Ma este a Nemzeti Táncszínház színháztermét két brilliáns és lázadó zeneszerző nyugtalansága tölti meg: Sztravinszkij és Liszt. Mindkettő a Forte Társulat interpretálásában szólal meg.

Fotó: Facebook/Forte Társulat)

Nem fáj az ütés, a verés, a vérző és gennyedző seb, nem fáj az ordítás, a semmibe vétel, a káromkodás, nem fáj a lenézés, a megalázás, a kínzás, nem fáj a szeretés hiánya, a babusgatás, cirógatás nélküli élet, nem fáj. A Forte Társulat a leghitelesebb és legfájóbb szenvtelenséggel kelti életre Agota Kristof világát - a regénnyel azonos címet viselő - A nagy füzet című előadásában. Ami nem fáj, az fáj leginkább.

A kilencéves ikerpárt anyjuk a második világháború idején a Nagyvárosból a Kisvárosba, saját gyűlölettől fröcsögő, magányos anyjához költözteti, hogy megóvja őket a bombázástól és az éhezéstől. A kisvárosbeliek csak banyának hívják az öregasszonyt (Andrássy Máté), aki vég nélkül átkozza és üti őket.

Az élet az új helyen másképp kegyetlen, mint a Nagyvárosban. Az élet az új helyen egyszerre időtlen és soha véget nem érő, értelmetlen és embertelen háború az érzések és a gyöngédség ellen. A Kisvárosban a túlélés a cél. Az ikrek (Krisztik Csaba, Nagy Norbert) pedig túl akarják élni, ezért lélek- és testgyakorlatokat végeznek. Addig okozzák és tűrik a fájdalmat, míg elszakadnak a testüktől, ami érzékelné, addig ismétlik és fakítják a szeretést, míg jelentés nélkül maradnak a szavak. Meghasadásuk, pszichopatává válásuk fáj. Nagyon is fáj.

És fáj Horváth Csaba rendező zseniális ötlete is, a tér, ahol minden díszlet zöldség, ahol könnyező póréhagyma az ostor, falon szétcsattanó krumpli a golyó, talpak alatt reccsenő nyers tök a kavics, száraztészta a szőkeség, dísztök a pálinka. Esély sincs a távolodásra, hiszen minden olyan hétköznapi, minden ismerős.

A két testvér a Nagy Füzetben írja a velük történteket. Viszont a füzetbe sem kerülhet bele akármi. Csak jó írások. Jó pedig az, ami igaz. S hogy mi igaz? Ami érzelemmentes. Ami végtelenül tárgyilagos. Igaz, amiben nincs ítélet, vonzódás vagy taszítás. Igaz, ami steril. Ennek az igazságnak nincsenek következményei, nincsen múltja vagy jövője, csak jelene. Az ikrek igazsága a háború igazsága. Például nem lehet azt a városra, hogy szép, mert lehet, hogy másnak csúnya. Nem lehet valakire azt írni, hogy kedves, csak mert pokrócot ad nekik, mert lehet, hogy mással rosszul bánik. Csak azt lehet írni, hogy pokrócot adott nekik.

A nagy füzet mondatainak csikorgása, tárgyilagossága jelenik meg minden pillanatban a színpadon. Nincs kisiklás. Nincs eltévedés. Nincs érzelemről árulkodó tekintet. A színészek közül senki nem esik ki a szerepből, miközben néhányan közülük több alakban is feltűnnek. Ők, ott a színpadon tényleg nem éreznek. Megszokták. Mi, itt a nézőtéren leginkább belehalnánk a szégyenbe. Az ikrek megtanulnak éhezni, koldulni, lopni, zsarolni és ölni,élvezni és elveszíteni, fájdalmat okozni és házat szenvedőre gyújtani. Nem kell sírni, a sírás semmire sem jó, hangzik el minden együttérzés nélkül a szájukból.

A szoborarcok mozdulatlansága, a kemény és recsegő dobbantásokból el-elinduló tánclépések ütemét lágysággal Ökrös Csaba improvizatív hegedűjátéka színezi. A hangban a menekülés, hogy van mégis részvét, szánalom, van keserűség és van nyelv, melyen ki lehet fejezni a megfogalmazhatatlant. A feszességet a dallamon túl egy mindenkitől idegen jelenség, a szeretetlen, de szeretésre áhító, szexualitásában állandóan nyugtalan, folyton éhező nyúlszájú lány (Blaskó Borbála) is megbontja, tánca egyszerre kecses és görcsös, környezetbe illő és mégis teljesen idegen.

A nagy füzetet mindenkinek látnia kell, aki nem akarja látni. 

Agota Kristóf: A nagy füzet (Forte Társulat)

Fordította: Ignjatovic Mária. Jelmez: Benedek Mari. Fény: Payer Ferenc. Zene: Ökrös Csaba. Produkciós vezető: Számel Judit. Rendező-koreográfus: Horváth Csaba. Játsszák: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Krisztik Csaba, Kádas József, Nagy Norbert, Simkó Katalin.

Szkéné Színház, 2013. február 17.