Mi az, hogy végtelen?

Fotók: Artus Stúdió Facebook

Szokatlanul szigorú arccal osztják a jegyet a Trafóban, semmi lazaság, semmi majd elférsz a lépcsőn, már a belépéskor vágni lehet a feszültséget az előcsarnokban. Kevesen ácsorognak ott, mégsincs hely. Olyan érzés, mintha a tegnapi kényelmes kabát ma feszülne, mintha nem pontosan követné az arcbőr a megszokott vonásokat, mintha kicsit minden hajszál kifelé húzná a hagymákat. S hogy az előadás már elkezdődött a belépéskor, csak később esik le, amikor ülök egy színháztérbe rendezett kávézóasztalnál, hibiszkuszteát szürcsölve és nézem a vetítést a fekete falon a Trafó tereiről.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Tibornak szeretettel

Egy sikerdarab és két bemutató, avagy egy mese, három kísérletező táncetűd és egy eltéveszthetetlen Artus-nyelven íródott emberkereső - ez vár a hétvégén a fővárosi táncnéző közönségre a MU Színházban, a Trafóban és a Nemzeti Táncszínházban.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Helyzetüket ismerjük - történetüket és múltjukat kevésbé. Egyáltalán, hogyan és kivel kezdődött el a modern táncélet Magyarországon? Kik ők és hol dolgoznak most, mai magyar koreográfusok?

A fotóna Dienes Valéria növendékei láthatók, az 1940-es években. A darab címe Moirák.

A magyar modernitás - legalábbis a táncéletet illetően - Amerikából érkezett, Isadora Duncan személyében. Duncan budapesti vendégszereplése után a megszületés már csak idő kérdése volt. Gyorsan lekerültek a tütük és a kényelmetlen spicc cipők, a színpadon átvette az uralmat a természetesség. A természet adta test. Itthon három iskola is sarjadt egyszerre az új táncfilozófia talaján: a szabadtáncra épülő orchesztrika Dienes Valéria vezetésével, a női egészségmegőrzésből induló mozdulatművészet Madzsar Alice nyomán, és a táncelméletet használó harmadik irányzat, ami Szentpál Olga nevéhez kötődik. A gyors virágzás azonban váratlan sziromhulláshoz vezetett. A második világháború alatt betiltottak minden tánccal kapcsolatos tevékenységet, csak a balettet és a néptánc bizonyos formáit engedélyezték. A világháború után azonban újraindult a táncoktatás, 1950-ben hivatalosan is megalakult az Állami Balett Intézet, ahol már tömegével képezték a táncművészeket.

Három évtizednyi ugrással szinte a jelenbe érkezünk. Az Eleven térbe, ahonnan egyenes út vezet a Tilos az Á pinceszínházába, a kultúrszigor enyhülésébe, a nyers és szókimondó művészet világába. Ahol a művészet újra tudott annyira társadalmi, sokkoló és eredeti lenni, mint a pezsgő húszas-harmincas évek Budáján és Pestjén. Goda Gábor ekkor huszonéves volt.

A legendás Don Quijote Mauzóleum alkotója csellistaként kezdte művészeti pályfutását, miközben versesnyszerűen öttusázott és vívott is. Majd hétköznapibb irányba fordította életét és a műszaki egyetem építőmérnöki karára jelentkezett, s meg is kezdte hídmérnöki tanulmányait. 21 évesen viszont átszállt egy másik hajóba, M. Kecskés András mozgásiskolájában beleszeret a pantomimba. Egy évvel később már M. Kecskés állandó társulatával lépett föl, majd tanult mozgásszínház-rendezést persze, kis időre leszerződött a kecskeméti Katona József Színházhoz, de 1985-ben visszatért a fővárosba. És megalapította a máig is kiemelkedő jelentőségű Artus Stúdiót. Goda társulata nélkül ma már elképzelhetetlen kortárs táncfesztivál. Tavalyig elnökségi tagja volt a Magyar Táncművészek Szövetségének, de mikor kritikával illette a támogatási rendszert, megváltak tőle.

