Fotók: Nemzeti Táncszínház

Építés és pusztítás, harmóniában együtt, majd egymással egy másik ellen - Kun Attila új darabja, a Horda egy írott szabályok és szabályt fenntartók nélküli közösség életének, működésének logikáját mutatja meg olyan erővel, hogy nyöszörögve távozik a civilizált társadalomba ágyazott kedves néző.

kommentek: 2

Tovább olvasom

Ma még belekortyolhatunk egy utolsót a farsangba, böjt ide vagy oda, vagy átpörgethetünk a B-oldalra a MU Színházban, de benevezhetünk a világhírű francia koreográfus darabjára is a Trafóban. Programok mindenkinek, ínye szerint.

Bozsik Yvette koreográfiája, a Bál, avagy a táncos mulatság felújított változata 2011 októbere óta fut a Nemzeti Táncszínházban - teltházzal. Az eredeti Bál 2004-ben született, alapja pedig Ettore Scola 1983-as musicalje, A bál (Le Bal). Már a film is adaptáció: a Theatre du Campagnol ugyanezen címet viselő darabjának mozgóképre írt verziója. A Le Bal egy bálteremben játszódik, ahol mindössze huszonnégy színész van jelen, mégis száznegyven sors és karakter. Ez a huszonnégy színész átéli és megmutatja a francia történelmet a Népfront megalakulásától egészen 1983-ig. Bozsik Yvette saját Báljában nem szakad el a jelentől - és nem szakad el Pina Bauschtól sem. Az a kérdés, ma vajon mást mond-e ugyanaz a koreográfia, mint tegnap?

Fotó: Nemzeti Táncszínház

Az A-oldalt mindenki ismeri, vagy ismerheti, az A-oldalról véleményünk van - legalábbis lehetőségünk, hogy láthassuk. Az A-oldal a kivételezetteké. A B-oldal viszont csak azoké, akik szenvedélyesen ragaszkodnak, mértéktelenül elfogultak, akik szerelmesek, a B-oldal a mindenre kíváncsiaké, a mindenbe elmerülni akaróké.

A MU Színházban két fiatal pályakezdő mutatkozik be ma este, Katonka Zoltán és Hoffmann Adrienn. Mindketten a MU Terminálban kezdtek - s most végre kiderül, hova jutottak.

A hétvége szenzációja persze a világhírű francia koreográfus bemutatója a Trafóban. Angelin Preljocaj a klasszikus balett műfajában mutatta meg kimagasló tehetségét a 90-es évek elején. Ekkor került a párizsi operához táncolni. Nem sokkal később már saját társulatával dolgozott. Preljocaj ma is az egyik legmeghatározóbb egyéniség a francia táncéletben. A Trafóba két darabbal érkezik, az Annonciationnal és a Helikopterrel. Az elsőben, az Annonciationban (angyali üdvözlet)két nő meséli el azt a megrendítő pillanatot, mikor Mária megtudja, hogy isten fiát fogja a világra hozni, s szűzen szüli majd meg Jézust. A Helikopter egészen máshova röpít, Preljocaj Karlheinz Stockhausen zeneművéreírt darabot. Négy helikopter propellerének hangjára és négy hegedűre. Kihívás a szemnek és a fülnek.






kommentek: 0

Tovább olvasom

Tíz éve a tánc egyik hazai fellegvára, támogat és befogad mindent, amit szakmailag magas szintűnek ítél, legyen az modern vagy népi, gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló. Török Jolán, a Nemzeti Táncszínház alapítója és igazgatója decemberben tizenegy év után köszön le posztjáról. Az igazgatónőt az intézmény anyagi hátteréről, a szakmai munkáról és a táncművészet állapotáról kérdeztük. INTERJÚ TÖRÖK JOLÁNNAL, A NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ IGAZGATÓJÁVAL.

A független alkotók helyzete 2012-ben végképp ellehetetlenülni látszik, a Nemzeti Táncszínház állami támogatása is megcsappant, s ebben a pillanatban következik be egy igazgatóváltás. Többszörösen nehezített a pálya. Leköszönő igazgatóként, az elmúlt tizenegy év ismeretében miként látja a színház jelenét és közeljövőjét? Ez az intézmény valamiképp az Ön gyermeke, s még csak most lett felső tagozatos.

Tudni lehetett rólam, hogy a Nemzeti Táncszínház tízéves évfordulójának megünneplésekor lezárom ezt a korszakot, ezt korábban is mondtam. Úgy érzem, hogy amit egy befogadó színház koncepciójában meg lehet valósítani, azt megvalósítottam. Úgy gondolom, hogy a táncszínház egy infrastruktúra, tartalommal a fellépő együttesek töltötték meg. Úgy ítélem meg a hazai és külföldi nézők visszajelzése, és nem a saját szubjektív ítéletem alapján, hogy nagyon jól is működik. A Nemzeti Táncszínház egy stabil intézmény.

