Carulla Leon Jessica akkor tudta meg, hogy gyermeket vár, amikor Blanche szerepét alakította tavaly A vágy villamosában. Az egyre inkább megőrülő, ideggyenge nőt végül csak kétszer táncolta el, majd saját és gyermeke testi épségét szem előtt tartva bejelentette: anya lesz. Kislánya, Sofía, még három hónapos sincs, ezért bármennyire is szeretne, egyedőre nem tér vissza a színpadra. Azt tervezi, majd jövő tavasszal, ha újra kinyit az Operaház.

 

Fotó: Gács Tamás
 

Március 15-én Magyar Arany Érdemkeresztet kaptál. Ez nagyon nagy szó, főleg fiatal külföldi művészként. Mit gondolsz, miért kaptad a díjat? Mit akartak ezzel a díjat odaítélők kifejezni?

Nem tudom, mindenesetre nagyon meglepődtem és nagyon örültem neki. Talán A vágy villamosa után jutottam eszébe a felterjesztőknek. Sokan mondták már nekem korábban, hogy jó színész vagyok, már a Makrancos Katánál is. Mindig törekedtem arra, hogy száz százalékig kidolgozzam a szerepeimet, színészileg is, hogy a nézők megértsék, miről van szó. Blanche-ot táncolni nagyon nehéz volt, főleg drámai szempontból óriási kihívás, hisz egy pszichésen terhelt nőről van szó. Idén február elején megszületett a kislányom, most ő a legfontosabb, a nap 24 óráját kitölti. Még egy évet tervezek vele otthon lenni, de amikor visszamegyek, meg akarom mutatni a közönségnek, hogy itt vagyok, köszönöm és igyekszem meghálálni a díjat, amit kaptam.

Hogyan készültél a drámairodalom egyik legnehezebb szerepére?

Nem mondom, hogy olyan vagyok, mint Blanche, de talán valamennyi ebből a bolond nőből bennem is megvan, ezt próbáltam előhozni magamból. Az a rész volt a legnehezebb, amikor kezd megőrülni a végén. Láttam a filmet Vivien Leigh-jel, olvastam a drámát is, és Venekei Marianna koreográfustól is megkaptuk a szövegkönyvet, mielőtt elkezdtünk felkészülni, részletesen elmagyarázta, milyen karaktereket vár tőlünk.

Ráadásul épp ekkor tudtad meg, hogy gyermeket vársz. Milyen érzés volt így táncolni, milyen pluszt adott ez?

Csak két előadást táncoltam, utána bejelentettem a vezetőségnek, hogy terhes vagyok, így a többi előadást egy másik szereposztás táncolta már. Akkor már gyakran volt hányingerem, ráadásul ez egy hosszú, kétfelvonásos balett, Blanche szinte végig a színpadon van, méghozzá spicc cipőben. Egyébként már egy évvel korábban jeleztük, hogy szeretnénk családot, még akkor, amikor ez csak terv volt.

Miért? A legtöbb balerina csak akkor jelenti be a várandósságát is, amikor már biztos a dolgában, vagy még akkor se, mágnesként ragaszkodva a színpadhoz.

Én úgy voltam vele, ha ők tisztességesek velem, akkor én is tisztességes vagyok velük. Szerintem ez működik.

De így nem veszít el az ember esetleg egy szerepet pusztán egy vágyra, egy tervre építve, ami nem is biztos, hogy megvalósul?

Mi úgy voltunk vele, hogy már a szándékot is jelezzük, hogy szeretnék a nyáron terhes lenni, és ha sikerül, ősszel már nem megyek vissza. Nekik is tervezniük kell az évadot előre, ez nagyon nehéz munka, hogy kit mibe, kivel, hogyan osszanak be. Úgy gondoltuk a férjemmel, jobb, ha tudják, mire készülünk. A balettigazgatóság azt mondta, emiatt nem fognak egy darabból se kivenni, de amikor szólok, hogy várandós lettem, tudomásul veszik. Aztán végül még egy picit hamarabb is, a nyár előtt kiderült, hogy babát várok. Így jött ki a dolog, de nagyon boldog voltam. Egyébként én már vissza akartam térni táncolni, de még annyira pici a kislányom és úgy ragaszkodik hozzám, hallani se akar a cumisüvegről vagy egyébről, akárhogy próbálkozunk.

Mielőtt Magyarországra jöttél, a kubai nemzeti balettnél táncoltál három évet. Mennyire más az ottani repertoár, a táncosok, a balettelőadások?

Kubában dinamikusabbak, erősebbek a táncosok. Nagyon sok nemzetközi balettversenyt, főleg férfivonalon, kubaiak nyernek meg rendszeresen. Markánsabbak, lendületesebbek, dinamikusabbak a mozdulataik, nem olyan lágyak, romantikusak, mint itt. Ez nekem nehézség volt például, amikor a társulathoz jöttem, megtanulni, hogy ilyen is tudjak lenni. Persze vannak szerepek, ahol a dinamizmus, a lendületesség előnyt jelent, mondjuk ilyen a Don Quijote Mercedese, de a többinél csiszolódnom kellett.