Az Artus egyszerre egy művészeti befogadó tér és társulat. Ők úgy hívják magukat "független fizikai színház". Darabjaik a mozgásszínház, a tánc, performansz és installáció határán mozognak, új utakat és kifejezésformákat kereső előadásaik mindig meglepőek és eredetiek. Néha nyilván elrettentőek, máskor zseniálisak. Az ítéletalkotás már a néző sajátja.

Most márciusban például buszra szállnak és a városban korzóznak fel-alá. Promenád. Promenád a valóságba. A darab egyszerre egy különös színházi utazás és egy valóságos turistabuszozás, az ülésekben a közönséggel. A busz neveletlenül eltéved, az idegenvezetők sikítva próbálják visszaterelni a helyes útra, miközben a város maga válik színházzá és történetté. A néző önkéntelen "sorsturistává" vedlik, miközben minden díszlet és színész is átalakul. Ráadásul sosem lehet tudni, mivé és mikor, hiszen az előadást a véletlen is generálja. Bármelyik turista kezébe veheti a sorsát, beleszőheti saját meséjét a közös történetfolyamba. Interaktív és kiszámíthatatlan. Ami az Artus maga. A "Jelenségek művészete".

"A látomások az élet felszíni eseményei mögött bújnak meg, amelyeket csak az láthat, aki az adott pillanatban kellő éberséggel rendelkezik. Jelen van. Művészi értelemben a Jelenséget az előadók és a nézők közösen hozzák létre. A jel és a jel megpillantása, vagyis a Találkozás hozza létre a Jelenséget, ami akkor születik, ha a Találkozás olyan intenzív, hogy a pillanat belső idejét összesűríti és szétrobbantja. Ilyenkor lesz a pillanatból örökkévalóság. ... Az örök visszatérés álma egy pillanatra megvalósul. Számomra ez a színház lényege, a katarzis momentuma. Minden előadásunkkal egy újabb lehetőséget keresünk egy ilyen találkozásra." (Goda Gábor)

kommentek: 0

Tovább olvasom

Száz ölelés, száz halál

Száz év nem is olyan sok idő. Most ünnepelte például századik születésnapját Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós özvegye. Száz év mégis sok idő, száz éve nem volt választójoga a nőknek. Aztán lehet, hogy száz év múlva ismét nem lesz. Ráadásul mást jelent száz év Keleten és Nyugaton. Kínában például száz éve olyan kegyetlenül bíráskodtak a társadalmi norma ellen vétők felett, hogy a hideg futkos a mai nyugati ember hátán. 

Miközben halálbüntetésről vitatkozott évtizedeken át a nyugati etika, Kínában mindennapos volt a lefejezés (qi shi, a derékban kettévágás (yao zhan),az élve eltemetés (keng,sheng mai), a darabokra vágás (zhe), a kocsikkal széttépés (che lie), a bordák kitépése (chou xie), az üstben megfőzés (huo peng), a vízbe fojtás (sha shui zhong), vagy a „lefejezés és a fej felfüggesztése egy póznára”(xiao shou). A kínai jog nem is egyént, hanem egész családokat sújt a normaszegésért - simán kiirtották harmadíziglen a nemzetséget, ha felmerült a gyanú, hogy valamelyik családtag az uralkodó ellen fordult. Száz éve száz vágással metszették le az élő bűnösről az izmokat, ha vétke ilyen súlyosnak bizonyult.

Az Artus most megfordítja a kínt - száz vágás helyett száz ölelést "ejt" a boldogtalanokon. A végtelen vágyat mutatja, amivel az ember örökké érintést áhít, a halál helyett az életet, a büntetés helyett az örömöt. A Száz öleléssel nyitja meg az őszi évadot Goda Gábor társulata, szeptember 19-én.

Goda a kortárs táncszínház egyik hazai úttörője, már 1985 óta működteti társulatát, a "cselekvés színházát". Az Artus elsőként mutattta meg, hogy a műfaji határok nem szentek, nincsenek kőbe vésve, hogy a művészet és a mondanivaló túlmutat a kereteken és nincs olyan szent tehén, amit nem érdemes egyszer csak levágni. Negyedszázada tűnnek fel dialógusok és videóbejátszások koreográfiáiban - s ami akkor megrökönyödést váltott ki, ma természetes része a színháznak. Pedig csak negyede a száznak.

kommentek: 0

Tovább olvasom