Épp olyan teljes életet élek így kétdimenziósan, mint te ott, a három dimenziódban - süvölti már ingerülten, egyre növekvő frusztrációjától megszabadulni vágyva Vass Imre vetített mása az ártatlan, háromdimenzióját művészettel transzcendentálni kívánó nézők, azaz mi, arcába. A kiakadás előtt tudományos ismeretekre tettünk szert, utána érzéki élményekre, a tételmondat és -mozdulat azonban már a tizenvalahanyadik percben elhangzott. Minden, ami utána követte a G A P - The Soloist koreográfiájában, alátámasztotta - de nem inspirálta erősebben - a felvetésre adott választ: N E M.
Vass Imre alkotása az L1 danceFesten debütált, szeptember 22-én, a Nemzeti Táncszínház Refektóriumában.
Az alkotó - jelen esetben Vass valamifajta über-egoja, csupanagybetűs selfje, teremtője - egy olyan térbe kalauzol, ahol nincs a van, csak a lehet létezik. Kvantumtér ez, a lehetőségek tudományos mezeje. A tudományos-fantasztikus táncjátékban minden soft - a tudományos alap, a fantasztikum és a tánc is. Nem is derül ki sokáig, hogy egy átmaszkírozott Holdra szállás-karikatúrán röhörészünk, vagy inkább a távoli - vagy közel sem olyan távoli - jövőbe utazunk. Pontosabban utazik a táncjátékos, aki hozzánk érkezik, s igyekszik kommunikálni velünk.
Az előbb szőrös szívvel tévedtem: a játék nem soft. A játék a nézőpontokkal, a helyzetek adta komédiázásokkal, a magasabb intelligenciával tuningolt nézőkkel nem könnyed, hanem inkább okos. És kedves is. Szegény űrutazó nem tudja hova, de megérkezik, hurcolja fekete zsákokba bogozott tenmagát és épp arra van szüksége, amire a Földön, visszaigazolásra. Minden dimenzióban. Kéri, hát megkapja. S fel sem tűnik, hogy nem oda érkezett, felkészületlen Kolumbusz ő az érzéki csalódások Amerikájában.
A G A P érdekes látomás egy már létező világ illúziójának fogságában, ahol csak a fekete zacskók emelkednek el a talajtól, a képzelet nem, aholva sem megérkezni, ahol sem maradni, s ahonnan távozni sem érdemes. Viszont lehetséges. S ha ez volt a cél, a kvantumtér megértésre lelt a táncművészet által - ennyiben.
