Mindenkinek mást jelent ez a darab. Nemcsak férfi és nő viszonyáról, nemcsak a hálószobáról, nemcsak kapcsolatokról szól. Mindenkinek a saját értelmezését kell megtalálnia - Olivia Anconát, a Bedroom Folk betanító balettmesterét kérdeztük tapasztalatairól.

bedroom folk magyar nemzeti balett interjú

Fotós: Hrotko Bálint/ Táncművészek: Ishizaki Futaba, Uehara Emi, Bakó-Pisla Artemisz, Asai Yuka, Kekalo Iurii, Starostina Kristina, Majoros Balázs, Molnár Dávid/ CAFe Budapest

kommentek: 0

Tovább olvasom

Fotók: Trafó Facebook

Mellkast dagasztó kelet-európaiság, öniróniával tálalt hősködés, karikírozott erőfitogtatás, életöröm-boma és feszes ritmusban változó zsánerképek. A Duda Éva Társulat új, Trafóban bemutatott darabja, a Virtus több mint tánc, de nem akarja lefölözni a cirkuszművészetet. Interjú a koreográfussal.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Tíz éve a tánc egyik hazai fellegvára, támogat és befogad mindent, amit szakmailag magas szintűnek ítél, legyen az modern vagy népi, gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló. Török Jolán, a Nemzeti Táncszínház alapítója és igazgatója decemberben tizenegy év után köszön le posztjáról. Az igazgatónőt az intézmény anyagi hátteréről, a szakmai munkáról és a táncművészet állapotáról kérdeztük. INTERJÚ TÖRÖK JOLÁNNAL, A NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ IGAZGATÓJÁVAL.

A független alkotók helyzete 2012-ben végképp ellehetetlenülni látszik, a Nemzeti Táncszínház állami támogatása is megcsappant, s ebben a pillanatban következik be egy igazgatóváltás. Többszörösen nehezített a pálya. Leköszönő igazgatóként, az elmúlt tizenegy év ismeretében miként látja a színház jelenét és közeljövőjét? Ez az intézmény valamiképp az Ön gyermeke, s még csak most lett felső tagozatos.

Tudni lehetett rólam, hogy a Nemzeti Táncszínház tízéves évfordulójának megünneplésekor lezárom ezt a korszakot, ezt korábban is mondtam. Úgy érzem, hogy amit egy befogadó színház koncepciójában meg lehet valósítani, azt megvalósítottam. Úgy gondolom, hogy a táncszínház egy infrastruktúra, tartalommal a fellépő együttesek töltötték meg. Úgy ítélem meg a hazai és külföldi nézők visszajelzése, és nem a saját szubjektív ítéletem alapján, hogy nagyon jól is működik. A Nemzeti Táncszínház egy stabil intézmény.

A rendszer igen, de a fenntartás problémás lehet. Egyrészt kérdés, hogy a független társulatok életben tudnak-e maradni.

Ha a független társulatok működése a kérdés, akkor azt gondolom, hogy a 2012-es év annyira katasztrofális volt számukra, amelytől szinte nem is tudom, hogyan tudtak életben maradni. Jelen pillanatban szerencsére léteznek, ami részben annak is köszönhető, hogy a függetlenek egy nagy része a táncszínház repertoárján jelen van. Ezért, ha nem is nagy előadás-költségtérítéssel, de az előadásokat megtartottuk. Kicsit szégyellem magam ezért a büdzséért, de annyi pénzt vontak el a Nemzeti Táncszínháztól is, hogy nem tudtunk másképp dönteni. Szerintem a lehetőségekhez képest jó kompromisszum született, mikor minden területen az előadás-költségtérítések tekintetében is csökkentettük a költségeket, mert nézők vannak, előadásokra igény van, és kisebb előadás-költségtérítésért is elvállalták a fellépők, hiszen ez a hivatásuk. Mindenki meghúzta a nadrágszíjat, de a színház a fennállása óta minden szolgáltatójának, művészeti és működési oldalon egyaránt, ki tudta fizetni a díját. Nem mondom, hogy nem volt halasztott számlateljesítés, de mindent igyekeztünk minél előbb rendezni. Gazdasági egyensúlyt is sikerült kialakítanom ebben az évtizedben.

Milyen arányban van most a jegyár bevétel az állami támogatások összegéhez képest?

A jegyárakból, pályázatokból és egyéb forrásokból származó bevételünk összesen megközelítik az állami támogatás ötven százalékát.

Önerőből ezek szerint nem működik a Nemzeti Táncszínház?

