Rényi András művészettörténész, esztéta a tánc határterületeinek megismerésére hívja az érdeklődőket az eTrafó ingyenes webináriumának február 10-i kiadásában.

Felejtsd el, hogy szép akarsz lenni és gyönyörű leszel - tanácsolta egy jónevű koreográfus táncosainak a nagyvenes években. Azt is mondta nekik, hogy essenek, keljenek bátran, ne küzdjenek a gravitációval, hanem zuhanjanak vele, gördüljenek bele, érezzék meg a test súlyát - és használják. Festőnek készült, mégis táncművész lett, iskolát alapított, technikáját évtizedek óta oktatják világszerte, nincs modern táncos, aki ne kapna ilyen irányú kiképzést. José Arcadio Limón - a modern tánc születésének sorozatában a mexikói származású táncművész követi Martha Grahamat.

Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol egy népes család legidősebb gyermekeként - tizenegy öccsel és húggal maga mögött - finoman szólva sem reményteli gyermekkor kezdődik José Arcadio Limón számára. Hétéves korában azonban igézőn csillan a távoli jövő gazdagsága: a család Los Angelesbe költözik. Limón festőnek készül, be is íratkozik a Kalifornia Egyetem művészet fakultására, viszont elégedetlenségében továbbáll és 1928-ban New Yorkba költözik, ahol a New York School of Design diákja lesz. Röpke egy év múlva egy táncelőadás azonban minden tervet felborít: Harold Kreutzberg és Yvonne Gerogi koreográfiája elbarázsolja és menten a tánc ösvényére kényszeríti. 1930-ban pedig már saját első koreográfiájával debütál. 

Tíz évig dolgozik a Humphrey-Weidman társulattal, közben fellép többször a Broadway-n, olyan koraográfusokkal dolgozik, mint George Balanchine. Weidman értő és támogató biztonságban neveli saját maga megtalálására, elvezeti a kérdésekhez, ami Limón esetében a mexikói "ént" jelenti. Első darabjai ezt a témát dolgozzák föl (Danzas Mexcanas). "Kreutzberg világosított fel, ő mutatta meg az utat. De ő német volt, elképzelései pedig "gótikusak". Hozzá illett ez, de én mexikói származású voltam, és az Egyesült Államokban nőttem fel. Meg kellett találnom azt  a stílust, amivel ki tudtam fejezni, amit el kellett mondani magamról." - nyilatkozta magáról.

És eljön a fordulópont, ami minden művész és nem művész sorsát végzetesen és feledhetetlenül alakítja át - a második világháború és Amerika hadba lépése. Limónt is besorozzák, de nyilván nem küldik frontra, viszont dolgozik tovább, csak a hadseregben.

„A táncosok részben katonák, részben gladiátorok, részben matadorok. Megvan bennük a katonák fegyelmezett bátorsága, a gladiátorok nyers merészsége és a matadorok finomsága.” (José Limón: „On Constancy”)

Öt évvel később, 1946-ban megalapítja saját iskoláját, ahol Humphrey-t kéri fel művészeti direktornak. Néhány év alatt meghódítják New Yorkot és Észak-Amerikát, elérik Európát és tökéletesre fejlesztik a technikát, amit ma limóntáncként oktatnak. Egy évvel azután, hogy feleségét elvette tőle a rák, elbúcsúszott a világtól, 1971-ben, prosztatarákban halt meg.

Limón magában tartotta a dualitást, ebből táplálta a féktelen feszültséget, ami a technikájának alapja. "Protagonista és antagonista vagyok egyszerre, bennem van az autoritás és a lázadás, a rend és a káosz." Amitől csodálatos, hogy ez a sokféle, de azonos gyökerű kettősség nem oltotta ki, hanem erősítette egymást, egyszerre jelent meg a dionüszoszi és apollóni minőség és e kettő küzdelme.

Egyáltalán nem törekedett hamis harmóniára, hagyta megmutatni az igazit, a valót. A limón-táncos nyugtalan és darabos, szögletes mozdulatokkal fejezi ki a benső világot, használja a test súlyát, gördül, lendül és zuhan. És legfőképpen izolál - táncában elemez és megél egyszerre, párhuzamosan és egységben, mégsem kiegyensúlyozottságban.

