Budapest nem New York, nem Madrid, Budapest nem Buenos Aires és nem Párizs. Nem a metróvonalak vagy az éjszakai járatok, még csak nem is a múzeumok száma - vagy számtalansága - miatt, nem a monstre csupaüveg felhőkarcolók hiánya miatt, nem a zsebkendőnyi parkok miatt. Az utcák miatt. A budapestieknek az utca pusztán útvonal, ami egyik élettértől a másikig, egyik szereptől a kövekező szerepig visz. Valami munkából haza, hazából színházba vagy kocsmába, kocsmából haza vagy rögtön munkába vezető. Az utcán élni szégyenteljes vagy legföljebb szomorú. Az van ott, akinek nincs máshol. Mi a városban nem ülünk ki a ház elé kvaterkázni, nem tálaljuk ott a családi ebédet, nem ott zenélünk, nem ott énekelünk. Nálunk még az utcai tánc is próbatermi - leszámítva a Jászai Mari tér szűk aluljáróban gyakorló breakeseket és a nők elleni erőszak ellen küzdő vagy Michael Jacksonra emlékező flashmob-táncosokat.
Pedig a street dance már több mint egy évszázada kanonizált forma: a jazztánc mozdulatvilágát használó első utcai táncosok már a 19. század végén feltűntek Amerika elvárosiasodott vidékein. Nem is tartják másként számon: a streetdance a városi néptánc - még ha bizarrul is hangzik ez az elnevezés. Mindent tud ugyanis, amit egy néptáncnak kell: improvizatív, közösségi, nincsenek belső indíttatásokat átíró szabályrendszerei, de vannak keretei. Bárki gyakorolhatja és bárki előadhatja. Ez a városlakók egyik közös nyelve.
Az afro-amerikai bevándorlók hagyományos törzsi táncainak beolvadásával színesedett az utcai tánc eszközkészlete és emelkedett elismertsége is, olyannyira, hogy a 20. század elején már önálló stílussá izmosodott, hogy a hetvenes évek bronxi szubkultúrájának ölén a tánckultúra kihagyhatatlan elemévé váljon. A hip-hop nem létezne street dance nélkül. B-boyok és b-girlök lepték el New Work utcáit ezekben az években, a tánc elkezdett specializálódni, lett belőle break és krump, new style és old style hip-hop, street funk, electric boogie.
A nyolcvanas években elérkezett a breaktánc ideje: a dj az utcán megkeresi a korongon a dobkiállást, azaz a törést, végteleníti és már jönnek is a breakesek. Indul a verseny, az improvizáció, a virgázás. Az nyer, aki akrobatikában, ügyességben és ötletben fölülmúlja a többieket. A breakben nincs határ - egy szabály van csak, a rimus és négy alapmotívum, a toprock és downrock, az erőelemek és a freeze-suicid panelek.
Toprock viszont bámi lehet, amit álló helyzetből hajtanak végre. Ezt használják a b-boyok arra, hogy megmutassák saját stílusukat. A toprockból szabad az út a többi elem irányába, de maguk a toprock-sémák is módosíthatók a táncos tudása és ízlése alapján. Minden azon múlik, miről akar beszélni a test - félemről, agresszióról vagy elnyomásról, akár. A downrock a leglátványosabb break-elem: minden ide tartozik, mikor a táncos legalább annyira támaszkodik a karjaira, mint lábaira. A freezek arra valók, hogy a breaker nyomatékot adjon a zene alapritmusának. Az egészen egyszerűnek tűnő mozdulatstoptól a legelvetemültebb emelésig minden freez. A nyugatalanító elnevezésű suicide-elemek szerepe a freeze-hez hasonló: vagy a program végét jelzik, vagy tónust adnak a zenei alapnak. Viszont épp a freeze ellentétét jelentik: az egyensúly elveszítését mutatják meg nagyon látványosan - és nagyon fájdalmasan. A breaker úgy tesz, mintha elvesztette volna a kontrollt a mozdulatai felett és spontán esne el. Persze ez csak színház. Miközben az a leghatásosabb suicide elem, ami elviselhetetlenül fájdalmasnak tetszik kívülről, a táncosok persze minimalizálják a sérülést. Bár elkerülni nem tudják. A toprock és downrock, freeze és suicide sorozatok és az erőelemek kombinációjával egészen fantasztikus mikrokoreográfia elevenedik meg az utcán.
Nem minden break, ami annak látszik. Van például a popping, a locking és az electric boogaloo, amit az avatatlan szem simán a break alá sorolna. Pedig ők a funk stílusok. A hip-hop old school is használja ezeket a formákat, a rengeteg törést, rockingot, a megállított mozdulatokat (ez a popping és rocking). Hivatalosan ő volt a New York Style.
A new style hip-hop az egyik legelterjedtebb stílus, tánctanárok és koreográfusok előszeretettel használják a modern táncban és a színpadi táncban is. Ha a táncos nem a "nagy ütemekre", hanem a ritmus finom szabálytalanságaira, a kis "nüanszokra" koncentrál, akkor biztosan a new style-t táncolja. Nehezebb, mint az old school, mert sokkal intenzívebb koncentrációt igényel - miközben szabadságfoka nem változott a korábbi formákhoz képest.
Maradt még a hetvenes évek gyermeke, a locking, ami kihagyhatatlan elem az utcai táncok történetében. A locking Kalifornában született, s a korábbi stílusok gyakorlóinak urbánus névtelenségével szemben létrejötte egy konkrét személyhez és formációhoz köthető. Ezt az embert Don Campbellnek hívják. Csapata, a The Lockers futtatta fel ezt a stílust és tette a mai hip-hop kultúra etalonjává. Az eredetileg campbell-lockingnak keresztelt stílust funk zenére táncolják, egyedisége a humoréban és a változatosságában van. A gyors és nagyon pontos, ugyanakkor laza és eltúlzott kéz- és lábmozdulatokat kimerevített pózok, megfagyások törik meg. A táncos nem virgázik, nem a tudásával hódít, hanem a közönséget piszkálja. Behívja, szórakoztatja, provokálja a körülötte állókat.
A street dance egyszerre tánc és életforma, egyszerre az önkifejezés egy nagyon látványos és megragadó módja és a közösségi élet fontos terepe. Egyszerre társadalomkritika és szórakoztatás, dühöngés és eksztatikus öröm, fegyelmezett akrobatika és totális szabadság. A street dance maga a végtelen végletesség.
