Az ember ilyenkor finoman oldalba bökik a mellette ülő zsöllyébe süppedt testét, ha ismeri, ha nem, jelentőségteljesen ránéz - együttérzőn, cinkosan vagy feszülten, ahogy épp a pillanat megkívánja -, valaki   más zörögve kérdezi, kiazott? A többiek hülyének nézik és örülnek, hogy nem ők kérdezték. A leghülyébbnek lenni sosem hálás feladat. Az ott a mondmáranevét, hirtelenakartammondani, máranyelvemenvolt, de ki is az? Színészekkel, képernyősökkel, lottószám-sorsolókkal megesik, Áder Jánossal nyilván nem. Vagy ritkábban. Orbán Viktorral persze soha. Viszont Lévai Anikóval magától értetődően.

Amikor a köztársasági elnök kultúratámogató arckifejezéssel és elhivatott léptekkel átlendült a Sándor-palotából a szomszédos épületbe, ami történetesen a Nemzeti Táncszínház, eszembe jutott, hogy legutóbb épp Lévai Anikó osont be egy darabra az utolsó utáni pillanat első törtrészében. Épp ide. Szóval, amikor a köztársaság elnök átlépdelt a Sándor-palotából a táncszínházba, fotósok raja kísérte. Áder egyébként nem először fejezi ki elköteleződését az intézmény iránt, tavaly augusztusban Török Jolán, az akkori ügyvezető igazgató kapta meg a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét az államfőtől. 

Ráadásul ez a gesztus nem egy befutott és állami támogatásokban dúskáló társulat előadását emelte ki a sorból, hanem a "jövő csillagait". Azaz üzenete van: támogatjuk a munkát, az itthon maradást, támogatjuk a fiatalságot és még a hazai táncművészetet is. Szimbólumokban nem lehet hiány.

Az államfő találkozott a híresen csípős humorú Szakály Györggyel, a Táncművészeti Főiskola rektorával és Ertl Péterrel a Nemzeti Táncszínház igazgatójával, majd a protokoll szerint a kulisszák mögött még a táncosoknak is mondott egy-két biztató szót. 

Színpadra léptek a végzős balettosok, Rónai András például, aki a szentpétervári Vaganova Intézetben tanult ösztöndíjasként, majd a modern tánc szak végzősei, akik Kun Attila, Bajári Levente, Lőrinc Katalin és Góbi Rita koreográfiáit mutatták be. Volt persze részlet a kötelezőkből, a Bajadérból, a Don Quijote-ból, a Rosszul őrzött lányból, a Kalózból, a Sylviából is. A politika pedig maradt színfalak mögött. Visszacseng belőle majd valami sustorgás, egy családi sztori a vasárnapi ebédnél, hogy ott volt az Áder is. Meg a Jövő Csillagai. Csak az ég kétséges még.

Ugyanabban az évben, mikor először rendeztek első osztályú jégkorongbajnokságot a Városligeti Műjégpályán, amit aztán a Budapesti Korcsolyázó Egylet csapata nyert nagy fölénnyel, és Ribbentrop először beszél Németország új gyarmatpolitikájáról Lipcsében, a Szovjetunió pedig nagy csindradrattával megkezdi a harmadik bénítóan sikeres ötéves tervét, a Magyar Királyi Operaházban mozgolódás támad. 1937-et írunk és még nincs hazai táncképző, pedig minden épül és szépül, HorhthyMiklós kormányzó jelenlétében átadják a legújabb hidat a Boráros térnél, van tengerész-emlékmű is a lábánál és lesz magyar Nobel-díjas is, Szent-Györgyi Albert személyében. Mégis fortyog a hazai tánc- és operaélet.