Két-három évtizednyi munka után a táncosok (ahogy a focisták, no meg a bírák is) nyugdíjba mennek. Persze, ha úgy nézzük, hogy 5-6 éves koruk óta keményen dolgoznak azért, hogy profik legyenek, akkor közel negyven évről van szó. Számolni tehát fölösleges, mégis, szinte minden táncművésztől megkérdezik: mihez kezd majd, ha pályája elindul lefelé a lejtőn, ha már nem tudja eltáncolni ezt vagy azt a szerepet, mi lesz, ha megcsúnyul, meghízik, ha a teste fölmondja a szolgálatot? Beveri az orrát a landolásnál vagy előtte inkább összeszed még egy-két főiskolai diplomát? Netán elmegy koreográfusnak? Ők pedig rezignáltan és fölöttébb jólnevelten, sajgó tagjaikat lapogatva válaszolnak valamit.

A koreográfusok ráadásul egyre többet követelnek: a táncos mozogjon jobban, mint egy akrobata, legyen tökéletesen képzett balettművész, ruganyossága vetekedjen egy tornászéval, ne féljen, ha plafonról kell lógnia negyven percen keresztül, közben persze igyon vért és köpjön mást, vagy fordítva.

(Yang LiPing szólótánca a videón, illusztrációként szolgál épp.)

Hogyan viselik el a táncosok a testtel, a sérülésekkel kapcsolatos feszültséget, a "mindent most kell megoldanom", "nem sérülhetek le"- típusú őrjítő gondolatok nyomását? A Royal Balett rezidens pszichológusa húsz éven át élt olyan táncosok, masszőrök, terapeuták mellett, akiknek ez volt a legfontosabb kérdésük. "A munkám olyan, mintha keresném Borsószem királykisasszony húsz rétegű ágymatraca alatt azt a bizonyos borsószemet, ami nem hagyja nyugodni" - Britt Tajet-Foxell nemcsak táncosokkal, hanem olimpikonokkal, élsportolókkal is évtizedeken keresztül foglalkozott. Pályáját egyébként gyógytornászként kezdte, aztán ráébredt, hogy az izmokban is az van, ami a fejben.

Először a táncosok testét, sérüléseit próbálta helyre hozni, rájött, hogy vannak szabályszerűségek: a férfiak általában hátproblémákkal, a nők inkább a lábsérülésekkel keresték meg. Az is feltűnt számára, hogy ugyanazzal a sérüléssel és gyógymóddal egészen más eredményre jut egy-egy táncos esetében. Van, aki azonnal felépül, van, aki évekig kínlódik, s talán sosem áll színpadra többé egy komolyabb bokaszalag-szakadás után. "A táncosok nagyon intelligens, öntudatos és hipermotivált emberek, viszont semmiféle kontrollt nem gyakorolhatnak a mozdulataik, a testük felett. Engedelmességre tanítják őket. Képességeiktől, tehetségüktől és vágyaiktól függetlenül sokszor ugyanabban a sorban kell állniuk, ugyanazokat a mozdulatokat kell kivitelezniük. Eközben pedig rágja őket a kétely, hogy azt sem tudják, kik ők valójában."

(Royal Ballett, Alice in Wonderland)

Ma már senki nem vonja kétségbe, hogy a fizikai fájdalom összhangban van a lélekkel, a pszichével, hogy a betegségek lelki okait épp annyira érdemes föltárni, mint a fizikai gyógyulás útját megtalálni. Magyarán a testen keresztül tud a lélek a legegyszerűbben kommunikálni. Tajet-Foxell a fájdalom megértésén keresztül keresi a gyógyulást  - együtt a táncossal.

"A táncosok általában egy álmot követnek, hajthatatlanul, miközben nem is tudják pontosan megfogalmazi ezt az álmot." A fájdalom megmutatja a határokat és segít az álmok reális kereteinek lefektetésében. A táncpszichológus dolga, hogy "lehorgonyozza" a vágyakat - közösen a táncossal. Így a félelem elmúlik, s a karrier is kiegyensúlyozottan, kevesebb sérüléssel halad előre. A sportolóknál ma már nálunk is van erre példa, szinte minden csapatnak van saját terapeutája, aki segít földolgozni a sikereket és kudarcokat. A táncosok fájdalmára viszont csak kevesen kíváncsiak.

Térdkopás, ízületi bántalmak, szakadt szalagok, húzódások, megvastagodott bőrkeményedés a sarkakon (sőt a talpakon), kalapácsujj és korai nyugdíj... Az érem egyik oldala. De mi lehet a másikon? 

A táncosok életének kulisszatitkairól Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett művésze lebbenti föl a fátylat videósorozatunkban, aminek első részéből már mindent megtudtunk - Hámor Józseftől - a koreográfusokról. A következő részekben vall majd a fotós (Kanyó Béla), a művészeti menedzser (Nagy Orsolya) és a színházigazgató (Török Jolán).

