Hód Adrienn koreográfus, a Hodworks társulat vezetője Grace című produkciója kapta az idén a kortárs táncelőadásnak járó Lábán Rudolf-díjat. A tabukat döntögető, határokat feszegető alkotóval a kortárs tánc helyzetéről, az együttesről és azokról különböző utakról beszélgettünk, melyek elvezethetnek egy produkcióhoz. 

Az idén Horváth Csaba munkája mellett a te koreográfiád, a Grace kapta a Lábán-díjat, amelyre már többször nomináltak. A laudáló szerint ez a darab egyfajta kvintesszenciája eddigi munkásságodnak. Mit jelent ez a díj számodra, illetve mit jelent az, hogy épp ez az előadás kapta?

A Lábán-díj egy szakmai díj, amelyet a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MU Színház a magyar kortárstánc legszínvonalasabb alkotásainak, alkotóinak elismerésére és népszerűsítésére alapított. Független kritikusok, esztéták, szakújságírók a kuratórium tagjai, akik évek óta figyelemmel kísérik a kortárstánc új kezdeményeit, ezeket elemzik és értékelik, beszélnek róla, ezzel a szakma létezését erősítik. Fontos, hogy a díjjal nagyobb ismertséget szerez a szakma a kortárstáncnak. Ha nem lenne ez a díj, akkor mi sem beszélgetnénk.

De szerencsére van. Te hol helyezed el magad a hazai táncos, illetve kortárs táncos szakmában? Mi az, amit ti képviseltek, amit csak ti tudtok és senki más? Mi a védjegyetek?

17 évesen kerültem a kortárstánc közelébe. A Budapest Tánciskolában tanultam (most Budapest Kortárstánc Főiskola és Szakközépiskola). Rövidebb időszakokra mentem csak el külföldre, így az elmúlt 25 évben benne voltam a hazai táncszakmában. A mai napig tanítok az iskolában, így folyamatos kapcsolatom van a fiatalokkal. A saját generációmmal folyamatos munkaviszonyban állok. Sűrűn járok el külföldi előadásokat és más hazai alkotók munkáit megnézni. Érdekel, ki hogyan használja fel a mozgás lehetőségét. Kétfelől közelít az út, egyrészt az érdeklődés nagyon fontos számomra, hogy minél jobban megismerjem az "anyagot", amivel építkezem. Ezután jön a kutatás, amikor végső cél nélkül (produkciókényszer nélkül) tudok időt tölteni a teremben és analizálni, összerakni szétszedett anyagokat. Amikor nem cél a miért és a kifejezni akarás, nem cél a téma, csak maga az anyag él. Ezt nagyon élvezem, ezek igazán ismeretlen területek, amikor a test képes olyan mozgást és olyan kapcsolódásokat létrehozni, amiket nem értesz. Nagyon tetszik ez a világ, de ilyenkor mindig jön az elme is. Hogy akkor, ha nem értem, ez nem is jó? Mi ez? Mi történik? A mai világ erősen ok-okozati összefüggésben működik, ezért ezen a terepen is elég erős az elvárás, hogy érthető legyen az, amit csinálunk. Nagy vágyam egy olyan előadást létrehozni, ami ezzel a nem értéssel kooperál. Sokat dolgozunk improvizációkon keresztül ebből az ismeretlen zónából, amit aztán kicsit átszínezünk és felerősítünk benne elemeket, amitől megjön az értéshatár is.

Sokat szerepeltek külföldön, nemzetközi fesztiválsikereket értek el. Az általatok képviselt kortárstánc irányzatra hol nagyobb a befogadókészség? Itthon vagy külföldön? 

Nem kell messzire menni. Bécsben van egy Impulstanz nevű egyhónapos nyári kortárstánc fesztivál 1984 óta. Egy hónapon keresztül járhatsz különféle órákra mindenféle szinten, és minden nap több előadást nézhetsz meg. A színházak mellett bevonják helyszínként a múzeumokat és a szabad tereket is. A fesztivál évről-évre növekszik és egyre több embert vonz. Itthon nagyon változékony és bizonytalan a kultúra finanszírozása. Az iskola, ahol tanultam is hánykolódik. A MU Színház, ahol rendszeresen játszunk, nagyon keservesen működik, nem tud igazán lépni, fejleszteni. Együttesek adják fel, mert nem tudnak annyi pénzt összeszedni, amiből tudnának működni. A mi együttesünk költségvetésének kb. a fele piaci bevételből származik, de nagyon bizonytalan az egész. Miközben újra és újra létrejönnek szerveződések, amelyek saját befektetett erőből hoznak létre műveket, szólítják meg az embereket. Nagyon sokféle háttérrel rendelkező, sokféle rendszerben működő eset van. Mások a motivációk és az élethelyzetek, amelyekből mind-mind színházi esemény születik. Aztán nézheti a nagyérdemű. 

