Míg az életben a társadalmi konvenció, a halál után az érzelem győz: Rómeó és Júlia története mintha mindig is élt volna lefojtott kollektív tudatban. Történetek szerelmesekről, akik szívük mellett döntenek családjuk ellen, szerelmesekről, akik szembe mennek a társadalmi elvárásokkal azért, hogy egymáséi legyenek. Szerelmesek, akiknek a síron túl jelölt ki boldogságot az irodalom.
Pyramus és Thisbé szerelmét Ovidius jegyezte le (Metamorphosis című művében), Shakespearer pedig annyira belehabarodott, hogy nem csak a Rómeó és Júlia-történetben, de a Szentivánéji álomban is földolgozza. Persze utóbbiban inkább groteszk, mint tragikus módon. A babiloni szerelmespár áthágva minden hagyományt és törvényt, suttyomban találkozgat a város szélét jelző eperfa alatt. Egyik éjjel azonban Thisbé korábban érkezik, s a fánál nem Pyramus, hanem egy oroszlán várja. A gyönge lány elmenekül, de sálja fönnakad egy ágon. Mire Pyramusa megérkezik, csak a sál marad ott, amit az oroszlán véres szájával összetépett. Pyramus öngyilkos lesz fájdalmában, s mikor Thisbé ezt megtudja, megszakadt szívével követi őt a sírba.
Az első ismert Rómeót és Júliát tulajdonképpen Mariottonak és Gianozzanak hívták: a történetet Masuccio Salernitano tollának köszönheti a világ. Nyomokban fellelhető benne Pyramusz és Thisbé, de merített a Dekameronból is. Még érdekesebb, hogy a gyűlölködő családot Montecchi és Capulet néven szerepelteti, sőt a történet helyszíne is Verona. (Egyébként a család valóban létezett, Dante már megénekelte őket a Divina Commediában.) Shakespeare keze ügyében lehetett ez a történet, hiszen Salernitano után megírta még néhány kortárs, s a 16. században Arthur Brook angolra is fordította az egyik verziót - s így már az angol mesterhez is eljuthatott. Ráadásul tudjuk, hogy a drámaíró rajongásig szerette az olasz novelleket, számtalan ötletet merített belőlük.
Rómeó és Júlia szerelme olyan különleges történet, amit nem kell elmesélni. Mintha minden nő és férfi a csontjában hordozná születéskor, ezzel növünk föl, s adaptációit akárhányszor megnézve is imádjuk. Titka van, amely mintha az egész emberiség titkával volna rokon. Misztikusak ezek a mesék: fölbukkannak időről időre, a fölvetett probléma kortalan és el nem múló. Amíg társadalom van, addig a szabályok és érzelmek kettősségének feldolgozása érdekes - bármennyire is lazítunk ezeken a kereteken.
Barta Dórát az érdekelte, miként lehet élni egy olyan ellehetetlenített térben, mint amilyennel a két szerelmes Veronában találkozott. A Badora Társulat egy klasszikus történet modern feldolgozását (klasszikus zenei alátámasztással) mutatta be a Budapest Táncfesztivál negyedik napján.
A Rómeó és Júlia leggyönyörűbb filmes feldolgozása 1968-ban született. A korábban színházi rendezőként ismertté vált Franco Zeffirelli filmjét az eredeti helyszínen, Veronában forgatták, a prológust és az epilógust Laurence Olivier mondta föl, a zenét pedig Nino Rota komponálta.
Prológus (Shakespeare: Rómeó és Júlia)
Két nagy család élt a szép Veronába,
Ez lesz a szín, utunk ide vezet.
Vak gyűlölettel harcoltak hiába
S polgárvér fertezett polgárkezet
Vad ágyékukból két baljós szerelmes
Rossz csillagok világán fakadott
És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
Elföldelik az ősi haragot.
Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
Szülők tusáját, mely sosem apad,
Csak amikor már sarjuk föld alatt van:
Ezt mondja el a két órás darab.
Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz
És ami csonka itten, az egész lesz.
Fordította: Kosztolányi Dezső
A báljelenettel Zeffirelli történelmet írt: a játék az álarccal, a közelik és totálok átgondolt váltása, a nyugtalanságot árasztó forgatagban kimerevedő érzelmek megmutatásával újraértelmezte és gazdagította a shakespeari drámát. Ráadásul Rómeó és Júlia nem találkozik egy snitten sem: a rendező úgy mutatja meg a szerelmet, ahogy az a darabban is megfogalmazódik, eleve hasítottként. A kérdés minden feldolgozásban csak annyi: bevállalja-e az alkotó, hogy végigírja, s nem csúszik el egyhamis happy end felé.
