A Magyar Nemzeti Balett szeptember 6. és 18. között öt alkalommal látható modern estjének új bemutatója ugyan Alexander Ekman a Julliard növendékei számára készített Episode 31 című koreográfiája, ugyanakkor az együttes a repertoárdarabok betanulásának is komoly figyelmet szentel. Ennek keretében a műsor egyik népszerű darabjának, Johan Inger Walking Mad című alkotásának betanítását a koreográfus testvére, Carl Inger kísérte figyelemmel, aki a próbák szünetében mesélt az együttessel közös munkájáról, hogy miért áll hozzá közel ez a koreográfia és miben látja a mű aktualitását.

Kétévente visszatér az együtteshez figyelemmel kísérni a betanítást, miért van erre szükség, mire fókuszál ilyenkor?
Természetes, hogy idővel valamennyi elvész az eredeti útmutatásokból.  Mivel magam is táncos voltam, ismerem azokat a mechanizmusokat, amik lejátszódnak a kollégákban, hiszen a művészek számos más előadásban és koreográfiában is helytállnak. Ilyenkor mindig visszamegyünk az eredeti koncepcióhoz, ezért hasznosak ezek az alkalmak. 

Walking Mad (Kekalo Iurii, Carulla Leon Jessica)

Mikor betanít egy koreográfiát arra helyezi a hangsúlyt, hogy a produkció minél inkább hű legyen az eredeti előadáshoz, vagy van lehetőség az adott társulathoz, táncosokhoz igazítani azt?
Alapvetően az eredeti koreográfiához való hűségre törekszem. Ugyanakkor előfordulhat, hogy bizonyos mozgások nem működnek egy adott táncosnál. Mivel nem akarom, hogy a művész a színpadra lépéskor rosszul érezze magát, sem azt, hogy amit csinál, rosszul nézzen ki,  ilyenkor előfordulhatnak apróbb módosítások. De a cél mindig az előadói hűség.

Nem először tér vissza az együtteshez, milyenek a benyomásai a Magyar Nemzeti Balett táncosairól?
Nagyon jól csinálják. Ez ugye egy klasszikus együttes, ami azt jelenti, hogy nagyobb feladatot jelent számukra a produkció, szemben egy modern társulattal, ahol ezek a technikák megszokottabbak, de minden elismerésem, nagyon elégedett vagyok velük. A darab szereposztásában nem történt sok változás, ami az én munkámat is megkönnyíti, többségüket régi barátként üdvözölhetem. De persze mindez azon is múlik, kivel mennyit dolgozom. Azokkal a táncosokkal, akik a darab végén látható hosszú pas de deux-ben szerepelnek, érthetően több időt töltünk a próbateremben. 

Carl Inger a Magyar Nemzeti Balett próbatermében 

Mi az, ami Önnek izgalmas, érdekes a Walking Mad koreográfiájában?
Talán a humorát emelném ki. Mikor Johan ezt a majd' 20 éves koreográfiát készítette, nem sokan mertek viccesek lenni – bár talán ez erős megfogalmazás, hisz mégsem egy komikus előadásról beszélünk –, mégis van benne egy olyasfajta kis kikacsintás, amit nem félt alkalmazni. Ez gazdagítja az utazást a darabon belül, mivel nem csak egyféle temperamentum jelentkezik az előadásban, ezáltal hozzáad a darab ritmikájához a különböző intenzitású energiákkal. 

Johan Inger munkásságán belül hova helyezné el a Walking Mad-et?
Talán a legnépszerűbb darabja abban a tekintetben, hogy a legtöbb együttes ezt vette át. Összeszámolni sem tudnám, de világszerte legalább 40 társulatról beszélünk. Természetesen Johan munkái időközben fejlődtek, ma már sokkal bonyolultabb mozdulatokat használ, de a közönség reakcióiból az látszik, és én is úgy érzem, hogy ez a munkája kiállja az idő próbáját, és egyáltalán nem érződik rajta az eltelt 20 év. A #metoo-mozgalom is hozzájárult ahhoz, hogy a darab ma is aktuális, hiszen a cselekmény három nő körül forog, akik különböző viszonyokat alakítanak ki férfiakkal. Ki jó, ki rossz döntéseket hoz, van aki módosult tudatállapotba kerül, más egy rossz kapcsolatból próbál menekülni. Ahogy az életben, itt is van, ami működik, van, ami nem. De ez természetesen csak az én interpretációm.  

Három formabontó koreográfus, három réges régen várt darab - ez lesz a Triple Dance, a Magyar Nemzeti Balett októberi premierje a MÜPA színpadán. A 27. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretein belül a táncrajongók a különleges belga Peeping Tom társulatnak és egy Recirquel produkciónak is örülhetnek.

Fotó forrása: CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál

Legalábbis megcsodálni, milyen izgalmas lehet az őrület. Pláne, ha másoké, pláne, ha a mások a megőrülést művészi szinten űzik. Három darab, két koreográfus, egy este: a Total Dance májusban az Erkel színpadán.

Fotó: Csibi Szilvia, Nagy Attila, Pályi Zsófia

A sztori egy kis telekkel kezdődött, meg egy dacos építésszel, aki nem vett tudomást a klisékről, és hidegen hagyta, hogy barokk és art nouevo fenyegeti balról és jobbról, az pláne, hogy Jean Nouvel, a híres építész sértődötten hátat fordított ugyanennek a felkérésnek, és épületbe öntötte Gingert és Fredet - vagy egy hatalmas hüvelykujjat - Prágában. A tanulság: mindegy, hogy mekkora helyen, mindegy, hogy hol, táncolni betonból és üvegből is lehet, sőt, az eredmény világszenzáció.

 A prágai "táncoló ház" őse a második világháború végén lelte halálát a bombázások idején, s a foghíjtelek évtizedekig emlékeztetett e szörnyű gyilkosságra. Először Václáv Hável kért terveket a beépítésre, kegyeltjét Vlado Milunićot, a szerb származású cseh építészt kérte föl a nemes feladatra. Közben azonban az ING megvette a telket, s meghagyta az építészt ebben a feladatkörben, viszont azzal a feltétellel, hogy bevon egy világhírű építészt is a projektbe. Jean Nouvel ugye elvonult, viszont a második jelölt, Frank Gehry elvállalta a megbízást.

Az ING nem lacafacázott: Gehry annyi pénzt költhetett az épületre, amennyit csak akart. Az egyetlen feltétel az volt, hogy az épület Prága építészetének kiemelkedő alkotása legyen. Nem véletlen a névadás, Ginger és Fred, hiszen a formát valóban Ginger Rogers és Fred Astaire ölelkező alakja ihlette. Egyrészt. Másrészt pedig a kommunista rezsim átfordulása demokráciába, a yin és yang egysége, a dinamika és a statikusság egymást kiegészítő kettőse, sorolhatnánk az épület közismert asszociációit. Ginger és Fred a dekonstruktivista építészet képviselői, szokatlan formájuk ellenére.