A Hodworks megalapításától az improvizációt a megnyilatkozás központi formájának tekinted. Meddig lehet az improvizációval elmenni? Vannak-e határai? Vannak-e olyan témák, területek, ahol ez a forma határokba ütközhet és mással kell kiegészíteni?

Többféleképpen lehet az improvizációt használni. A kiindulópont, a felépülő és fejlődő szabályrendszer nagyon meghatározza. Minden egyes létrehozott előadásnál más mértékű és jellegű az improvizáció. Számomra az a cél, hogy az improvizáció mint eszköz segítse és emelje a produkcióban elhelyezett hatás létrehozását. Addig jó, amíg ezt segíti, amikor nem, akkor mi is kötött elemeket használunk, tehát teljesen fixálunk, lekötünk dolgokat. De az improvizáción alapuló előadásokat is rengeteget gyakoroljuk.

Jelenleg hogy áll föl, kikből áll a Hodworks társulata? Milyen dinamikák, egymásra hatások működnek a csapatban?

Szabadúszó táncosokkal dolgozom, akik mások munkáiban is dolgoznak és önmaguk is alkotók, hoznak létre saját produkciókat. Molnár Csaba amellett, hogy saját előadásokat készít, több kollektív alkotói munkában is részt vesz. Az utóbbi években Marcio Kerber Canabarróval hozott létre duetteket. Marcio brazil származású és az előző öt Hodworks produkcióban együtt dolgoztunk. Jelen pillanatban Meg Stuarttal dolgozik. Cuhorka Emese a Tünet Együttessel és Fülöp Lászlóval dolgozik rendszeresen, de neki is többféle munkája van. Vass Imre szintén önálló alkotó. Hadi Júlia táncosnő a bodylotion co-dance elnevezésű formáció tagja. Garai Júlia ​rendszeresen tanít, van fiatal korosztályból és 60 év feletti​ekből álló ​csoportja is, akik közkedvelt szereplői lettek a hazai színházi ​előadásoknak. ​Nekem jó, hogy​ mindenki máshol is ​dolgozik ​és friss energiákkal érkezik egy következő ​közös t​alálkozásba (munkafolyamatba). Én magam is többfelé dolgozom. 

Sokat dolgozol megrendelésre is. Ez a fajta munka (reklámfilmek, divatbemutatók) mennyire inspirál? Amikor egy reklámfilmben a tánc csak eszköz egy termék vagy életérzés bemutatásához, az mennyire hat inspirálóan művészileg illetve van-e tágabb kontextusban hozadéka?

Szeretek alkalmazott munkát csinálni. Nagyon érdekel, hogy képes legyek létrehozni azt, amit a rendező, a ​kreatív stáb elképzel. Szakmailag nagy kihívásnak érzem.​

A meztelenség évek óta nagyon erősen jelen van különböző aspektusokkal és ​üzenetekkel a darabjaidban. Mondhatni, te vezetted be, „honosítottad ​ meg” ezt a színpadon. Hozott-e ez valamilyen áttörést az elfogadásában, a ​ ​használatában a kortárs táncban vagy továbbra is tabutéma?

​Nem én honosítottam meg. Én magam is láttam magyar alkotótól, Ladjánszki Mártától olyan előadást, ahol az előadók meztelenek a színpadon. ​A meztelenség továbbra is tabutéma. A facebookról évekkel ezelőtt tiltottak le, mert egy New-York-i festőiskola aktokról készült fotósorozatát osztottam meg. Szép volt. A Pirkadban négy táncos táncolja végig a darabot meztelenül. A visszajelzések szerint mozdít az emberek addigi álláspontján az, amit látnak. 

A Pirkad című darab egyik táncosa azt mondja, eljön a pont, amikor minden​ racionalitást elveszít, amikor már csak a fizikai marad. Ez is a célja valahol a​ darabjaidnak?

