Helyzetüket ismerjük - történetüket és múltjukat kevésbé. Egyáltalán, hogyan és kivel kezdődött el a modern táncélet Magyarországon? Kik ők és hol dolgoznak most, mai magyar koreográfusok?

A fotóna Dienes Valéria növendékei láthatók, az 1940-es években. A darab címe Moirák.

A magyar modernitás - legalábbis a táncéletet illetően - Amerikából érkezett, Isadora Duncan személyében. Duncan budapesti vendégszereplése után a megszületés már csak idő kérdése volt. Gyorsan lekerültek a tütük és a kényelmetlen spicc cipők, a színpadon átvette az uralmat a természetesség. A természet adta test. Itthon három iskola is sarjadt egyszerre az új táncfilozófia talaján: a szabadtáncra épülő orchesztrika Dienes Valéria vezetésével, a női egészségmegőrzésből induló mozdulatművészet Madzsar Alice nyomán, és a táncelméletet használó harmadik irányzat, ami Szentpál Olga nevéhez kötődik. A gyors virágzás azonban váratlan sziromhulláshoz vezetett. A második világháború alatt betiltottak minden tánccal kapcsolatos tevékenységet, csak a balettet és a néptánc bizonyos formáit engedélyezték. A világháború után azonban újraindult a táncoktatás, 1950-ben hivatalosan is megalakult az Állami Balett Intézet, ahol már tömegével képezték a táncművészeket.

Három évtizednyi ugrással szinte a jelenbe érkezünk. Az Eleven térbe, ahonnan egyenes út vezet a Tilos az Á pinceszínházába, a kultúrszigor enyhülésébe, a nyers és szókimondó művészet világába. Ahol a művészet újra tudott annyira társadalmi, sokkoló és eredeti lenni, mint a pezsgő húszas-harmincas évek Budáján és Pestjén. Goda Gábor ekkor huszonéves volt.

A legendás Don Quijote Mauzóleum alkotója csellistaként kezdte művészeti pályfutását, miközben versesnyszerűen öttusázott és vívott is. Majd hétköznapibb irányba fordította életét és a műszaki egyetem építőmérnöki karára jelentkezett, s meg is kezdte hídmérnöki tanulmányait. 21 évesen viszont átszállt egy másik hajóba, M. Kecskés András mozgásiskolájában beleszeret a pantomimba. Egy évvel később már M. Kecskés állandó társulatával lépett föl, majd tanult mozgásszínház-rendezést persze, kis időre leszerződött a kecskeméti Katona József Színházhoz, de 1985-ben visszatért a fővárosba. És megalapította a máig is kiemelkedő jelentőségű Artus Stúdiót. Goda társulata nélkül ma már elképzelhetetlen kortárs táncfesztivál. Tavalyig elnökségi tagja volt a Magyar Táncművészek Szövetségének, de mikor kritikával illette a támogatási rendszert, megváltak tőle.

Az Artus egyszerre egy művészeti befogadó tér és társulat. Ők úgy hívják magukat "független fizikai színház". Darabjaik a mozgásszínház, a tánc, performansz és installáció határán mozognak, új utakat és kifejezésformákat kereső előadásaik mindig meglepőek és eredetiek. Néha nyilván elrettentőek, máskor zseniálisak. Az ítéletalkotás már a néző sajátja.

Most márciusban például buszra szállnak és a városban korzóznak fel-alá. Promenád. Promenád a valóságba. A darab egyszerre egy különös színházi utazás és egy valóságos turistabuszozás, az ülésekben a közönséggel. A busz neveletlenül eltéved, az idegenvezetők sikítva próbálják visszaterelni a helyes útra, miközben a város maga válik színházzá és történetté. A néző önkéntelen "sorsturistává" vedlik, miközben minden díszlet és színész is átalakul. Ráadásul sosem lehet tudni, mivé és mikor, hiszen az előadást a véletlen is generálja. Bármelyik turista kezébe veheti a sorsát, beleszőheti saját meséjét a közös történetfolyamba. Interaktív és kiszámíthatatlan. Ami az Artus maga. A "Jelenségek művészete".

"A látomások az élet felszíni eseményei mögött bújnak meg, amelyeket csak az láthat, aki az adott pillanatban kellő éberséggel rendelkezik. Jelen van. Művészi értelemben a Jelenséget az előadók és a nézők közösen hozzák létre. A jel és a jel megpillantása, vagyis a Találkozás hozza létre a Jelenséget, ami akkor születik, ha a Találkozás olyan intenzív, hogy a pillanat belső idejét összesűríti és szétrobbantja. Ilyenkor lesz a pillanatból örökkévalóság. ... Az örök visszatérés álma egy pillanatra megvalósul. Számomra ez a színház lényege, a katarzis momentuma. Minden előadásunkkal egy újabb lehetőséget keresünk egy ilyen találkozásra." (Goda Gábor)

Középiskola végére általában eldől, hogy ki lesz az, aki a filmeknél és a színházban a rendezőt és nem a főszereplőket, táncelőadásnál pedig a koreográfus nevét jegyzi meg. Ők azok, akik mély szenvedéllyel kötődnek ehhez a világhoz és tíz év múlva is tudják, melyik darabot hol játszották, és melyik évben rendezte a Zsótér azt a darabot, amiben, vagy melyik Keveházi-darabot vitték ki a Margitszigetre. Mert ez egy egészen különleges, misztikus világ, ahova csatlakozni csak a hierarchia ismeretében lehet. A hierarchia egyetlen csúcsa, a darab királya pedig a rendező, vagy táncelőadásnál a koreográfus. Ő a kicsi Isten (nem is olyan kicsi), a Megmondó, a Bíró és a Végrehajtó egy személyben. Hogy közülük kik a legjobbak, az a kérdés.