Nem működik önerőből. Ez egy nemzeti intézmény, és feladata, hogy széles társadalmi réteg számára biztosítsa a jegyek megvételének lehetőségét, ezért nagyon kell az állami támogatás. Költségeinket növeli – de ez hozzájárul a sokszínűségünkhöz -, hogy több helyen tartunk előadásokat: a Refektóriumban, a színházteremben, nyáron a Karmelita udvarban, valamint a telephelyünkön a Művészetek Palotájában. A MÜPÁ-ban ráadásul nagyprodukciók kerülnek bemutatásra, amelyek előadás-költségtérítése nagyobb, mint a Várszínházban, sőt a MÜPÁ-nak az alapszolgáltatáson felüli költségeket is fizetnünk kell. Hatalmas a működési költség, de mindig addig nyújtózkodunk, míg a takaró ér. Ezt megérteti az ember a szolgáltatókkal is. És megértésüknek köszönhető, hogy ilyen stabilak vagyunk és nem csináltunk tartozást.

Ez a jó viszony a művészekre is érvényes. Büszke arra, hogy a társulatokkal is különösen jó viszonyt ápol, sőt több koreográfusnak is Ön ad ötleteket a következő darabjához?

Igen, erre tényleg nagyon büszke vagyok. Sok évtized van ezekben a kapcsolatokban: húsz évet töltöttem a Táncfórumban, amit Galambos Tibor vezetett. S bár ott infrastruktúra nem volt, végül is ugyanezzel foglalkoztunk, színházat béreltünk társulatoknak, előadásoknak. Az egyébként sokkal nehezebb volt, hiszen mindig kellett megfelelő teret találni, vinni a közönséget magunkkal… Remélem, hogy itt sikerült egy otthont teremteni, ahol a táncművészek is jól érzik magukat.

December 1-én egy gálaműsor keretében köszöntötték Török Jolánt a Nemzeti Táncszínház társulatai


Ezt a jóérzést, ha van, biztosan megzavarta az elmúlt hónapok megosztottsága.

Nagyon érdekes és fájdalmas, hogy az előadó-művészeten belül a táncművészetet soha nem tették, és a mai napig nem teszik a helyére. Egy olyan összetett művészeti ágról van szó, ami a legrövidebb pályát jelenti a művész számára. Nincs ötvenéves táncos, akinek oda lehet adni egy díjat, hiszen legfeljebb negyven éves koráig táncolhat. Ráadásul az is bonyolítja a megítélését, hogy bár a néző minden érzékét igénybe veszi, nem fogalmazza meg, mit gondoljon, éppen ellenkezőleg, szabadon hagyja. Vannak, akik ettől egy kicsit megijednek, vannak, akik viszont megélik ezt a szabadságot. És a táncművészet csodája éppen ebben a szuverén szabadság megélésében rejlik.

Amihez föl kell nőni.

Igen, éppen ezért befogadó színházként fölépítettük a gyerek, ifjúsági és felnőtt előadások struktúráját, mindhármat minden stílusban. Ez egy nagyon komoly művészeti nevelés, pláne, ha a zenei világot is hozzávesszük. A kortárs előadásoknál drámapedagógusokkal együtt beavató színházi programot hoztunk létre. Rajzok, versek és mozgásképek készültek ezekből az előadásokból, és előadás után beszélgetés a látottakról. Nemzetközi munkánk kapcsán kiemelkedő társulatokat hoztunk be, de pl. Frenák Pál előadására, nyugodtan mondhatjuk, hogy francia-magyar koprodukció. S ma már nemzetközileg elismert a Tánc Világnapjára rendezett Budapesti Táncfesztiválunk. A világon mindenhol ünneplik a Tánc Világnapját (április 29.), de fesztivált ­­- kizárólag ezen alkalomból - csak nekem volt  lehetőségem  rendezni.

Hogyan lehet plasztikusan megfogalmazni, hogy mi a táncszínház és mi a Trafó helye a táncéletben? Frenák Pál tipikusan mindkét terepen otthonosan mozog.

A Trafó a kezdetektől abban a szerencsés helyzetben volt, hogy azt mondhatta, csak a legprogresszívebb előadásokat mutatja be. A Nemzeti Táncszínház nem vállalhatta ezt föl, nem ez volt a feladata. Nálunk a hagyományőrzéstől a szélsőségmentes kortárs darabokig minden jelen van. A MU, a Trafó és a Nemzeti Táncszínház nagyon jól dolgozott együtt. Nagyon sokat ültünk ennél az asztalnál együtt a vezetőikkel.

Ki döntött arról, hogy egy adott produkció hova „megy”?

A Táncszínház művészeti programjáról én döntöttem, és legelőször a Magyar Táncművészek Szövetségének tagjai léptek fel, amely megalakulásunktól is már szakmai garancia volt. A MU Színház adott otthont a kezdő alkotóknak, aki ott bizonyított, tovább ment a Trafóba, aztán jött ide is. Persze ez a helyzet is időről-időre változott.