forrás: fortepan/ Vár I.kerület

A Nemzeti Színház élére a belügyminisztérium Orczy Bódogot helyezi, aki ellen azért lázadt a közvélemény, mert ízlése túlzottan operapártinak tetszett, a drámát pedig hanyagolni próbálta. Ki is tört az "operaháború". A belügyminiszter színházi ankétot hívott össze, hogy megvitassa a szakmával a felmerülő bajokat. Az eredmény az lett, hogy leválasztották a drámát az operáról és külön művészigazgatót neveztek ki vezetésükre. Az opera vezetője Erkel Ferenc lett. Hogy a balettnek van-e helye önállóan ebben a struktúrában, föl sem merült. Egy ilyen provokatív ötletet bármely ankét röhögve utasított volna vissza. Azt viszont mindenki elismerte, hogy táncosok nélkül az opera sem él meg, képzésre szükség van. Így indult el a balettnövendékek csiszolgatása az operaházban, majd 1949-től a Táncművészeti Iskolában. 

Az igazi táncművészeti fordulat kis külső segítséggel történt meg: Budapesten járt a Szentpétervári Orosz Operaház balettegyüttese 1899-ben. A színházat valósággal ostromolták az egész estét táncprodukcióra éhes nézők, a vezetésnek lépnie kellett. Ezért 1902-ben leszerződtették Nicola Guerra balettmestert és Brada Ede magántáncost. Guerra elhozta az olasz táncot, megalapozta a magyar balettot és olyan elképesztő újításokat hozott, mint hogy a férfiszerepeket férfiakra bízta. Nőtt is az érdeklődés a darabok iránt. A következő stílusváltást egy újabb külföldi társulat vendégszereplése hozta el, ez esetben Gyagilevé 1912-ben. Az operaház vezetése rádöbbent, hogy alig egy évtized alatt ismét lemaradt a magyar tánc és kirúgták Guerrát. Bánffy Miklós igazgatása alatt a párizsi balett mozdulatait idézték a budapesti színpadon. Az első "saját" bemutató a Beethoven zenéjére és Bródy Sándor librettójára készült Prometheus volt. 

A háború aztán véget vetett egy időre a csillogásnak, 1914 szeptemberétől 1915 márciusáig a színház zárva tartott ,de a megnyitásban sem volt köszönet. Mert pénz az nem jutott semmire, legkevésbé brutális költségigényű operára. Viszont amire nem lehetett költeni, azt a visszatérő Bánffy megoldotta megrészségből: beengedte az avantgárdot. Bemutattak Bartók Béla három színpadi műve közül azonnal kettőt, A fából faragott királyfi (1917. május 12.), illetve A kékszakállú herceg vára (1918. május 24.) ekkor debütált a régiúj színpadon.

1950-ben egyesült a két intézmény és Állami Balett Intézet néven máig itt folyik a táncművészek és koreográfusok képzése. A színpadra pedig visszatért az orosz kultúra hatása, már semmi szükség nem volt ennek elfojtására. A növendékeket az orosz Vagilev-módszerrel oktatták, orosz balettet játszottak esténként és a legjobbak Pétervárra mehettek ösztöndíjasnak. A magyar balett virágzott. Harangozó Gyula után Seregi László vette át az irányítást, akit ifjabb Harangozó Gyula követett, majd Keveházi Gábor. 

A képzés nagyon korán, 6-7 éves korban elkezdődik, ezért kezdetben gyakorlatilag egy speciális általános iskola és középiskola szolgált a táncképzés helyszínéül. Aztán a középfokú végzettséget adó balettművész oklevelet 1975-ben felsőfokú szakképesítésnek minősítették, majd 1983-ben az intézetet Főiskolává alakították át. Az intézetet most az a Szakály György irányítja, aki már az első Harangozó-koreográfiában, a Spartacusban is címszerepben lépett föl.

És minden évben hatalmas esemény, mikor a végzős hallgatók végre színpadra lépnek (bár hétéves koruktól egyfolytában színpadon vannak persze) és bemutatják tudásukat a szakmának és a szülőknek. Meg persze a tehetségvadászoknak és a balettmániásoknak. Ők a Jövő csillagai, akik idén február 27-én, szerdán állnak a közönség elé, hogy aztán leszerződjenek a budapesti Operaházba, vagy egészen máshova, Londonba, Berlinbe, Bécsbe vagy Madridba.