1982 óta április 29-én különleges programok várják a táncművészet kedvelőit, hiszen ez egy kiemelt nap: A Tánc világnapja. Góbi Rita a hídra vonul, a balett szerelmesei pedig az Erkelbe.

A Tánc Világnapja Erkel Színház Góbi Rita

Fotó:Berecz Valter, Nagy Attila/ A bahcsiszeráji szökőkút

kommentek: 0

Tovább olvasom

Krupp Annát nemrég láthattuk A bahcsiszeráji szökőkút felújított változatában Girej kán második feleségeként, s már akkor megjegyezhettük alakítását. Ám a Karamazov testvérek tűzről pattant Grusenykájaként a lélegzetünk is elállt attól, amit a színpadon elénk tárt. A Magyar Nemzeti Balett művészét szerepekről, nehézségekről, kapaszkodókról és arról kérdeztük, neki mi segít abban, hogy a számára legfontosabbat, a táncot valódi mindennapi élményként tudja megélni.

Fotó: Gács Tamás
 

A korábbi évadokban nem láthattunk ilyen nagy szerepekben, idén tavasszal viszont több érdekes karakterben (Grusenyka, Stella A vágy villamosából) is megmutathatod tehetségedet. Mit gondolsz, milyen változások állnak a dolgok hátterében?

2009-ben szerződtem az Operaházhoz. A korábbi éveim nagyon szerencsétlenül alakultak, mert egyik sérülésem a másikat érte. Mire nagy nehezen felgyógyultam, jött a következő. Az egyik sokadik sérülésem, amikor egy emelésből rosszul érkeztem, különösen fájdalmas volt számomra, nem is tudtam, hogy visszatérjek-e táncolni vagy sem. Nem értettem, miért van ez, viszont nyitott voltam arra, hogy a választ megtaláljam. Hiszem, hogy semmi sem véletlenül történik velünk. Akkor találkoztam a buddhizmussal, illetve a meditációs mesteremmel, aki azóta a párom is lett. Illetve már az első sérülésemkor is volt egy rövid találkozásom a buddhizmus egyik irányzatával, de ekkor mélyült el igazán. Ekkor nyílt ki számomra egy kapu, amelyen beléptem, s olyan világot, világmagyarázatot találtam, ami azóta is segít nekem abban, hogy a szakma nehézségeit, a mindennapokat elviseljem. Én napi több órát meditálok azért, hogy a rossz, lehúzó, engem nem építő dolgokat, konfliktusokat, problémákat elengedjem, emiatt minden nehéz helyzethez más a hozzáállásom. A folyamatos sérüléseimre is megkaptam a választ, a lelkiekben rejlő magyarázatot.

És mi volt az?

Tízéves koromtól, azóta, hogy kollégista lettem, nagyon erősen része voltam ennek a közösségnek, ami számomra a szabadságot, a szoros kötelékeket, barátságokat, az összetartozást és az összetartást jelentette. Családként tekintettem erre a közegre. Valójában már az első operaházi évemben főszerepet kaptam, még Keveházi Gábor igazgatása alatt harmadik szereposztásban, Volf Katalin és Boros Ildikó mellett megkaptam a Halál és a lánykából a Lányka szerepét, de a színpadig már nem jutottam el, mert lesérültem. Ugyanekkor küldött el Keveházi Gábor a várnai balettversenyre, mert akkoriban az volt a szokás, hogy kiküldték versenyezni azokat, akiket szólistának akarnak kinevelni. De a sérülés miatt a versenyre se tudtam kiutazni. Ezek után egy hosszú, többéves időszak következett, amikor tánckari szerepeket táncoltam, voltak persze kisebb szólóim, de ilyen feladatok, mint most, nem találtak meg. Az okok egyértelműen bennem voltak keresendők. Egyik ilyen ok például, hogy egyszerűen féltem szólista lenni. Attól tartottam, hogy ha kilépek a karból, a családi közösségből, már nem olyan módon leszek annak része, elveszítem a barátaimat, és erre nem voltam felkészülve. Nem akartam ezt ilyen áron, ezért védekezett a testem a sérülésekkel. Hisz ha valaki a karból szólót kap, felüti a fejét az irigység, és a barátságok, kötelékek is megváltoznak. Persze így is lett, de azóta tudom, ha ez történik, akkor az nem is volt igaz barátság, hisz egy igaz barátságban szívből örülünk a másik sikerének.

 

A bahcsiszeráji szökőkút második feleségeként Fotó: Nagy Attila
 

Ez így van. De kérdés, hogy egyazon pályán, főleg a színpad, a színház világában, ahol ha az egyik szerepet kap, azt voltaképp a másiktól „veszi el”, lehetséges-e igaz barátság hosszú távon eltérő státuszú művészek esetében?