Volt művész a családotokban?

Nem. Apukám gyerekorvos, anyukám pedig fodrász és stylist, de balett-táncos szeretett volna lenni. Így egy kicsit most az ő álmát is beteljesítem. Nagyon hiányoznak nekem, messze vannak, sajnos ritkán tudunk találkozni. Nemrég jártak itt, megnézték a kislányomat.

 

A Makrancos Katában Fotó: Nagy Attila
 

Óriási kulturális váltás lehetett Havanna után Budapest, Kuba után Magyarország. Mi okozta a legnagyobb nehézséget nyelvi, beilleszkedési, életvezetési szempontból?

Amikor idejöttem, se magyarul, se angolul nem tudtam. Minden teljesen más volt, az éghajlat, a kultúra, a kommunikáció, a szokások. Kubában sosincs tél, ide pedig decemberben érkeztem, és 20 centi hó volt, akkor nem akartam elhinni, hogy egyszer majd nyár is lesz. Az itteni ételeket is nehéz volt megszokni, bár a leveseket és a hortobágyi palacsintát nagyon megszerettem, de vannak dolgok, például a mákos sütemények és a gyümölcslevesek, amiket bő nyolc év után sem tudok megenni. Kubában az emberek nagyon közvetlenek, magyar szemmel nézve talán túlságosan is, itt még a szomszédainkat sem ismerjük, sokszor azt sem tudjuk, mivel foglalkoznak. Havannában viszont mindenki úgy ismeri egymást egy utcában vagy társasházban, mint Magyarországon egy kis faluban.  Ha nincs mellettem Gergő, a férjem, aki miatt Magyarországra jöttem, vissza is menekültem volna az óriási különbségek miatt. Nagyon nehéz volt kezdetben, de mára otthon érzem magam Magyarországon, kifejezetten szeretek itt élni. Már magyar állampolgár vagyok, és van, hogy inkább magyarnak érzem magam, mint kubainak. De más különbségek is vannak. Kubában már tizenhét évesen diplomáztunk, 17 és 20 éves korom között pedig a Kubai Nemzeti Balett tagjaként dolgoztam. Kezdetben a karban táncoltam, a második évtől már kisebb szólókat kaptam, főleg modern darabokban. Az Operában is tánckari művészként kezdtem, próbatáncon vettem részt, mielőtt szerződést kaptam. Ez a megmérettetés nagyon nehéz volt, mert előtte három hónap kimaradt, már korábban otthagytam a kubai együttest egy lézeres szemműtét miatt, ezért nem is gyakoroltam. Majd Magyarországra jöttem próbatáncolni. Egy táncosnak, ha három hónapig nem gyakorol, az óriási idő. Szerencsére azért fölvettek. A legelső szerepem A bajadérben a huszonnégy árny közül a huszonnegyedik volt, én jöttem be legutolsónak a színpadra, tehát lehet mondani, hogy igazán hátulról kezdtem. Aztán Lukács András modern koreográfiájában, az Örvényben megkaptam a szólószerepet, az volt a vízválasztó. Az egy nehéz darab. A Makrancos Kata után pedig egyből magántáncosnak neveztek ki. (Kimaradt a címzetes magántáncosi státusz, ami alacsonyabb – A szerk.)

Milyen a Kubai Nemzeti Balett?

Fernando Alonso és Alicia Alonso neve fémjelzi a mai napig a kubai balettet. Fernando a balettiskola, Alicia pedig az együttes vezetője. Fernando már meghalt, Alicia pedig elmúlt kilencven éves, megvakult, de még mindig rendszeresen tart próbákat és ő igazgatja a társulatot. Hallja a lépteket, megpróbálja hallgatni a táncosokat. Van egy mondás, miszerint a piramis Kubában fejjel lefele áll, ami arra utal, hogy nálunk minden lehetséges, még az is, hogy olyan valaki irányítsa a nemzeti balettet, aki nem lát.

Van azért ebben valami szimbolikusan szépséges. Hogy a tánchoz nem kell látni, mert belülről jön. Különbözik-e a két országban a balettművészi pálya megítélése, a balettművész társadalmi presztízse?

(Erre a kérdésre Jessica férje, Csuja Gergely válaszol.) Nálunk magasabb a balett-táncosok társadalmi megbecsültsége. Az csak egy dolog, hogy az Operaházban a táncosok megfelelően meg vannak fizetve, de más a hivatás társadalmi presztízse is. Akárhol említem, hogy a feleségem operaházi balerina, mindenhol óriási tisztelet övezi és prémium kiszolgálásban van része, legyen az egy hivatal, bőrgyógyász vagy fogászat. Ugyanakkor a kubai állam nagyon erősen promotálja a balettegyüttesét, a társadalomoktató plakátokon, a turisztikai prospektusokban rendszeresen szerepelnek a balett-táncosok, ők ugyanúgy az országimázs részei, mint a sportolók vagy a kubai tengerpart. De nagy különbség, hogy Kubában a hétköznapokban messze nincsen olyan társadalmi presztízse egy balettművésznek, mint Magyarországon.

