A nyári nyugalom után végre lassan beindul a táncszezon is, most megmondjuk, mit nézz meg és mit ne az évad első hónapjában, szeptemberben. Lesz új Bozsik Yvette koreográfia, butoh-fesztivál, amiért rajongunk és az L1danceFest keretein belül Budapestre látogat a dán tánc- és tárgyszínház, a Rapid Eye.
fotó: Horváth Judit, Bozsik Yvette Társulat: Préda
Fotók: Artus Stúdió Facebook
Szokatlanul szigorú arccal osztják a jegyet a Trafóban, semmi lazaság, semmi majd elférsz a lépcsőn, már a belépéskor vágni lehet a feszültséget az előcsarnokban. Kevesen ácsorognak ott, mégsincs hely. Olyan érzés, mintha a tegnapi kényelmes kabát ma feszülne, mintha nem pontosan követné az arcbőr a megszokott vonásokat, mintha kicsit minden hajszál kifelé húzná a hagymákat. S hogy az előadás már elkezdődött a belépéskor, csak később esik le, amikor ülök egy színháztérbe rendezett kávézóasztalnál, hibiszkuszteát szürcsölve és nézem a vetítést a fekete falon a Trafó tereiről.
Milyen lehet a halál előtti utolsó tánc a kedvessel, akit megcsaltál? Zokogó, tomboló, dühödt, kiszabadulni vágyó? Beletörődő, áldozatot hozó, megnyugtató-megnyugvásra ítélt? A romantika szebb az életnél - Puccininél nincsen kárhozat nélküli bűn és büntetéstől menekülő bűnös. Nincs kisstílüség, sem magyarázkodás, nincs beismerés nélküli kegyelemkiáltás. Életszerűtlen. Cserébe viszont katarzisra csábít.
A Le villi Giacomo Puccini kétfelvonásos opera-balettje, melyet az olasz Ferdinando Fontana librettójára írt, a 19. század nyolcvanas éveiben. Alapja ugyanaz a közép-európai legenda, melyre a híres és általunk is elmesélt Giselle balett is építkezik. A villik legendája biztosan a bűntudatos férjek fejében fogant, s kelt művészetet hódító útjára.
A villik - hogy felelevenítsük - azok a menyasszonyok, akik a házasságuk előtt búcsút mondanak az életnek. Nem önszántukból, hanem leendő férjük okozta bánatukba halnak bele. Puccininél a menyasszonyt Annának hívják, a vőlegényt Róbertnek. Róbert fejét elcsavarja egy mainzi szirén, s a férfi inkább habzsolja az éteri nő teste nyújtotta élvezetet, mintsem hazamenjen megszerzett asszonyához. Anna bánatában jól nevelten elhalálozik és lelke hozzácsapódik az erdőben tanyázó sajgó lánylelkekhez, akik nem is vágynak másra, csak bosszúra. Hogy megtalálják azt a férfit, aki tönkretette őket, és egy utolsó táncban elveszejtsék. Vagy bármelyik férfit.
Puccini lidércei első körben nem arattak komoly sikereket, egyszerűen Wagner-utánzatnak tartották a kegyetlen korabeli kritikusok. Aztán a közönség felemelte, a zeneszerző maga is dolgozott még rajta, és egyszer csak sikerült Mahlert is rábírni, hogy vezényelje. A darab karrierje innentől garantált volt, bejárta Európát és még a new yorki Metropolitan-ben is bemutatták.
Ebből a videóból pedig az is kiderül, hogy az opera történetében cezúrát húzott Puccini Le Villije - kimarad ugyanis a megszokott narráció, az akkordokkal kísért énekbeszéd (a secco recitativo). Robertet Jose Cura énekli.
Feledi János ezúttal - a Physpacomban megtapasztalt tér-idő múlás vizsgálata után - a halált hozó táncot, az irracionalitás romantikus és barbár gyöngédségét kutatja. Főszerepben Barta Dóra. Bemutató pedig november 28-án a Nemzeti Táncszínházban.
