Gyerekelőadássá emelkedett - vagy süllyedt, ki tudja - Marius Petipa 1890-es koreográfiája, Csajkovszkij talán legismertebb balettje, a Csipkerózsika, még akkor is, ha a szentpétervári balettegyüttes nem adta meg magát a Disney-elbeszélésnek, hanem valóban az eredeti, Charles Perrault-mesét keltette életre. A tündérerdő ügyetlenül festett díszlete a mozgalmas színpadképhez szokott szemnek sutának, a szólók és duettek utáni ünneplések avíttnak tetszettek. És mégis, tetszettek, mert megmaradt a mese varázsa, akkor is, ha az alvó szépséggel töltött két óra néhol inkább egy émelyítő Sugar-shop kóstolásra emlékeztetett, mint színházi élményre. Besurrant a századfordulós tánchagyomány, szárnyain pedig a megigéző, varázslatos mítosz, a Karácsony.

A Csipkerózsika eredeti szereposztásban, 1890

A Szentpétervári Fesztivál Balett három sikerdarabot hozott a Kongresszusi Központba november második hétvégéjére, a megátkozott hercegnő története mellett a Diótörőben és a Hattyúk tavában olvadhattak föl a nézők. Olyan ez a három balett, mint a sülő mézeskalács illata, amint keveredik a fenyőgyantával és a csípős naranccsal. Nincs tél Diótörő és Csipkerózsika nélkül - legalábbis tíz éves kor alatt nincs.

Hamisítatlan, kecsesen hajlongó királylány-balerinák, játékosan rebbenő tütük, erőtől duzzadó, vadászatra való, valódi királyfiak, egy hely, ahol a gonosz igazán gonosz, a jó tökéletesen, egydimenziósan jó, az átkot pedi megtöri a türelem, a hit, a várakozás és persze a hős csókja. Nem kell ennél több a varázslathoz. Az élményen még az sem ront, hogy Csipkerózsika maga inkább hasonlatos egy termetes keletnémet úszónőhöz, mint egy törékeny, szende királylányhoz. De annyi baj legyen, a jelentős vádlik ellenére sem lesz belőle Heidi Krieger, s végülis sikerült találni hozzá egy igazán termetes herceget, aki egyetlen kardvonással eltörölte a gonoszt, Carabosse-t. Aki mellesleg persze minden gyerkőc kedvence volt - a bekiabálások alapján. Ez a királylány pedig jó fej volt és meghálálta a gyöngéd ébresztést, nem lépett le semmiféle erdei kobolddal vagy kutyával, sőt végignézte azt is, miként kergetőzik a csizmás kandúr cirmosfehér cicájával, a boldogság kékbe áztatott madara párjával és piroska legközelibb hozzátartozójával, a farkassal. Mert Csajkovszkij és Petipa igazi sikerhajhászok voltak, s a létező összes sikersztorit belekomponálták a végjátékba. Igazi csömör, a negyedik krémes utáni első Rákóczi-túrós, mégis valahogy szép, hiszen a nagypapa olyan ritkán viszi az embert cukrászdába. Olyankor pedig mindent meg kell enni.

November 10., Csipkerózsika a Szentpétervári Fesztivál Balett előadásában

Csipkerózsika, A diótörő, A hattyúk tava - bárkit balettről kérdezel, ez a három darab biztosan eszébe jut. Mert nincs az a gyerek, akit ne rángatnának el az iskolában legalább egy karácsonyi diótörőre és ne feledkezne bele a mesés játékba, és rettegné végig az ijesztő Egérkirálynak és kedvenc játékkatonájának vérre menő harcát, s olyan sincs, aki ne ismerné a száz éven át álmodó hercegnő meséjét vagy ne hallott volna az elvarázsolt hattyú-lányok történetéről. Mesék százai szövik át a gyerekkort - hol táncba, hol szövegbe, hol csak álomba öntve. Csajkovszkij - akinek e hármast köszönhetjük - ráadásul olyannyira rajongott értük, hogy más témában nem is kívánt komponálni. Szerinte a mese az igazi szenvedélyek és őszinte érzelmek terepe. Az idő pedig azt igazolja, nem tévedett.

Pedig A hattyúk tava először csúfosan megbukott. Az első koreográfiát még Csajkovszkij sem fogadta nagy kedvvel, Petipa, a kor legfelkapottabb koreográfusa neki is veselkedett az átiratnak. Az ősbemutató után tizenhat évvel meg is született az a balett, aminek lépéseit ma is teljes tiszetelet övezi - s melyen azóta sem változtatnak a színre vitelkor. Üröm az örömben, hogy a mester ezt már nem érhette meg, halálakor a félkész darabot mutatták be.

A hattyúk tava egy régi orosz népmese gyökeréből sarjadt - szemben a Csipkerózsikával, amit Charles  Perrault francia meseíró szövege ihletett. S hogy a legkedvesebb diótörő se maradjon el: az Egérkirály története E. T. A. Hoffmann egyik története alapján íródott. Álom, varázslat és ármány, persze Schillert most nem idézzük meg, de szerelem. Meséink legfőbb tanulsága, hogy a szerelem a minden cselszövésen átlátó, minden borzalmon és földöntúli akadályon is átvezető érzés, ami legyőz minden akadályt, az álmot, a kábulatot, a fájdalmat és a halált.

Mesét nézni, hallgatni és mondani már önmagában terápia - a nyelve gyógyít, a mondatai ringatnak, mint anyánk karja, biztonságban. Boldizsár Ildi meseterapeuta szerint a világ első gyógymesélője Seherezádé volt, aki addig mesélt egy megcsalt, átvert, gyilkolásra kész férjnek, míg annak lelkében le nem csillapodott a bosszúvágy. Ezeregy éjszakán keresztül mondta a meséket saját életéért.

Ráadásul akkor, mikor ezek a mesék születtek, még nem is gyerkőcöknek íródtak - ez csak a 19. században lett a picik privilégiuma. A mese kifejezetten felnőtt műfaj volt, finoman és élvezhetően didaktikus és elviselhetően moralizáló. Történetek, melyekből kiderül, hogy mindenki csak annyit ér el, amennyiért megdolgozik, s hogy a feloldozás csak az igazak számára érkezik meg. Viszont arról sem feledkezik el a népnyelv és a közös tudat, hogy bárki megfordulhat az úton és választhatja a jót. Ha pedig balettról  van szó, a szépet.