​Sokszor teljesen más az, ahogyan egy táncos megéli a darabot és az, amit a néző abból lát. A Pirkadban olyan gyorsan változnak a jelentéstartalmak, hogy mint néző megélheted akár ezt is.​ 

Koreográfusként te jegyzed a Saul fiának krematórium jelenetét. Szakmailag​ milyen élményeket, tapasztalásokat hozott ez számodra?

​Az egész nagyon izgalmas volt. Első nagyjátékfilmes munkám volt. Sok ismeretséget és tudást adott a stábbal való munka.​

Min dolgoztok, mi a programotok a nyáron?

A következő, 2018. februárban bemutatódó új Hodworks előadás előkészületi beszélgetései lesznek, tervezés és szervezés. Ősztől indítunk több vidéki táncművészeti iskolával közösen egy programot. Ennek célja beszélgetés a kortárstáncról és gyakorlás különböző tanárok vezetésével. Emellett nyáron forog Nemes Jeles László új filmje, a Sunset, amelyben megint mint koreográfus dolgozom.​

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy a tánc luxus, hisz annyi minden egyéb ​ normális dolog van az életben. Most is így érzed?

​Sokszor azt érzem, hogy olyan munkát kellene csinálnom, amivel segítek azokon, akik rászorulnak arra. Mennyivel hatékonyabb lennék! Megvan bennem az erő erre, lehet hogy a jövő ebbe az irányba visz.

Kozár Alexandra

A piciket még cipelik a nagyok, a nagyok meg csábítják egymást, de mintha a kamaszokról megfeledkezne mindenki - legyen szó könyvről, táncról, fotókiállításról, vizuális vagy akusztikus kultúráról. Mintha elkönyvelnénk - bár mindannyian voltunk így, amúgy furcsák - hogy velük úgysem értünk szót. Hogy nem bírjuk távolodásukat, harcukat, az engemnemérdekelségüket, a lázadásukat. Szóval nem beszélünk velük, táncnyelven legalábbis biztosan nem. Most viszont lesz Kalászon egy négynapos gyerek- és kamasztánc fesztivál, ahol nem pusztán megmutatják, de meg is beszélik az előadásokat. (Persze nem akarom csökkenteni a beavató-színházak erejét és jelentőségét, fontos, ám vékony pontonhíd ők a kamaszelejtés folyóján.)

Ha nem mondunk le saját kamaszainkról, érdemes bekukkantani október 11-14 között, a Kós Károly Művelődési Központba. Lesz Duna Táncműhely (Ami a szívedet nyomja), Forte Társulat (Koto és Kaori) és a Közép-Európa Táncszínház Shakespeare-meséi. Meg egy csomó más izgalom.

Olaszország egyik leghíresebb táncművésze és koreográfusa, aki nem csak saját táncnyelvéről híres, hanem az általa alapított iskoláról is, most ismét Budapestre látogat. A magyar származású Susanna Egri, aki már több mint hat évtizede él Torinóban, társulatával, az EgriBianco Danzával április 24-én nyitja meg a Budapest Táncfesztivált. 

Ön Olaszország első számú balerinája és koreográfusa, Magyarországon született, itthon mégis alig hallunk a munkáiról, ritkán jár Budapesten. Van ennek a távolságtartásnak bármilyen érzelmi oka? Külföldön élő magyar művészektől gyakran hallunk kemény kritikát...

Olaszországban nőttem föl, pusztán ez az oka. Bár valóban Budapesten születtem, még kisgyermek voltam, mikor a családdal együtt Torinóba költöztünk. Édesapámat futballedzőként sokfelé hívták, végül Olaszországban maradtunk egészen a második világháború kezdetéig. Akkor a családot hazarendelték, így visszatértünk a magyar fővárosba, itt vészeltük át ezt az időszakot. Édesapám akkor a világ legjobbjának tartott, legendás piemonti csapatot edzette. Őket érte az a tragikus baleset 1949-ben: Lisszabonból hazafelé a repülőjük egy templomnak ütközött és lezuhant. Mindenki belehalt. Ő is a gépen volt. Abban az időben kaptam meg életem első szerződését, ráadásul rögtön prima baelrina lehettem volna a firenzei Operánál. A tragédia után azonban a családom mellett szerettem volna lenni, Torinóban, úgyhogy valamilyen biztos megélhetés után kellett néznem. Elkezdtem televíziózni, sőt alapítottam egy iskolát is. Mindent az elejéről kellett kezdenem: megteremtettem az anyagi hátteret, miközben a saját technikámat, saját tudásomat is fejlesztettem.