Visszatérve az első gondolatmenethez, az elmúlt évtizedek hatékony együttműködésének ellenére a táncművész szakma most megosztott. Markó Iván ellen, a társulatának kiosztott támogatási összeg ellen az egész tánctársadalom fellázadt.

Ez rossz megfogalmazás. Nem Markó Iván ellen, hanem a táncművészet támogatási rendszere ellen tiltakozott a szakma, ezt szeretném nagy felkiáltójellel odatenni!

Olyan előadó-művészeti törvény született, ami egyáltalán nem szolgálja a táncművészet helyzetének megoldását. Ma is ugyanazok az együttesek vannak biztonságban, mint a rendszerváltás előtt, holott 20 éve működik Bozsik Yvette, 22 éve a Budapest Táncszínház a Földi Béla vezetésével, Frenák Pál, a Közép-Európa Táncszínház, de hadd ne soroljam. Ők a mai napig nem kaptak állami, önkormányzati státuszt, pedig kőkeményen bizonyítottak, hogy társulati formában próbálnak; járna nekik a biztonságos szektorba emelés. Még mindig a pályázati keretben vannak. Sőt, az új törvény szerint az az együttes kerülhet most kiemelt vagy nemzeti kategóriába, amelyik közszolgálati szerződést tud kötni valamelyik önkormányzattal. Az elmúlt két évben hány önkormányzatnak volt erre pénze vajon? A szakma meg tudta volna jelölni konszenzussal azokat a társulatokat, akiket minden további nélkül kiemelt kategóriába lehetett volna emelni, önkormányzati szerződés nélkül.

Nem elég erős a tánclobby?

Talán nem elég jó a stratégia. A kulturális kormányzat nem hajlandó a táncművészetet komolyan venni. A miniszter szaktanácsadó testületétől csak azt hallom, hogy az NKA kuratóriumban csak két fő lehet, hogy a Harangozó Gyula-díjat hétből kettőre vette le a kulturális államtitkár, hiába tiltakoztak. A Harangozó-díj az egyetlen táncszakmai díj. Arra viszont büszke vagyok, hogy a minisztérium kijelentette, hogy zászlóhajós intézményei között van a Nemzeti Táncszínház. Leköszönő igazgatóként azt gondolom, hogy ez a mögöttem lévő kemény éveknek a sikerét is mutatja, mint pl. a Prima Primissima díj is.

Ha most kezdené el ezt a tíz évet, van olyan, amit alapvetően másképp csinálna?

Ez érdekes, de nincs. Mindig figyeltem, mi történik körülöttünk, és amit láttam, az alapján állandóan változtattam. Mindig alkalmazkodtunk a piaci helyzetekhez megjelenésben, témákban, marketingben. Valószínűleg vannak olyan dolgok, amiket meg kell változtatni, én, aki benne vagyok, lehet, hogy nem látom már ezeket. Majd az új igazgató tesz ezért is. Úgy érzem, a szakmával valós kapcsolatot, valós párbeszédet folytattam, és mindig az ő művészeti munkájukért munkálkodtam. Figyeltem a körülöttünk változó világot, és próbáltam az elvárásokhoz igazítani működésünket.

Nagyon nagy váltást nem várhatunk, hiszen Ön készítette fel a leendő igazgatót, Ön mellett dolgozott az elmúlt években.

Nekem azt mondta, hogy a megőrzést és megújítást tűzte a zászlajára, ez megnyugtató, várom ennek tartalmi megjelenését.

Önszántából hagyja el a színházat. Egyszerűen belefáradt?

Igen, önszántamból megyek, nem küldtek el, sőt még öt évre föl akartak kérni. De nagyon belefáradtam. Ez nem nyolcórás munka. Nem öt napos munkahét. Nagyon szeretek kiállításra járni, koncertekre, színházba. Mostanában azt vettem észre, hogy bejövök reggel és hulla fáradtan beesek valahova este. Mindent tudni kell abbahagyni.

Nem jön ezután egy tétlen, depresszív állapot?

A profi táncnál is így volt, eldöntöttem és abbahagytam. Soha nem unatkoztam még! Most az foglalkoztat, hogy lehet segíteni az embereknek, az értelmes közösségben eltöltött szabadidő megszervezésében, megtanításában.  Megírnám a Hétköznapok Tankönyvét.

Tíz évvel ezelőtt mit tűzött ki maga elé?

Azt mondtam, hogy azon leszek, minél több előadás jöjjön létre a Nemzeti Táncszínházban teltházzal, és minél szélesebb hazai és nemzetközi körben megismertessem a magyar táncművészeket és alkotókat. A megismertetésen keresztül megszeretessem azokat.

Tíz év múlva mi lehet a célja a Nemzeti Táncszínháznak?

Javaslom, ezt kérdezze meg az új igazgatótól, Ertl Pétertől.

kommentek: 0

Tovább olvasom