Adva vagyon egy buta, kétbalkezes-lábos fiú, amolyan anyuci széltől is védett gyöngécske legényvirágja, akinek gondja másra, mint asszonyszerzésre nem nagyon akad, hiszen jól ki van stafírozva gazdasággal, bele van fürdetve a jómódba. Nő is akad persze, formás lábú, csinoska sokrokolyás, bár a szoknya alatt igencsak lyukas az a harisnya, szegény, mint a templom egere, de legalább eladóságban várja sorát.
Ilyenkor, ahogy az lenni szokott, beüt a - mindenek feletti irracionalitás - szerelem, s rossz helyre húzza csóró leányunk szívét. Igazi huncut történet ez, széles vidámsággal előadva, a pénzes kergeti a szépet, a szép a szegényet, a végén meg mindenki megszívja. Vagy mégsem?
A Pécsi Balett táncbohózatát mi mást festhetné alá, mint Goran Bregović, maga. Az oltár előtt hoppon maradt völegények örök története most vidítóbbnak ígérkezik, mint Lorca Vérnásza, Zachár Lóránd keze pedig minőségi pecsét a darabon. Aztán majd meglátjuk - a két rész kissé riasztónak tűnik a téma súlyához képest - október 19-én, a Várban.
És nem, ellenőrzötten nem Kovács Patrícia harap bajszot a plakáton. Viszont Kiss Eszter.
Nyolc férfi és egy nő. Nyolc végtelen férfi női szemmel végesre szűkítve. Nyolc férfi egymást tökéletesen értő és követő univerzuma – szeretetteljes üvegbúrában, vitriolba mártott elemző és kutató elmével miszlikre aprítva. Mi a maszkulinitás? Mi a férfiasság? Ezt kérdezi Palle Granhøj a Men&Mahler címet viselő koreográfiájában.
Kecses, diszkrét fekete ruhába bújtatott, mégis nagyon nőies és finoman erotikus narrátorunk vezet termetéhez hasonlíthatóan hajlékony és lágy hangján végig a férfi-kutatásokon, hol naivitást mímelő, okos szövegeivel, hol a koreográfiától távolító szólóénekével. „Mindig annyira vágytam arra, hogy csak néhány napra férfi legyek!” – hangzik el a felütés, csodálattal és izgalommal vegyes hangon, majd ebben az ámulatban tart minket a legtriviálisabb erőszakoknál, a legbanálisabb kanoskodásoknál, a legállatiasabb önkielégítéseknél és a legfájdalmasabb elhallgatásoknál.
Dorte Petersen - aki a szövegeket saját mag írta a nyolc hetes próbafolyamat során – olyan nézőpontot ad, amit réges-régen lereszeltek már a hétköznapi konfliktusok, a nemek egymásra utalt értetlensége, a sztereotípiákra építő kölcsönös lehülyézés. Őszinte, fennkölt vágyat a férfi természetének megértésre – és a fennt tükrében persze gnóm és kínosan vicces a lent, a női puhaság és megértés nézőpontjából finoman szánalmas, mégis szerethető az maszkulin nyerseség és erő.
Granhøj úgy karikíroz, hogy közben nem sért. Nincsenek hősök, sem antihősök, nincs jó és rossz. Vannak a férfiak, akiknek fontos, hogy erősebbek legyenek a többi férfinál, a férfiak, akik nem beszélnek érzésekről, magányról vagy bánatról, nem beszélnek szexuális problémákról vagy csalódásról, impotenciáról pláne nem, férfiak, akik egymás bicepszéhez és hasizmához mérik a magukét, akik rituálékhoz kötik férfiasságukat, és nők – vagy a nő – aki ezt egyáltalán nem érti. Nem is értheti, hiszen szókincsében nincsenek ezek a szavak, fogalomtárában nem léteznek ezek a gondolatok.
Mikor saját szókincsével fejezi ki, amit lát, szükségképp nevetségessé válik a világ. A férfiak világa és a nők világa egyszerre. Megértjük, amit megérthetünk, hogy megérteni nem érthetjük meg, legfeljebb vágyhatjuk a másik nemet. És ezt Karinthy már olyan tökéletesen megfogalmazta nekünk.
