Hála a stabil hétperces színházi késésnek, tegnap este a MÜPÁ-ban alkalom adódott a Queen balett nézőközönségének alapos megvizsgálására. A győri balett 2010 őszén bemutatott koreográfiája most szinte teltház előtt ment (a Queen-nek hála), ráadásul a közönség is nagyon vegyes volt, általános iskolásoktól nagypapákig-nagymamákig mindenféle korú és jól érzehetően különféle érdeklődésű ember érzett kíváncsiságot erre a darabra (a Queen-nek hála).
Hiszen a Queen láthatóan még mindig, húsz évvel a megszűnése után is bármikor megtölt egy MÜPÁ-nyi termet. Ráérzett erre a belga koreográfus, Ben van Cauwenbergh, amikor 2004-ben összerakta ezt a darabot. Közel bármit csinálsz, az emberek akkor is összegyűlnek Queen-t hallgatni, mert az jó. Jó, hogy előre érzed a sorrendet, hogy biztos vagy benne, a God save the Queen a nyitó és a The Show must go on a záró, s a közte lévő számokat sem lőné nagyon mellé, aki az utcáról tippelne. Közösséget teremt (és közönséget), hogy mindannyian ugyanazt várjuk - a Queentől. De valószínűleg egészen mást a Győri balettől. Mert nekik annyira áll jól ez a ruha, mint kapatos sarki kocsmaasztalnak a damasztabrosz.
Már az első percekben megfagy a vér az erekben: a hátsó sorok egyikéből előbukkan Freddie táncoskivitelben, mikrofonnal a kezében és énekel. A saját hangján. Atyaég, nem az eredeti felvételeket hallgatják? - így sötétedik el a világ. Mocorgás finoman a széken, kuksolás jobbra, vajon mennyire nehéz kiosonni? De szerencsére néhány perc múlva a szólista, aki nyilván jobban táncol, mint ahogyan Freddie énekel, de itt épp szerepcsere történt, visszaadja a hangot a Hangnak. Az ős Queen-rajongók is megnyugodhatnak.
Milyen döntést hozhat vajon egy koreográfus, ha Queen balettet csinál? Vagy sztorizik, és megpróbál zenét illeszteni hozzá, valami Mamma Mia-szerűt rak föl, oder nem érdekli semmilyen történet és csak egymás után pakolja kedvenc dalait, amit megpróbál tánccal gazdagítani, esetleg Freddie Mercury életét dolgozza föl. Belga koreográfusunk a másodikat választotta: dalok sorjáznak egymásután, előtte mosolytalan arccal izzadnak, pörögnek és forognak a balettművészek, kicsit zavaróak is néha, mert nélkülük élvezhetnénk a háttérben futó Queen-koncert képeit.
A látvány tényleg grandiózus, mindent megmozgató: óriás palást, rengeteg füst, eszeveszetten sok képanyag, a végén pedig egy gigantikus Freddie végtag-halmaz fekszik a színpadon. Giccses persze, de érthetően az: The Show must go on. A nézők imádják, vastapsot kap a Killer Queen humoros és kedves jelenete, a Lazing on Sunday Afternoon humora és az Invisible man hatásvadász fénytechnikája. Ilyen a show, nincs menekvés - és nem is kell. Akinek szól, az hazamegy és úgy érzi, volt egy jó estéje. Miért kellene bármi mást számon kérni? Ezen az alapon még a Mercury halálát követő égi jelenet (melyben fehér gyolcsszoknyában táncol mindenki ) is megbocsátható.
Ordító taps, megaöröm és megkérdőjelezhetetlen közönségsiker. A Queen balett szórakoztat, nem gyönyörködtet. És ha nincs kéznél a Győri Balett, a Live at Wembley is megteszi.
