlos Saura akkori élettársa, aki nem mellesleg Charlie Chaplin lánya.

 A nyolcvanas évektől azonban szinte kizárólag táncfilmek forogtak: A Vérnász, a Sevillanas, a Flamenco, vagy a legutolsó, a 2007-es Fados. Amelyekben általában a zseniális Paco de Lucíával és Antonio Gades táncművésszel dolgozik együtt.

Saurát a kilencvenes évek átalakulásai sem hallgattatták el, mikor a spanyol filmet már Pedro Almodóvárral azonosította a nemzetközi közönség. 1990-ben forgatta a spanyol polgárháború idején játszódó Jaj, Carmelát,1999-ben pedig számos díjat nyert a Goya című filmmel, ami a festő bordeaux-i száműzetésben töltött éveit mutatja be.

A 2001-ben forgatott Bunuel Salamon király asztalánál című film pedig már egészen más stílust képvisel, kilépés ez a tánc világából, tisztelgés a mester előtt. A történet is szürrealista: az 1983-ban elhunyt Bunuel 2002-ben megbízást kap egy film elkészítésére, amelyben fiatalkori önmaga, Garcia Lorca és Salvador Dali Salamon király egykor Jeruzsálemből elrabolt asztalát keresik Toledóban. De szerencsére visszatért a tánc, Flamenco képében.