Adria és kóló itt a nyár, másoknak viszont Földközi-tenger és szirtaki (συρτάκι, vagy sirtaki, netán syrtaki), persze őket sem hagyjuk nyugodni. Bár a sirtaki nem néptánc, mégis a gyros és az Akropolisz után a harmadik szó, ami egy átlagos műveltségű európainak Görögoszág kapcsán elhagyja a száját. Na jó, a negyedik. Gazdasági krízis/ államadósság/ euróválság, gyros, Akropolisz és sirtaki. Élni és életről jajongani tudni kell.
Szóval a sirtakit a világ tánckultúrája Giorgos Proviasnak köszönheti, aki Kazantzakisz Zorba, a görög című könyvéből készült filmhez koreografálta ezt a lassan induló, majd ritmusában spirálisan az égbe szökkenő táncot. Alapjait valóban az egyik legősibb görög néptánc, a bizánci időszakból származó hasapiko adta, amit gyakran karddal, szinte mindig harcosok táncoltak. A név, syrtos, pedig egy krétai táncstílust idéz, jelentése "húzni". Két stílus volt elterjedt Krétán: a syrtos és a pidikhtos. Az első húzós-csusszantós, utóbbi pedig ugrálós-szökkenős.
A sirtakit is körben táncolják, csak a karok a szomszéd vállát tartják, nem úgy, mint a horvát-szerb kólóban, ahol a másik csípőjén nyugszanak. Lassan, négynegyedben kezd nehéz talpakon csosszanni a tánc, majd finoman gyorsul és elhagyja a simításokat, kétnegyedben folytatja, szökkenve-ugrálva. S lehet, hogy nem a legtehetségesebb, de a leghitelesebb Zorba mindenképpen Antony Quinn volt, 1964-ben.
