Gyerekelőadássá emelkedett - vagy süllyedt, ki tudja - Marius Petipa 1890-es koreográfiája, Csajkovszkij talán legismertebb balettje, a Csipkerózsika, még akkor is, ha a szentpétervári balettegyüttes nem adta meg magát a Disney-elbeszélésnek, hanem valóban az eredeti, Charles Perrault-mesét keltette életre. A tündérerdő ügyetlenül festett díszlete a mozgalmas színpadképhez szokott szemnek sutának, a szólók és duettek utáni ünneplések avíttnak tetszettek. És mégis, tetszettek, mert megmaradt a mese varázsa, akkor is, ha az alvó szépséggel töltött két óra néhol inkább egy émelyítő Sugar-shop kóstolásra emlékeztetett, mint színházi élményre. Besurrant a századfordulós tánchagyomány, szárnyain pedig a megigéző, varázslatos mítosz, a Karácsony.

A Csipkerózsika eredeti szereposztásban, 1890

A Szentpétervári Fesztivál Balett három sikerdarabot hozott a Kongresszusi Központba november második hétvégéjére, a megátkozott hercegnő története mellett a Diótörőben és a Hattyúk tavában olvadhattak föl a nézők. Olyan ez a három balett, mint a sülő mézeskalács illata, amint keveredik a fenyőgyantával és a csípős naranccsal. Nincs tél Diótörő és Csipkerózsika nélkül - legalábbis tíz éves kor alatt nincs.

Hamisítatlan, kecsesen hajlongó királylány-balerinák, játékosan rebbenő tütük, erőtől duzzadó, vadászatra való, valódi királyfiak, egy hely, ahol a gonosz igazán gonosz, a jó tökéletesen, egydimenziósan jó, az átkot pedi megtöri a türelem, a hit, a várakozás és persze a hős csókja. Nem kell ennél több a varázslathoz. Az élményen még az sem ront, hogy Csipkerózsika maga inkább hasonlatos egy termetes keletnémet úszónőhöz, mint egy törékeny, szende királylányhoz. De annyi baj legyen, a jelentős vádlik ellenére sem lesz belőle Heidi Krieger, s végülis sikerült találni hozzá egy igazán termetes herceget, aki egyetlen kardvonással eltörölte a gonoszt, Carabosse-t. Aki mellesleg persze minden gyerkőc kedvence volt - a bekiabálások alapján. Ez a királylány pedig jó fej volt és meghálálta a gyöngéd ébresztést, nem lépett le semmiféle erdei kobolddal vagy kutyával, sőt végignézte azt is, miként kergetőzik a csizmás kandúr cirmosfehér cicájával, a boldogság kékbe áztatott madara párjával és piroska legközelibb hozzátartozójával, a farkassal. Mert Csajkovszkij és Petipa igazi sikerhajhászok voltak, s a létező összes sikersztorit belekomponálták a végjátékba. Igazi csömör, a negyedik krémes utáni első Rákóczi-túrós, mégis valahogy szép, hiszen a nagypapa olyan ritkán viszi az embert cukrászdába. Olyankor pedig mindent meg kell enni.

November 10., Csipkerózsika a Szentpétervári Fesztivál Balett előadásában

A meséket szeretem, amit itt láttam az a véres valóság, elviselhetetlen - szakadt ki az előadás végén a mellettem ülőből a felgyülemlett csalódottság, aki a jelek szerint önmagát inkább a balga királyfiak kasztjához érezte közel, mintsem az erőszakos erdei farkasokéhoz. Nincs mit tenni, a nap végén a nők mindig inkább a félistenforma izomkolosszusokhoz vonzódnak - és a modernitás nem tehet mást, mint hogy a mesét realizálja. 

Az első képben a két viaskodó-vitatkozó boszorkány még bármerre szőheti a történet fonalát, bár gerjedelmük és szenvedélyük már a kezdet perceiben is szétfeszíti a tündérmese kereteit. Kentaur díszlete pedig telitalálat: hol az őrjöngő rosszasság, hol a szelíd jóság tükröződik a másik fényében-árnyában. Aztán Csipkerózsika színre lépése mindent világossá tesz: a légies, szűzfehér alak nem a szemünk előtt születik, s áttetsző lénye ellenére sincs benne szemerni ártatlanság. Átváltozásra készül.

Juronics elvetett mindent, ami gyermeki, ami szentimentális, kigúnyolja a naivitást és pofára ejti a - ha megmentésre nem is, de legalább csókra érkező - királyfit. Csipkerózsikából éteri lény helyett tüzes, feslett - vagy inkább húsvér - nőt farag, leleplezi a hazuságot és lerántja a takarót a vágyban összefonódó izzadt testekről. Naturális és meghökkentő, a maga juronicsos teatralitásában, fanatikus szélsőségességében. Nincs kimondatlan szó vagy érzés, nincs emelkedettség, sem puritánság vagy tabu-tűrés, test van, vér és a szomszédom által felrótt véres valóság.

A fehér szín és Csajkovszkij tökéletessége menthetetlenül halványul, majd tűnik el teljesen a fémes, recsegő zajban, a mindent átitató vörösségben, s mikor megjelenik a rokka a pipacspiros fonállal, eldől a lány sorsa. Nincs visszaút a tisztaságba - csak előre, a fájdalmas, de nagyon is emberi gyönyör felé. A jó tündér és a gonosz erotikus diszkótáncban vonaglik, az erdő szellemei és állatai minden érzékszervükkel, karmaikkal és nyelvükkel belekóstolnak a lányba, aki forró álmából ébredéssel sem menekülhet. Még akkor sem, ha néhány pillanatra esélyt kap: választhatná a Csajkovszkij-királyt, élhetne vele közös lombvilágban tovább. De a csipkéktől megfosztott rózsa másként dönt, az érzékiség felé veszi az irányt. Visszatekintve nem is tehet másképp: az igazat nem lehet egy végső illuzióval meghamisítani.

És joggal fáj ez azoknak királyfiknak, akik önnön magasztosságukba vetett hitükből várfalakat építve meg sem látják a valódi, érzéki nőt, akit nem csak elcsábítani, hanem boldoggá tenni is kellene.

Szegedi Kortárs Balett: Csipkerózsika, Nemzeti Táncszínház, október 17.

Már a 17. században is imádták az áttetszően selymes bőrű, ártatlanul, ugyanakkor kiszolgáltatottan pihegő tizenéves kislányokat csodálni, s nincs ez másképp ma sem - egy mese, ami nem veszített a vonzerejéből négy évszázada: a Csipkerózsika.