Ritka, hogy bárki (ön)tudatlan csöppenjen bele egy bharata natyam előadásba, ha mégis megtörténik vagy tizenkét perc múlva elmenekül, vagy aztán minden következőre vadászni fog. Hátha ismét része lesz a teljességben. 

A bharata natyam egyszerre az indiai táncdráma és egy szakrális női templomi tánc, a dévadászi művészet utóda. Ma már csak az első minőségében, színházi előadások alkalmával találkozhatunk vele, itthon a Sivasakti Kalánanda együttes űzi. 

Ha a századforduló szigorú balettjéből kitörni vágyó táncosai nem találják meg a csábító, fűszeres keleti kultúrát, az indiai táncosnőket a mai napig prostituáltként tartják számon. Szerencsére azonban a nyugati ámulat fölemelte a korábban a templomból kiszakadt, s a királyi udvarok szajháivá degradálódó táncosnőket, s ma már minden középosztálybélinek kutya kötelessége hagyományápolni. Nem mellesleg pedig megszületett a modern tánc, lekerültek a tütük és elindult a természetesség meghódítani a világot jelentő deszkákat. Ami egy paradoxon, látva a bharata natyam technikáját, ami bár lenyűgöző, mégis, az utolsó szemforgásig és lábdobbanásig minden szigorúan előírtnak tűnik.

A technika egyrészt tánc, másrészt gesztus, abhinaja (az abhinaja a nagyon karakteres kézjelek, a kifejező, szinte elnagyolt arcjáték és a színészi játék). Az előadás sorrendisége is fontos, megbonthatatlan: a kezdet a puspándzsalí (a virágáldozat), folytatódik az alarippuval (bemutatkozó tánc), a kautvammal (istent dícsőítő költemény), ezt követi a dzsatíszvaram (lépéskombinációkból álló tisztán technikai tánc) és a sabdam (valamely istenről szóló történet elmesélése). Az előadás csúcspontja a varnam (vegyes technikájú tánc), majd következhet a padam (dal), kírtanam (imádság) és végül a tillána (virtuóz záró tánc). 

A Sivasakti legújabb darabja, a Karma, az élet játéka - amellett, hogy mozgásvilágában és jelképrendszerében is végigjárja a klasszikus bharata natyam koreográfiát - hihetetlen gazdag asszociációkon, bonyolult jelképrendszereken keresztül, mégis finom naivitással mutatja be az élet törvényét, a karmát. A karma itt (és egyébként sem) nem az eleve elrendeltségről, hanem a döntések erejéről szól, arról, hogy az életjáték minden szereplője minden pillanatában döntést hoz, s ezek a döntések befolyásolják minden szereplő sorsát - esetünkben azt, hogy ki nyeri meg a játékot. A társasjáték, ami a darab - és a dráma - keretét adja nem más, mint a "Ki nevet a végén". Spoilerezés ide vagy oda, annyit elárulhatok, senki.

Miközben a játékosok próbálnak tisztességesen, kevésbé tisztességesen, a játékmestert kijátszva a célba jutni, életre kelnek a mezők. Kígyók tekeregnek, tüzek fakadnak a takarásból, víz csobog a plüssmezőn keresztül, szeretet éled, mígnem bezárul a kör - s nincs vesztes egy sem. És nincs nyertes sem.

A Sivasakti olyan kultúrtérbe kalauzol, ahol a megszokott megértés és esztétika nem működik, a kritikus elme kapaszkodó nélkül billeg, ahol minden mást jelent mint várható, ahol a nő valóban nő, de gyerek is, a sors valóban irányít, de unatkozik is, a tárgyak tényleg élettelenek, de azért élnek is. Kedves 75 perc azoknak, akik nem félnek játszani.

Sivasakti Kalánanda, Karma, az élet játéka, Nemzeti Táncszínház, november 15.