Nem kell sok ahhoz, hogy éjszakára Budapest a húszas évek Párizsává változzon - végtelen sok fekete szemceruza, egy nyúlfarknyi rojtos ruha, kis kalap, cseresznyeszín köröm és száj meg egy kalap. Ja, és könyékig érő szaténkesztyű, meg egy boa. Szín szabadon válaszott. Az utcán pedig kiderül, valójában mindenki Woody Allen és foxtrott-rajongó - és bárki bekapcsolódik néhány ütem erejéig egy-egy sanzonba. Padampadam meg az igazi táncjárvány.

Mi történhet a nővel, ha leszedik róla a fűzőt? Megmozdul a teste és a lelke. Kedve lesz énekelni, szipkával cigit szívni, irodalmat írni, táncolni, csábítani. Mindannyian hálával gondolunk Paul Poiret párizsi divattervezőre, aki a századfordulón dédanyáinkról lehámozta a kötelező csontokat és csatokat és helyette kényeztető szaténba és selyembe burkolta őket. A varrónők lecsalták a szoknyák alját, kivillantak a hófehér kerekded lábikrák, az övek a kényelmetlen derémagasságból lecsusszantak a csípőkre és elkezdődött a cipőreneszánsz. Vagy fetisizmus.

Dédanyáink szabadon sportolhattak, teniszeztek, bicóztak, úsztak (amiért külön hála) - bár ezzel együtt a szépségideál is változott. Nem lett sikk a dús kebel, a gömbölyű csípő. A divatot nők írják nőknek, ilyen ez. Sokat elárul, hogy az új nőideált garconne-nak nevezték, ami franciául fiút jelent. A név egyébként Victor Margueritte 1922-es regényéből származik: főhőse egy önálló, fiús, dolgozó és a szabad szerelemnek hódoló lány.  Visszatérve a sminkhez, ami egyáltalán nem fukar, inkább karaketeres, hatalmas fekete szemek és aprócskára soványított ajkak, a matt fehér bőrön. Az abszolút ideál pedig Greta Garbo - nincs is ebben vita.

A lényeg pedig a terjedő táncmánia, a dzsessz hullámain ezer csomóval vitorlázó ritmusőrület, az Amerikából kipattanó, fertőző kór. A New Orleansból induló új zenei műfajban, a dzsesszben kezdetben feketék remekeltek, de a fehér zenészek is gyorsan belehabarodtak, és megszületett a később önálló zenei formává alakuló dixieland. És a fantasztikus táncok: a shimmy, a foxtrott és a charleston. S hogy még se legyen olyan egyszerű az önfeledni vágyók élete, az állami erkölcsvédelem ekkor még sorban ellenőrizte a tánciskolákat. Nem volt szabad „a vállat és a fart rázni”, de még a férfi nyakát átfogni sem! Ám a szigorral a törvényhozó épp az ellenkezőjét érte el, dugig voltak a lokálok és a bárok "fart és vállat" rázó hölgyekkel és urakkal. (1927-ben a Pesti Hírlap arról számolt be, hogy Berlinben, a Potsdamer Platzon, egy háztetőn már délelőtt charlestonoztak a rádió hangjai mellett. Ennyit a tilalmakról.

Dédanyáink és apáink tehát foxtrottot és charlestont jártak. Előbbi "társastánci" formája ma is él, ők a slowfox és a quickstep. A slowfoxra a test folyamatosan haladó, hullámszerű mozgása jellemző, technikailag nagyon igényes, ezért inkább csak a versenytáncosok tanulják meg. A quickstep dinamikusabb, elsöprő, néhol inkább mókás mint vidám, pláne, mikor a versenyeken szökellő és futómozgásokkal is színezik.

A charlestonról azt tudjuk, hogy már az 1900-as ávek elején táncolták az Egyesült Államok déli államaiban - a feketék népi táncaként. A neve is innen ered, hiszen elsősorban Charleston városában volt közkedvelt. A legjellemzőbb lépése a kis édes kacsázás: a lábfej elejének befelé, a sarkok kifelé fordításával csavart lépés.