 

Lukács András koreográfiája, az Örvényben Fotó: Csillag Pál

Ha már az egészségügyet említitek, utolértek-e a szakmával együtt járó, óhatatlan sérülések?

A mai napig egy titánium lemez van a bal lábfejemben. Minden balett-táncosnak van egy álló lába, amit a spiccen táncolás jobban igénybe vesz. A lábközépcsontomat és a nagylábujjamat meg kellett műteni, mert olyan fájdalmaim voltak, hogy egy idő után már spicc cipőt se tudtam húzni. Kevesen vállalják fel a műtétet, nálam sem volt kockázatmentes. Az orvosomnak, Dr. Börzsei-Knoll Veronikának örökké hálás leszek a sikeres műtétért. Én voltam az első klasszikus balett táncos páciense ilyen műtétre, és nem volt száz szálakékig biztos benne, hogy visszatérhetek a pályára, ahogy én sem, bár azért nagyon biztatott, hogy nagy eséllyel semmi baj nem lesz. Emlékszem, hogy a műtét után mondta, érezte a felelősséget a műtét alatt, hogy a karrierem az ő kezében van. Szerencsére a Makrancos Katán addigra már túlvoltam, az volt ugyanis az álmom, hogy legalább egy főszerepet táncoljak el az életben, utána megműttetem magam, és ha esetleg nem tudok visszatérni, akkor sem dől össze a világ, mert ez már teljesült. Most már szerencsére évek óta rendben van a lábam, bár van benne négy csavar. Ha akarod, tessék, megnézheted.

Te hiszel abban, hogy a sérülések pszichés eredetűek, vagy legalábbis lelki tényezők is állnak mögöttük?

Nem. A sérülések a balettel járnak, az ember nem tudhatja, mikor jönnek. Elég rosszul lépni, vagy elég egy pillanatnyi koncentrációkihagyás, akár a partner is hibázhat. Ez a mi szakmánkkal együtt jár. Édesapám orvos, ezért is lehet, hogy inkább tudományos szempontból közelítem meg a sérülések okát. Például az én műtétem teljesen fizikai és biológiai okok miatt vált szükségessé.

Egy év múlva tervezel visszatérni a színpadra. Szinte minden balerina, aki anyuka lett, úgy nyilatkozott, hogy sokkal jobb táncosnő, érettebb művész lett a gyerekszüléssel és az anyává válással. Mit gondolsz, benned milyen változások lesznek érezhetőek, te is más művész leszel?

Mindenképpen úgy gondolom, hogy jobb táncos leszek. Nekem most ez kellett az életemben, a család, a gyermek, ahhoz, hogy továbblépjek, minden tekintetben, szellemileg, művészileg. Lelkileg is biztosan erősebb leszek, mert most már nemcsak magamért, hanem a kislányomért is fogok dolgozni, küzdeni. Még jobban fogok koncentrálni a munkában, hogy Sofía büszke legyen anyukájára, szerintem ez a nevelésnek is a része, hogy lássa, hogy az életben keményen kell dolgozni, és küzdeni az eredményekért.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Legalábbis megcsodálni, milyen izgalmas lehet az őrület. Pláne, ha másoké, pláne, ha a mások a megőrülést művészi szinten űzik. Három darab, két koreográfus, egy este: a Total Dance májusban az Erkel színpadán.

Fotó: Csibi Szilvia, Nagy Attila, Pályi Zsófia

kommentek: 1

Tovább olvasom

Földi Lea nyerte el idén az évad legjobb női pályakezdőjének szóló díjat, amelyet a Nemzeti Táncszínház és a Magyar Táncművészek Szövetsége ítélt oda. A táncművész az átadás estéjén éppen Blanche szerepében debütált a színpadon A vágy villamosában.

Fotó forrása itt.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Valóságos és képzelt karakterek, táncművészek és mesebeli lények: a Sylviában a valóságból álom, az álomból valóság kerekedik. De ki álmodja a lepkét? Az Optimum Solution ezúttal Seregi László egyik legnépszerűbb balettjéről készített filmet.

Fotó: Nagy Attila és Pályi Zsófia

kommentek: 0

Tovább olvasom

1982 óta április 29-én különleges programok várják a táncművészet kedvelőit, hiszen ez egy kiemelt nap: A Tánc világnapja. Góbi Rita a hídra vonul, a balett szerelmesei pedig az Erkelbe.

A Tánc Világnapja Erkel Színház Góbi Rita

Fotó:Berecz Valter, Nagy Attila/ A bahcsiszeráji szökőkút

kommentek: 0

Tovább olvasom