Nyugaton egyszerűen modern táncnak hívták, Magyarországon hosszas veszekedés és viszály után mozdulatművészet lett a becses neve annak a műfajnak, ami egyszerre volt színpadi tánc és szabad tánc, szoros testvériségben a képzőművészetttel, sőt a gyógytornával is. Az új névvel sajátosan új, magyar műfaj teremtődött, vele önálló fejlődési irányai és kutatási területei. Mi is a bewegungskunst?

Minden Isadora Duncan első magyarországi fellépésével kezdődött. 1902-ben az amerikai meztéllábas táncosnő megmutatta a kultúrától duzzadó székesfővárosnak, hogyan kell tütü és spicc cipő nélkül, tógában táncolni, hogyan lehet érzelmi motivációkkal színpadra állni. Ez a Pest meg beleszeretett. Tíz évvel később már gombamód szaporodtak  a mozdulatművészeti iskolák Budán és Pesten.

Ekkor érkezett meg külföldi Madzsar Alice Bess Mensendiecktől, Dienes Valéria pedig Henri Bergsontól és Raymond Duncantól, Párizsból. Az orkesztika kulcsa pedig Dienes Valéria volt. 

Dienes Valéria - aki maga adta a mozgásművészet fogalmát a magyar modern táncnak - egyszerre tanított matematikát és filozófiát, a Zeneakadémián zongorát és nem mellesleg elsőként fordította magyarra Bergsont. Utóbbi következménye, hogy elkezdte tanulmányozni a Duncan-módszert és saját táncpedagógiai rendszert alakított ki, az orkesztikát. Az első iskola 1915-ben nyílt.

Néhány évvel később a másik markáns modern tánc - irány, Émile Jacques Dalcroze módszeréből kiinduló Szentpál Olga és Kállai Lili is megnyitotta iskoláját. A mozdulat és a művészet is aranykorát élte: Dienes már nem szólótáncban, hanem kórusművekben gondolkodott, a dadista mozgásszínház Palasovszky Ödön és Madzsar Alice keze alatt virágzott és megelőzve minden európai törekvést már ekkor a lélektani darabok irányába indult el (ők voltak a  Cikk-Cakk estek, például, és a Lényegretörő Színház). 

Madzsar Alice (Jászi Oszkár húga), akinek a gyógytornát köszönhetjük.

A mozdulatművészet udvarán persze a kor legmenőbb kosztüm- és díszlettervezői, zeneszerzői is söprögettek. Nem kis sikerrel. Madzsar Alice és Palasovszky Ödön például a világhírű zeneszerzővel, Kozma Józseffel (Hulló falevelek / Les feuilles mortes, Jacques Prévert szövegével) dolgozott együtt. Tervezett vetített díszletet Kádár Béla, sőt Palasovszkíék árny- és fényjátékokat is használtak a darabokban. Az előadásokat pedig olyan fotográfusok örökítették meg, mint André Kertész, Ergy Landau vagy Pécsi József.

A világháború és az azt követő évek alatt azonban a hatalom mindent megtett, hogy kiírja a magyar kultúrából a mozgásművészetet.

A halálnem sejteti, sőt jellemzi a leélteket. Nyolcvankilenc évesen szívroham után távozni - ez nem mindennapi életutat sugall. Akiben ennyi szenvedély és tűz van, hogy nem elalvás, hanem valami mély felindultság hozza el a búcsút, annak figyelemre méltó élete lehetett. Ruth St. Denisnek az volt.

A modern tánc egyik úttörője - akit Ted Shawn kapcsán már kicsit megismertünk korábban - az egzotikus miszticizmus és a spiritualizmus által kijelölt térben dolgozott. A táncos a 19. század végére már le merte venni a balettcipőt és a tütüt, el tudta engedni a feszítő formákat, ekkorra a mozdulatok drivejává az önkifejezés vált.

Ruth mindezt megtette, s még tovább ment: behívta a keleti ritmust és a keleti művészetet a nyugati modern táncba. Apró kislányként, amikor még önfeledten nődögélt volna egy kis farmon New Yerseyben, édesanyja rávette, hogy François Delsarte módszerei alapján gyakoroljon. Delsarte a kor elismert színészmesterség tanára volt: ő erőltette, hogy a színész saját érzései alapján dolgozza föl a megformált jellemet. Az elmélet mellett gyakorlati módszertant is kifejlesztett, relaxációs technikával, a testtudat emelésével dolgozott a művészekkel.

Ruth belecsöppent saját érzelmeibe, s nem is szakadt el tőlük többé: egészen fiatalon David Belasco előadásaiban szerepelt. Ekkor vette föl a St. Denis nevet.

Ruth egy művésztársával egyszer Buffalo utcáin sétált, mikor felfigyelt egy reklámra egy dohánybolt oldalán. A plakáton egy megragadó egyiptomi motívum csábította a vásárlókat: Isis istennő ült egy templomban. Ruth beleszeretett a képbe, olyannyira, hogy új útra tért a táncban: kivált a társulatból, szólókarrierbe kezdett és közben hindu bölcseletet tanult. 

Vajon mi a tánc? Ruth St. Denis szerint a spirituális önkifejezés. Ezt tanította Ted Shawn-nak is, házasságuk első időszakában. Ketten alapították a Denishawn iskolát, ami aztán szinte minden  új táncművészet bölcsője lett. Itt tanult például Martha Graham, de náluk képezte magát Doris Humphrey, Evan Burrows Fontaine és Charles Weidman, és a későbbi némafilm sztár Louise Brooks is.

Ekkor már működött az új rendszer, ami miatt St. Denis neve oly fontos a modern tánc történetében, a Synchronic Orchestra. A Synchronic Orchestra technikája és ideája szerint a táncművésznek minden dallamot vissza kell adnia a tánc során, amit a zene számára megmutat a darabban.

1929-ben a gazdasági válság tönkretette a tánciskolát, s egy-két év alatt a művészpár korábban gyümölcsöző kapcsolatát is. 1931 után Ruth visszavonult és új kutatásba kezdett: a vallás és a tánc kapcsolatát fedezte föl, megalapította a Spirituális Művészetek Társaságát.

S hogy miért fontos ez a tánctörténeti vonulat? Mert ebben a percben indul el a tánc mélységeinek megértése: a Denishawn után a tánc már nem pusztán szórakoztatás, hanem önkifejezés, megélés és terápia is.