Az olasz balettélet elég konzervatív volt ekkoriban, a közönség körömszakadtáig ragaszkodott a klasszikusokhoz. Nehéz volt új műfajokra szoktatni a nézőket?

A balett nem egy statikus dolog, mindig fejlődik, megy előre, képtelenség megállítani. Furcsán néztek rám persze, sőt néhányan bolondnak is tartottak, amiért egyszerre tanultam klasszikus balettet és mozgásművészetet, de én már akkor hittem abban, hogy ez a jövő tánca.

A kortárs balett?

Nem szeretem ezt a szót, hogy kortárs, olyan otrombán kopog. Inkább jelenkorinak nevezem ezt a műfajt. Ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy szükséges a balett-előképzettség, már nincs éles különválás. Mikor én a híres balettmesternél, Nádasi Ferencnél tanultam tényleg senki nem értette, mit keresek Berczik Sára mozdulatművész óráin is.

Milyen a magyar mesterek megítélése külföldön? Talán kevesebb elfogultsággal szemléli a működésüket, mint mi.

Nagyon tehetségesek, elismertek ma is, Nádasi pedig akkoriban az egész világon ismert volt.

Most is dolgozik együtt magyarokkal, a Győri Balettel például.

Igen, folyamatos az együttműködés velük, néhány éve ők is vendégszerepeltek nálunk, de sokszor jön a mi társulatunk, a EgriBianco Danza is Magyarországra.

Három darabot hoznak most. Hogyan választottak?

Nagyon széles a repertoárunk, nehéz volt kiválasztani a fesztiválra ezt a hármat. Olyan baletteket mutatunk be, amelyek nem pusztán gyönyörködtetnek, hanem gondolkodásra késztetik a nézőket. Ne egy könnyen felejthető estére számítsanak, gazdagabban távozik majd, aki részt vett benne. Az első, a Da nobis pacem a lélek békéjéről szól, a ma emberének hiányérzetét önti mozdulatokba, Sokszor nem tudjuk már mibe kapaszkodjunk, mihez térhetünk vissza, hol a nyugalom – ezt feszegeti a darab. A második, a Menyegző (Les Noces)egy házasságba kényszerített fiatal pár szorongását dolgozza föl. Az elrendelt és mások által szervezett esküvő nem tölti el örömmel a házasulandókat, a darab ezt a lelkiállapotot, az ő félelmüket jeleníti meg. Feloldásként pedig az Amor di Mundo-val, egy nagyon szórakoztató, lezser és jó hangulatú, kifejezetten életigenlő koreográfiával búcsúzunk, ami a nemrégiben elhunyt Cesaria Evora dalaira támaszkodik. Aki látja, azonnal a színpadra szaladna táncolni, együtt a többiekkel. Mindhárom darabot Raphael Bianco jegyzi, mégis olyan, mintha három különböző koreográfus csinálta volna. Egészen elképesztő.

Mindig nagyon elismerően nyilatkozik a vezető koreográfustól, Raphael Biancoról. Hogyan dolgoznak együtt, kinek az elképzelése érvényesül, ha ellentét van önök között?

Minden új koreográfia előtt megbeszéljük, hogy miről fog szólni, Raphael megosztja velem az elképzeléseit, de a munkát aztán egyedül végzi el. Nem megyek be még a próbákra sem. Aztán mikor elkészült, megnézem én is, elmondom az észrevételeimet, de aztán rajta áll, hogy mennyit fogad el belőlük. Tiszteletben tartom a munkáját, azt gondolom, aki koreografál, azé a felelősség is. Konfliktus ebből soha nincs, nagyon hasonlóak a nézeteink...Hogy is mondják? Egy húron pendülünk.

Táncol még néha?

Nem, de még tanítok. A tánc műszere a test, nem szabad túlzásba vinni az erőltetését. Persze valamit mindig mozgok, egész életemben ezt tettem, most sem fogom abbahagyni.

A társulat három darabja a Nemzeti Táncszínházban látható majd, április 24-én, este 7-től.