Maurice Béjart végzett a lista tizedik helyén. A nagy francia koreográfus 2007-ben távozott az élők sorából, munkásságának közel hat évtizede alatt a férfi balett újraélesztésén dolgozott. Béjart nem használt díszletet és kosztümöt, darabjainak nagy részében a sötéten páráló elmúlást igyekezett elfogadhatóvá tenni.

Kilencedik az afro-amerikai Alvin Aily, a New Yorkban működő Amerikai Táncszínház alapítója. A világ kulturális nagykövetének tartották, mert darabjaiban ötvözte a klasszikus balettet a kortárssal, mindezt az afrikai tánckultúrával, sőt, a 20. századi diszkótánccal is. AIDS vitte el, 58 évesen.

Sir Frederick Ashton a nyolcadik helyen toporog. Ashton története szívbemarkoló: az ecuadori Guayaquil központjában született a Las Peñas nevű művész-negyedben. 13 évesen meglátta a fantasztikus balerinát, Anna Pavlovát táncolni a limai Városi Színházban, s eldöntötte, balettművész lesz. Sajnos túl későn kezdett táncolni, és fizikuma sem volt rá igazán alkalmas, ezért úgy tűnt, föl kell adnia szerelmes tervét. Amíg egyszer csak rá nem ébredt a környezete, hogy igazi koreográfus-szeme van, s színpadra vihette első darabját. Így lett a világ egyik legjobbja - és a brit balett szülőatyja.

Hetedik Kenneth MacMillan, aki a brit Royal Balett táncművészeként vívta ki magának a szakma elismerését, hét évig igazgatta is a rangos együttest. Szívrohamban halt meg, a színpad backstage-ében, miközben a nézők az általa koreografált Mayerlingben gyönyörködtek. A darab végén Jeremy Isaac, az akkori igazgató fölment a színpadra, s annyit mondott: "Arra kérem Önöket, főhajtással és néma csöndben hagyják el a színház épületét."

Dél-afrikai származású koreográfus végzett a listánk hatodik helyén: John Cranko. Fokvárosban végzett balettművészként, ott is kezdett el dolgozni és tanítani, néhány év leforgása után azonban London elclsábította. Világszerte elismerték és hívták, évekig dolgozott például a Stuttgart Balettnél. Cranko első darabja a humoros-szatirikus Pineapple Poll volt. Cranko pedig egy transzatlanti repülőúton halt meg, bevett egy altatót, ami allergiás rohamot váltott ki, s ebbe fulladt bele.

Végre egy női koreográfus: az ötödik Agnes de Mille. De Mille New Yorkban született, ráadásul a reflektorfény közvetlen közelében, hiszen nagybátyja és apja is hollywoodi rendezőként dolgozott. Nagyapja pedig a híres közgazdász, Henry George volt. De Mille kisasszony színésznőnek készült gyerekkorában, csak csúnyaságára hivatkozva eltanácsolták, ezért minden fölösleges energiáját a táncba ölte. Húgát épp ekkor íratták be klasszikus balettre, így Agnes is bekapcsolódott, s rögtön kiderült, hogy bár a ruganyossága és hajlékonysága megfelelne az igényeknek, a teste nem egy született balettosé. El is fordult a klasszikusoktól és elkezdett apja mellett dolgozni, filmbéli táncjeleneteket rendezett, színésznőknek. Az első munkák után (ezeket a jeleneteket egyébként rendre kivágták a végső verzióból) Londonba ment tanulni, ahol Dame Marie Rambert tanítványaként már valóban tehetségesnek, majd kis idővel később sikeresnek is bizonyult. De Mille rengeteg Broadway-darabot állított színpadra, s életen át tartó barátságot ápolt a modern tánc szülőanyjával, Martha Grahammel.

Ha bárki elmondaná a gimnazistáknak, hogy az orvos(ság)on és az ügyvéd(ség)en meg a közgazdász(ság)on túl igenis léteznek még értékes és hasznos szakmák, minden másképp alakulna. Lenne például sok képzett ezmegaz (nekem nem mondták el), nem mint most a sok átképzett izémegaz. Lehetne több profi és elismert koreográfus is, például.

Mert mit is tudunk a koreográfusok, a táncosok, a fotósok, a művészeti menedzserek vagy színházigazgatók munkájáról? Semmit. A költő ír, a macska miákol - de hogyan dolgoznak ők, akik nekünk a színházat csinálják?

A most következő videósorozatból minden kiderül. Vall a koreográfus (Hámor József), a táncos (Czár Gergely), a fotós (Kanyó Béla), a művészeti menedzser (Nagy Orsolya) és a színházigazgató (Török Jolán). 

Hogyan készül egy darab? Hogyan működik együtt a táncos és a koreográfus? Mi van előbb: a zene vagy a mozdulat? Érdemes manapság társulatot működtetni? Elsőként a koreográfus válaszol.

szólj hozzá: A koreográfus: Hámor József