Én mindvégig ettől tartottam azokban az években, nem akartam elveszteni a közösséget, ezért reagált úgy a szervezetem, hogy lesérültem. Akkoriban nem voltam alkalmas arra, hogy nagyobb szerepeket táncoljak, lelkileg nem álltam készen rá. Hiszek abban, hogy most más a kisugárzásom, más hitet hordozok magamban, ezért van, hogy most találtak meg ezek a szerepek és nem korábban. Ha valakit nem éreznek késznek a szólista létre, annak nem fognak szerepet adni. Nekem át kellett mennem ezen az átalakuláson.

Hogyan készültél a Karamazov testvérek Grusenykájának szerepére? Nagyon jól sikerült megragadnod ennek a különös lánynak a lényegét.

Eleve nagyon meglepődtem, hogy ki vagyok írva a szerepre, egy kolléganőm szólt, engem pedig pozitív sokként ért a hír. Márcsak azért is, mert Grusenyka szerepét mindig magas balerinák táncolták, én viszont nem vagyok az. Betanító balettmesterem, Szirb György egyrészt mindent nagyon jól elmagyarázott, másrészt megnéztem az összes létező korábbi szereposztást, amit csak tudtam, Keveházi Krisztinával, Pazár Krisztinával, Papp Zsuzsannával és még sorolhatnám. Akkor sajnos nem volt időm a regényt elolvasni, most utólag pótolom és nagyon tetszik Grusenyka figurája. Szerintem ő nem egyértelműen egy szajha, van benne valami arisztokratikus is, ezt próbáltam a színpadon megfogalmazni. Óriási öröm volt számomra, hogy együtt táncolhattam Popova Aleszjával, akinek a művészetén, az alakításain felnőttem, és aki már akkor sztár volt, amikor én még csak tízéves voltam. Rengeteg emléket, előadást őrzök vele.

 

A Diótörőben Fotó: Nagy Attila
 

Hamarosan Stellaként láthatunk A vágy villamosában. Erre hogyan készülsz?

Tudok meríteni az életből is, hisz nekem is van egy nővérem és sok a hasonlóság köztünk és a darabbéli nővérek között. Tavaly már egyszer táncolhattam a szerepet év végén, igaz, más szereposztásban. Most Földi Leával fogok táncolni, aki tavaly Stella volt, az idén Blanche lesz. Dés László zenéje fantasztikus, különös egységet alkot a koreográfiával (Venekei Marianna munkája), a mozgás nemcsak a drámai szituációt, a közeget, a szereplők jellemét, de a zenét is nagyon jól visszaadja.

Ezzel egyetértek. Az elmúlt évek egyik legjobb balettkoreográfiája.

Most a próbafolyamatok alatt tulajdonképpen nagyobb nehézségeim adódnak a színészi mozdulatok kivitelezésével, amikor csak mondjuk legyinteni kell egyet, vagy a megfelelő ponton lecsapni a bőrönd fedelét. Már többször dolgoztam együtt Mariannal, ismerem a munkamódszerét, a stílusát, fogékony vagyok rá.

Hogyan készíted fel magad arra, hogy az előadásra már teljesen belekerülj a szerepbe?

Én az a típus vagyok, aki magát a felkészülési folyamatot is szereti, és szükségem is van rá. Nem szeretem már a balett-teremben színészileg minden energiámat beleadni, én centiről centire építem fel a szerepet. Először ismernem kell a koreográfiát töviről hegyire, tudnom kell azt, mi történik körülöttem, aztán jön a színészi megformálás. Tulajdonképpen az első színpadi próbán kerülök abba a fázisba, hogy már tudok azonosulni a szereppel.

 

Oláh Zoltán Alekszejét bűvöli el a Karamazov testvérek Grusenykájaként Fotó: Berecz Valér
 

Az nem késő?

Nekem ez a módszerem. Van, aki már rögtön robban a teremben, én más vagyok. És persze nagyon nagy szerepe van a partnernek, a partner tekintetének, annak, hogy ő hol tart a folyamatban. De látom, hogy van más kollégám is, aki a színpadon bontakozik ki igazán, ott lesz egy csoda. Amikor betanultuk a Walking madet, Johan Inger modern koreográfiáját, feljöttek bennem a régi sérülések, én meg nem értettem, miért nem tudok belekerülni a szerepbe. Ebben a darabban van három nő és hat fiú. De a három nő valójában egy nő három alakváltozata, három különböző életkorban. Én voltam a legfiatalabb, a tinédzserkori szerelem. Viszont ahogy Majoros Balázs és Kristina Balaban kollégám belement a szerepébe, az annyira hatott rám, hogy nekem is segített kimozdulnom abból a megrekedt állapotból.

Hogyan készülsz a folytatásra? Mit gondolsz, jövőre folytatódnak a szólószerepeid vagy visszamész a karba?

Ezt nem tudhatom, arra fogok koncentrálni, hogy kihozzam magamból a maximumot. A buddhizmus szerint a küzdelem negatív, ez a táncra alkalmazva azt jelenti, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy minden pillanatban a legjobb teljesítményt tudjam nyújtani, anélkül, hogy görcsösen akarnám.

