Nők, nők hátán

Heraus mit dem Wahlrecht! - követeli az 1914-es, nők választójogának bevezetéséért agitáló, finoman barátságtalan hangnemet megütő plakát. Az első feminista mozgalmak - és a nőnap - ugyanis erről szólt. Az egyenjogúságról, főként politikai értelemben. S hogy nem volt könnyű és egyértelmű kimenetelű ez a harc, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Svájcban egészen 1971-ig nem sikerült elérni, hogy az urnákba nők is bedobhassák voksaikat.

Az elmúlt közel száz évben, mióta a világ megünnepeli a nőnapot, a témák és a célok átalakultak, a hangsúly az egyenjogúságról inkább az egyenrangúság irányába tolódott el. S ha nyugaton nem is, keleten és délkeleten a helyzet szinte változatlan. 

A magyar nőmozgalmak viszonylag korán - épp a plakát megjelenésének évében - csatlakoztak a nyugati feministákhoz és kezdték megünnepelni március 8-át, a New York-i textilipari dolgozónők híres 1857-es tüntetésének évfordulóját. Aztán a második világháborút követő kötelező pirosszekfűs-pálinkázós nőünnep hirtelen tartalomnélküli, kopott keretté vált. Hiszen miért is kellett volna már küzdeni? Így a rendszerváltás után március 8-a leszegett fejjel adta meg magát sorsának és bánatosan elkullogott a április 7-e és november 4-e után, nem ünnepelte sem liberális, sem konzervatív érzelmű. Vagy röhögtek azokon, akik papírzacskós szálvirággal igyekeztek haza este. 

Reloaded

Bár rendezvények mindig akadtak erre a napra, kisvárosi polgármesterek álltak nőket köszöntve művelődési házakban és politikusok adtak ki évente a nők érdemeit taglaló közleményeket, az elmúlt majd tizenöt évben nem sikerült igazán új tartalmat, sem új hangnemet találni. Idén a Mindenütt Nő programsorozat ezzel próbálkozik. Három napon át nők lesznek a színpadon és a női problémák a porondon, női alkotók mutatják be műveiket országszerte - 12 városban közel 100 program, színházi előadások, koncertek, kerekasztal-beszélgetések, filmek és kiállítások várják a kultúrára fogékonyakat.

Érintések, Apropó, Táncszirmok

Góbi Rita és Samu Kristóf koreográfiája, az Érintések a tánc és érzelmek mögötti fizikai tapasztalatról beszél, a testről, ami megjelenik a világban magunk és a bennünket érzékelők számára. A testről, ami egyszerre érzéki tapasztalások forrása és életeszköz - hangszer és hang egyszerre. 

Nőkről, de nem csak nőknek szól Földi Béla koreográfiája, a Táncszirmok a Nemzeti Táncszínház színháztermében, ami kifejezetten erre a napra készült, több korábbi koreográfia montázsának eredményeként.

Ez mind én leszek egykor és Nem emlékszem, hogy így neveltek volna - a tízéves Tünet Együttes  két bemutatóval szólítja meg a MU Színház nőit és nemnőit. Szabó Réka harmadszor áll önálló, egyszemélyes produkcióval a publikum elé, ezúttal egy "személyes leltárral" jelentkezik. 

"Kedves akarok lenni. És szeretném, ha eljönnétek. Jó volna, ha kíváncsi lennék rátok. Ha tudnék figyelni. Nincsenek fontos dolgaim. Tiszta a fejem, nem zúg a fülem. Nincs késő. Nem sietek sehova. Körül tudok nézni. Könnyű vagyok és laza. Puha és erős. Ahogy beszívom a levegőt, hosszú és keskeny leszek. Nem kiabálok. Nem basz föl az ideg. Jól alszom. Nem fáj semmim. Nem viszem haza a laptopomat. Van kedvem szeretkezni. Gyalog járok. Meg tudom csinálni." (Szabó Réka: Ez mind én leszek egykor)

A Nem emlékszem- projektet a tavaly év végén permanenesen születésnapozó együttes már bemutatta a Trafóban. A téma marad, ami Szabó esetében, a szubjektiv leltár, csak ebben a darabban sok ember sok töredéke áll össze mozaikká. Az iheletet az alkotók egy BBC-sorozatból merítették. A 7UP egy hétéves gyerekekből álló csoport életét, gondolatait, érzelmeit követte nyomon, 77 éves korukig. Az élményt pedig táncra fogalmazta Ardai Petra, a holland Sapce Színház alapítója.

Nőnapból nyilván nem maradhat ki a Kulik Johanna - Josip Bartulovic páros és a Colores del Tango erotikája. Szombat este Buenos Aires utcáira vezeti a közönséget a trió, a két főhős mellett ugyanis ezúttal Santiago Maciel is színpadon lesz. Az út a tradicionális tangótól a modernig vezet, sőt az előadás után a vállalkozó kedvűek beszállhatnak a közös tánctanulásba is.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Álomittas émelygés

Ha a Guardian tánckritikusa egy előadást David Lynch Radírfejéhez hasonlít, az több érzelem- és hangulatszálon is kellemes borzongást idéz elő. Első hullám: olyan táncnyelven szól egy magyar társulat, ami hely-, tér- és történelemismeret, közép-európai lélekismeret híján is megél. Második hullám: Jennings egy meghatározó kultuszfilmet vett le a polcról, nem pedig egy periferiális, vagy épp közízlést bambán kiszolgáló darabot rángatott elő. Harmadik hullám: az első két hullám továbbélése gondolatokban, majd cselekedetben, a Tünet Együttes Nincs ott semmijét nem kellene kihagyni. Még akkor sem, ha felkavar, még akkor sem, ha elborzaszt és megvisel. Lynch-hez méltón.