Ki írja  adarabot: a táncos vagy a koreográfus? Milyen egy táncos átlagos napja? Hogyan készül egy darab? Ki tudod szúrni a tömegből a táncművészt? Czár Gergely válaszol.

szólj hozzá: A táncművész: Czár Gergely

Tegnap este a Trafóban megismétlődött felidéződött a magyar modern tánc zihálással, kínnal született legelső gyermekének világra hozatala: újra megtelt élettel az Eleven tér 1986-os koreográfiája. Ez a Végtelenbe zárva persze nem az az Eleven tér, az érzés mégis erősen rezonál arra, amikor az akkor 18 éves gyönyörű és végtelenül szabad, és szinte pucér Bozsik Yvettet egy üvegkoporsóba zárva láttuk táncolni. Úgy, ahogy korábban magyar nő még nem tette soha.

Mit jelentett akkor ez az előadás? A tökéletes művészi szabadságot, a határok kifeszítését, az önmagára is veszélyes győzelmet a statikus rendszerek felett, ökölnyi repedést az intézmények alapozásában, mindannak a kezdetét, amit ma magyar modern táncnak hívunk.

Természetes Vészek Kollektíva nélkül ma nincs itthon ilyen színvonalú mozgásművészet. Lehet, hogy lett volna más, valamikor, aki kinyitja ezt az ablakot a kortársra, de lecsúsztak a képzeletbéli elsők, Árvai György és Bozsik Yvette olyan erővel robbantottak, hogy több ép ablak nem is maradt egy időre a közelben.

A TVK-t 1984-ben alapította a képzőművész-táncnövendék páros, majd évekig fürödtek együtt a fergeteges sikerben. Beutazták a világot, mindenhol imádták újszerű, tánc és színház határán mozgó produkcióikat. 1992-ben Bozsik Yvette kivált a csapatból és Szegedre ment koreográfusnak, majd létrehozta önálló csoportját a „Bozsik Yvette Társulatot”.

Sajátos ízt kölcsönöz a ma esti előadásnak mindaz, ami az elmúlt hónapokban a Trafó körül zajlott, akkor, mikor végül Bozsik úgy döntött, lemond igazgatói székéről. A magyar kultúrtörténet viszont szerencsére nem azonos a magyar kultúrpolitika történetével. Így ezekben a napokban ismét színpadon lesz a TVK, már egy másik felállásban, Góbi Ritával az élen. (Akinek pedig ez nem elég, nézhet kiállítást és hallgathat konferenciát. A Manipulált terek című tárlat egy szubjektív szempontból műtárgyakba írt Kádár-kor história. Azt kérdezi, amit kérdezni kell: hogyan érezhetünk felelősséget a múltunk iránt, hogyan ne zárjuk el magunk elől?)

1986-ban Bozsikék meg merték mutatni a testet, az elfogadható, művészi célú ruhátlanságot, a megrendítő és patetikus obszcenitást - olyan arányban, amit csak keveseknek sikerül  eltalálniuk.

A táncos teste vonzó, arányos és szép, néha magától értetődően mutogatni való, hiszen érdek nélkül tetszik. Amikor a táncos teste nem szép, akkor is tud mutogatni való lenni -ereje épp a nemszépség vonzásában rejlik. Amikor ez a ruganyos álomtest viszont valami tehetségtelen koncepció csapdájába esik, na az az idegesítő, suta vetkőzés, amit jobb elkerülni. A TVK-t viszont egyáltalán nem kell elkerülni.

Menyegző, 2009 (Lábán Rudolf-díj)

Nem csak a modern tánc születését üli ma a Trafó, hanem ma osztotta ki a 2012-es Lábán Rudolf-díjakat is, amit a Hód Adrienn által koreografált Basse Danse és Réti Adrienn szólója, a Vis-a-vis című produkció vitt el.

A Lábán Rudolf-díjat a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MU Színház alaptította 2005-ben, a magyar kortárs tánc legszínvonalasabb alkotásainak, alkotóinak elismerésére.

Az alapítók anyagi nehézségei miatt viszont az idén először nem kapnak pénzjutalmat az alkotók. A modern tánc meztelensége 26 évvel az Eleven tér megszületése után más fordulatot vesz: az őszinteség helyett a legatyásodás szinonimájává válik.

Aggodalomra azért nincs ok: Bozsik Yvette a viharok közepette új premierjére készül szombaton, a Nemzeti Táncszínházban mutatja be erotikus-gyönyörteli Az ezeregyéjszaka virágai című darabját.