De hát a balettnek nem épp a folyamatos küzdelem a lényege? Hogy folyton meghaladjuk önmagunkat, elérjük fizikai határainkat, sőt, egy kicsit minden alkalommal túl is lépjünk rajtuk? Hogy folyton jobbak és jobbak akarjunk lenni? Nincs itt ellentmondás?

De, ez a lényege, de ezt nem szabad görcsösen akarni. Természetesen kell jönnie. Annak is, hogy az ember a maximumot nyújtja, a maximumot akarja nyújtani. Ha belekerül a görcs, az akarás a dologba, akkor megbukhat az egész. Nekem a tánc az életem, az önkifejezésem, ez a legfontosabb számomra. Ezt a párom is tudja, tiszteletben tartja és ezért nagyon hálás vagyok neki.

Te azon kevesek közé tartozol, akiknek nem szakmabeli partnerük van. Ez tudatos vagy véletlen?

Én nem tudnám elviselni, ha a nap 24 órájában össze lennék zárva a partneremmel. Nekem muszáj, hogy egyedül is legyek, hogy meglegyen a saját életem, a szabadságom. A balett mellett még futok, úszom, régen Pilatesre és jógára is jártam. Ez rengeteg idő, amit mind a fő cél, a tánc, a balett alá rendelek.

 

A Total dance-ben Fotó: Nagy Attila
 

Nem elég a napi hat-nyolc óra tánc?

A balett természetellenes mozgás, és szerintem nem is erősít megfelelően. Különösen, ha valaki pusztán lendületből csinálja. Mellette még kell erősíteni. Megfigyeltem, hogy ha reggel megcsinálom az erősítő gyakorlatsoromat, utána sokkal jobban megy a balettóra is.

Egyenes utad vezetett a balettművészi pályára?

Nagyon szigorú anyukám volt -- ő egyébként tanár -- és én nagyon meg akartam felelni az elvárásainak. De ha valaki folyton az elvárásoknak akar megfelelni, akkor nem jön elő a saját személyisége. Mindenfélét csináltam, hegedültem, úsztam, ritmikus sportgimnasztikára jártam, aztán anyukám balettra is beíratott, bár nem kérdezte meg, van-e kedvem hozzá. Később aztán nem nagyon örült, hogy erre a pályára léptem, mert nagyon nehéznek találta, nem nekem valónak. Ehhez az is hozzájárult, hogy tízévesen kollégista lettem és kikerültem a felügyelete alól. Én viszont nagyon élveztem az így nyert függetlenséget, szabadságot.

Mi a legnehezebb a balettban számodra?

Ha a technikai dolgokra gondolsz, akkor a forgások. Ezzel máig gondom van. De az is nehéz, hogy mindig kontrollmániás voltam, a mai napig kicsit az vagyok, ezt kell lebontani a meditációval. Ha ugyanis kívülről figyeled magad, ahelyett, hogy belülről táplálkoznál, építkeznél, az nem jó.

Pedig a balerina folyton kontrollálja magát, minden porcikáját, mozdulatát, nem? Hiszen a tükör is épp erre szolgál.

Igen, mégis belülről kell fakadnia a dolgoknak, én legalábbis úgy gondolom, hogy a tökéletesség belülről születik meg. A tökéletességre való törekvést annyira belém nevelték, hogy már olyan is előfordult, hogy a színpadon beleállt a görcs a lábamba. Nekem tehát muszáj ezt a folyamatos, magam feletti erős kontrollt elengednem, mert számomra bénító. A buddhizmus azt mondja, hogy minden külső körülményt te teremtesz meg. Én a táncot önmagamért csinálom, de érzem, hogy másoknak is tudok adni vele.

kommentek: 0

Tovább olvasom

110 éve született Harangozó Gyula, Kossuth-díjas táncművész, koreográfus és balettigazgató. Neve említése nélkül nem lehet a magyar táncművészetről, a nemzeti balett kialakulásáról beszélni, pedig pályafutását képzetlen statisztaként kezdte. Titka ennyi volt: szorgalom és tehetség.

harangozó gyula

Harangozó Gyula, forrás: Operaház Archívuma

kommentek: 0

Tovább olvasom

Alig másfél éve dolgoznak mestereikkel, de életük első versenyén máris felállhattak a dobogó legfelső fokára. A Magyar Nemzeti Balettintézet növendékei a bécsi VIBE balettversenyről a különdíjak mellett három első és két második helyezéssel érkeztek haza.

Magyar Nemzeti Balettintézet Magyar Nemzeti Balett Vaganova iskola VIBE verseny

Fotó: Radina Dace

kommentek: 0

Tovább olvasom

Ismét kiosztották a legjobb hazai kortárstánc-előadásnak járó Lábán Rudolf-díjakat. Az idei díjat a "pimasz improvizációiról" és "kódolhatatlan káoszáról" felismerhető Hodworks munkája, a Szólók és Góbi Rita Reptében című szólója kapta. Ebben az évben különdíj is járt, amit a fogyatékkal élők művészeti integrációjáért az Artman Egyesület érdemelt ki.

Fotó: Dömölky Dániel/ Cuhorka Emese

kommentek: 0

Tovább olvasom