A hivatkozott állítás így hangzik: „A dübörgő jazzre előadott darab egy bizarr rettegésekkel megtűzdelt, éber álom. A David Lynch Radírfej című filmjére emlékeztető, egy-egy pillanatra éppen csak felsejlő tablókból szürrealista, úszódresszben és kamásliban előadott báltermi mozgássorok alakulnak ki, hódolattal adózva Pina Bausch-nak. Fájdalommal, félelemmel és szomorúsággal telített jeleneteket lebegnek révetegen a megdöbbentően különös világítástechnika fényjátékában. Rendkívüli.” (Luke Jennings, The Guardian)

Lynchről írni legalább annyira képtelenség, mint vonzó és mégis bizarr vállakozás. Pláne az Eraserheadről, ami egyszerre fantasztikus és ocsmány, gyomorforgató és esztétikus, drámai és túlcsinált, katarktikus és komolytalan. Ráadásul mindez egyszerre, s mindez egyszerre hazugság is óla. Olyan lynchhangulatú - rémisztő, radikális, rettenetes. Egy festő első filmje. Vászonra rémálmodott való-illúzió élete. Na, ehhez a Lynch-hez sorakozott föl Szabó Réka darabja, a Nincs ott semmi

Az idén - kábé - tizedik születésnapját ünneplő társulata a Nincs ott semmivel 2010-ben az újvidéki INFANT fesztiválon (az új színházi formák nemzetközi fesztiválján) elnyerte a színházi nyelv valamely rétegét legeredetibb módon vizsgáló előadás díját. Ami nem is a díj miatt igazán érdekes, sokkal inkább az új formák miatt: a Nincs ott semmi fényjátéka valóban megvalósítja ezt a három létezőt: a nincset, az ottot és a semmit. Hogyan lenne másképp jelen az árnyék? Hol lenne másképp a semmi? Hogyan lehetne a semmi mégis valami? Szabó Réka ezúttal az álom (rémálom) és a valóság partjára kalauzolja a megrettenésre felkért nézőt. 

"Kedves érzékszerveim, csalódtam bennetek. És benned is, drága fantázia. Elrajzolom magam, és megint, elrajzolok mindent és mindenkit. Akkor ezután már mindig ez az általam való világ? Hogy lehetne kilátni innen? És mi van, ha nincs ott semmi? Azt is én vetítem? Szeretnék egy ruhát, ami megvédi tőlem a külvilágot. Mert úgy döntöttem: nincs csoda."

A Tünet Együttes november 13-án kedden a Trafóban mutatja be káprázatos képzelgését.






kommentek: 0

Tovább olvasom

Kihallgatlak. Alibid van?

Hogy hol voltam az elmúlt harminc évben? 
Igazolom magam. És téged is, hogy te majd engem igazolj. 
Ha tükröződöm, vagyok. Két ismétlőjel közé szorult hiányjel. 

(Tünet Együttes: Alibi)

Ki ne vágyna egy kis önvizsgálásra, egy kis lelki mélyrepülésre, tarkabarka turkálásra, levegővétel nélküli jellembúvárkodásra? Na de ki vágyna önvizsgálatra, mélyrepülésre, turkálásra, jellembúvárkodásra? De ki bújna mégis maga mögé maga elől? És ki ne rejtőzne maga mögé maga elől? Képtelenség, szótlanság, csönd. Lesz alibid ma estére? Lesz alibid minden estére?

A  - színészekből és táncosokból 2002 óta álló, tehát kábé tízéves, Szabó Réka által vezetett - Tünet Együttes néhány évvel ezelőtti darabját a 2008-ban mindenféle rangos díjjal jutalmazott Alibit tűzte programjára a Katona Színház november elején. És itt két kitérőt is kell ejtenünk, a kábé és a mindenféle szavak apropóján, zárójelben.

Kábé, mert a Véletlen tíz éve született (s most búcsúzott, október 9-én). A Véletlen viszont véletlenül sem volt egyértelmű társulatosodás, viszont a Tünet egy évvel később már kapott támogatást az állammá intézményesült kulturális magyar közösségtől, ami komoly cezúra egy korábban szabadon működő csoport életében. Szükséges (talán), de nem elégséges (biztos) feltétele a kötöttség megszeretésének a biztonságos háttér. De a Tünet esetében nem így volt, csak még egy évvel később, 2004-ben döbbentek rá, hogy most egy ideig összekötnék az életüket. Aztán még két év telt el, s 2006-ban kimondódott a név is. Tehát a kábé igen indokolt kifejezés erre a szülinapra.

A mindenféle kifejtése egyszerűbb menet: az Alibi fődíjat nyert az Alternatív Színházi Szemlén 2008-ban, a „legjobb humoros pillanatért” járó Forgács-díjat kapott Debrecenben, és meghívták Helsinkibe, a csehországi Festival Theatre European Regions-ra, és Bécsbe a Mitteleuropäisches Theaterkarussel-re. Csak a számvetők kedvéért.

Amit az Alibi csinál veled: kiforgatja a belsőt, befordítja a külsőt, lefordítja a hangtalan belső feszültséget, felfordítja az indulatos kiabálást, átfordítja az ítéletet és a menekülést, megfordítja a nézőpontod, visszafordítja a hazugságot. Az Alibi hazudik, épp ez a lényege. Hogy nincs. A végén soha nem lesz alibid - s egyetlen dolog vigasztalhat csak, hogy másnak sincs.

Újra a porondon: Katona József Színház, november 9. péntek 19:00



kommentek: 0

Tovább olvasom