Budapesten lassan beindul az élet, de vannak még olyan területek, ahol a karantén egészen őszig tart. Az operaházi táncosok például kénytelenek megvárni az új évadot, hogy ismét közönség elé állhassanak az Erkel Színházban. Az évd legjobb férfi táncművészének választott Majoros Balázst kérdeztük arról, hogy telnek a napjai.
Fotó: Csillag Pál/ Karamazov testvérek – Pisla Artemisz és Majoros Balázs
Azt hiszem, ebben a különleges helyzetben minden interjú első kérdése evidensen ez: hogy vagy?
Köszönöm kérdésed, a körülményekhez képest jól vagyunk. A családom és a barátaim egészségesek, és nekem ez a legfontosabb.
Mi a nehéz és mi tudja könnyebbé tenni ezt a bezártságot?
Számomra talán a legnehezebb dolog, hogy korlátok között kell élnünk. Egy olyan életvitellel, mint a miénk, ez nagyon megterhelő. Általában folyton mozgásban vagyunk. Próbaterem, színház vissza a terembe egy ruhapróba utána irány egy másik színház. Most minden más. Lelassult a világ körülöttünk és eltartott egy ideig még ehhez alkalmazkodni tudtunk.
Fotó: Gács Tamás
Mennyire tartjátok be a karantént, mennyire tudtok óvatosak lenni?
A veszélyhelyzeti intézkedéseket maximálisan betartva éljük mindennapjainkat önkéntes karanténban. Csak vitorlázni járok le a Balatonra. A két szenvedélyem a tánc és a vitorlázás közül most csak ez maradt.
A tánc most csak a gyakorlásra korlátozódik… A testet persze lehet edzeni, akár vitorlázással is, de nem kopik a „koreográfia-memória” egy ilyen hosszú leállásnál?
Szinte mindennap gyakorolok, persze ez az otthoni körülmények között nem a legideálisabb, de ez nem lehet kifogás. Nem igazán tudom, hogy mire számítsak a testemtől mert ennyi időt még sohasem töltöttem tánc nélkül. Sajnos még most sem tudjuk, hogy mikor térhetünk vissza a terembe és a színpadra.
Tízéves korom óta mióta elkezdtem a professzionális tanulmányaimat azóta nem volt ennyi időm. Talán ezért is volt olyan nehéz eleinte alkalmazkodni ehhez a helyzethez. Egészen átértékelődött az idő számomra. Próbálom mindennek a jó oldalát nézni, rengeteg időt tölthetek a szeretteimmel és végre jut egy kis idő saját magamra is. Talán néha szükségszerű kiszakadni a folyamatos pörgésből és kicsit kívülről szemlélni magunkat. Ez mindenki számára egy nehéz helyzet, de ha változtatni nem tudunk rajta, akkor próbáljunk meg együttélni vele.
Fotó: Nagy Attila/ Episode 31
Április 29-én, amikor már javában nem működött az Erkel színház, kaptál egy óriási elismerést: az évad legjobb férfi táncművésze lettél. Meglepett ez a díj vagy számítottál rá?
Nagyon meglepett a díj, és egyáltalán nem számítottam rá. Rengeteg fantasztikus táncos kollégám van, akikkel együtt dolgozom nap mint nap. Óriási fejlődésen ment át a társulat az elmúlt pár évben. Nagyon sokan megérdemelnék ezt a díjat. Talán ezért még büszkébb lehetek rá, hogy engem választottak. Ugyanakkor keserédes is ez az egész. Ebben az évadban két díjjal is gazdagodtam, ami óriási elismerés és hatalmas motiváció is egyben. Nagyon elszomorít, hogy ez az öröm és büszkeség bennem ragad, és a jelen helyzet miatt nem tudom a színpadra vinni ezeket az érzéseket.
Az elmúlt évek interjúi során az körvonalazódott bennem, hogy a díjak – amellett, hogy nyilván büszkeséggel töltik el a művészeket – leginkább azért fontosak, mert képesek átlendíteni a díjazottakat a nehéz pontokon.
Mindenki, aki ezt a szakmát választja az a lemondások és a kemény munka mellett teszi le a voksát. Aki nem így tesz, azt a szakma egy idő után kidobja magából. Ha az ember megkap egy ilyen díjat, minden sokkal könnyebbnek tűnik (persze nem lesz az, csak annak tűnik) sokszor ez pont elég ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni valamilyen kudarcon vagy nehézségen. Óriási hálával tartozom Solymosi Tamásnak azért, hogy felterjesztett erre a díjra és így megtapasztalhattam ezt az érzést.
Tamás igazgatja az ország legnagyobb társulatát, rengeteg fantasztikus táncos közül választhatott, ezért nagy büszkeség, hogy az én nevem került arra a papírra. Valamint van egy barátom, akinek köszönettel tartozom. Ő nem más, mint Rónai András. Látni az elhivatottságát és kitartását nagyon motiváló számomra. Nagyon örülök, hogy hazatért és együtt dolgozhatok vele.
Van olyan díj, amire mindennél jobban vágysz?
Úgy gondolom, hogy amire nekem koncentrálnom kell az nem az, hogy milyen díjat szeretnék még megkapni, hanem az, hogy mit tudok még kihozni magamból, mit tudok adni a közönségnek. Ha erre fókuszálok, akkor a díjak vagy jönnek vagy nem, de én meg tudok tenni minden tőlem telhetőt. Természetesen vannak díjak, amiket egyszer szívesen hazavinnék, de addig még rengeteg munka áll előttem.
Fotó: Berecz Valter/ Laurencia – Balaban Cristina és Majoros Balázs
Még a bezárás előtt, az évad egyik utolsó Laurenciájnak a végén kérted meg Balaban Cristina kezét a színpadon. Teljesen meglepted őt ezzel?
Azt hiszem, míg élek nem fogom elfelejteni az arcán azt a döbbenetet. Életem egyik legcsodálatosabb pillanata volt a leánykérés. Mindent úgy intéztünk, hogy senki ne tudjon semmiről és ez sikerült is. Cristina egy csodálatos ember és nagyon hálás vagyok az életnek, hogy a társa lehetek. A döntés egyszerűen azért esett erre az előadásra, mert végre közösen lehettünk egy darab főszereplői. Már nagyon régóta élek és dolgozom együtt vele, de a mai napig elképeszt az a profizmus, ahogyan dolgozik. Megnyugtat, hogy mellettem van és alig várom az esküvőt.
Fotó:Csibi Szilvia/ Rómeó és Júlia
Mire készülsz a következő évadban?
Rengeteg tervem van! Azt hiszem ez a kényszerű szünet rávilágított arra, hogy még mindig teljes szívemből imádom ezt a szakmát és a színházat. Részleteket nem szeretnék elárulni, ha vége lesz a járványnak és újra ki tudunk nyitni, akkor találkozzunk a színházban és meglátjátok!