A rendszer igen, de a fenntartás problémás lehet. Egyrészt kérdés, hogy a független társulatok életben tudnak-e maradni.

Ha a független társulatok működése a kérdés, akkor azt gondolom, hogy a 2012-es év annyira katasztrofális volt számukra, amelytől szinte nem is tudom, hogyan tudtak életben maradni. Jelen pillanatban szerencsére léteznek, ami részben annak is köszönhető, hogy a függetlenek egy nagy része a táncszínház repertoárján jelen van. Ezért, ha nem is nagy előadás-költségtérítéssel, de az előadásokat megtartottuk. Kicsit szégyellem magam ezért a büdzséért, de annyi pénzt vontak el a Nemzeti Táncszínháztól is, hogy nem tudtunk másképp dönteni. Szerintem a lehetőségekhez képest jó kompromisszum született, mikor minden területen az előadás-költségtérítések tekintetében is csökkentettük a költségeket, mert nézők vannak, előadásokra igény van, és kisebb előadás-költségtérítésért is elvállalták a fellépők, hiszen ez a hivatásuk. Mindenki meghúzta a nadrágszíjat, de a színház a fennállása óta minden szolgáltatójának, művészeti és működési oldalon egyaránt, ki tudta fizetni a díját. Nem mondom, hogy nem volt halasztott számlateljesítés, de mindent igyekeztünk minél előbb rendezni. Gazdasági egyensúlyt is sikerült kialakítanom ebben az évtizedben.

Milyen arányban van most a jegyár bevétel az állami támogatások összegéhez képest?

A jegyárakból, pályázatokból és egyéb forrásokból származó bevételünk összesen megközelítik az állami támogatás ötven százalékát.

Önerőből ezek szerint nem működik a Nemzeti Táncszínház?

Nem működik önerőből. Ez egy nemzeti intézmény, és feladata, hogy széles társadalmi réteg számára biztosítsa a jegyek megvételének lehetőségét, ezért nagyon kell az állami támogatás. Költségeinket növeli – de ez hozzájárul a sokszínűségünkhöz -, hogy több helyen tartunk előadásokat: a Refektóriumban, a színházteremben, nyáron a Karmelita udvarban, valamint a telephelyünkön a Művészetek Palotájában. A MÜPÁ-ban ráadásul nagyprodukciók kerülnek bemutatásra, amelyek előadás-költségtérítése nagyobb, mint a Várszínházban, sőt a MÜPÁ-nak az alapszolgáltatáson felüli költségeket is fizetnünk kell. Hatalmas a működési költség, de mindig addig nyújtózkodunk, míg a takaró ér. Ezt megérteti az ember a szolgáltatókkal is. És megértésüknek köszönhető, hogy ilyen stabilak vagyunk és nem csináltunk tartozást.

Ez a jó viszony a művészekre is érvényes. Büszke arra, hogy a társulatokkal is különösen jó viszonyt ápol, sőt több koreográfusnak is Ön ad ötleteket a következő darabjához?

Igen, erre tényleg nagyon büszke vagyok. Sok évtized van ezekben a kapcsolatokban: húsz évet töltöttem a Táncfórumban, amit Galambos Tibor vezetett. S bár ott infrastruktúra nem volt, végül is ugyanezzel foglalkoztunk, színházat béreltünk társulatoknak, előadásoknak. Az egyébként sokkal nehezebb volt, hiszen mindig kellett megfelelő teret találni, vinni a közönséget magunkkal… Remélem, hogy itt sikerült egy otthont teremteni, ahol a táncművészek is jól érzik magukat.

December 1-én egy gálaműsor keretében köszöntötték Török Jolánt a Nemzeti Táncszínház társulatai


Ezt a jóérzést, ha van, biztosan megzavarta az elmúlt hónapok megosztottsága.

Nagyon érdekes és fájdalmas, hogy az előadó-művészeten belül a táncművészetet soha nem tették, és a mai napig nem teszik a helyére. Egy olyan összetett művészeti ágról van szó, ami a legrövidebb pályát jelenti a művész számára. Nincs ötvenéves táncos, akinek oda lehet adni egy díjat, hiszen legfeljebb negyven éves koráig táncolhat. Ráadásul az is bonyolítja a megítélését, hogy bár a néző minden érzékét igénybe veszi, nem fogalmazza meg, mit gondoljon, éppen ellenkezőleg, szabadon hagyja. Vannak, akik ettől egy kicsit megijednek, vannak, akik viszont megélik ezt a szabadságot. És a táncművészet csodája éppen ebben a szuverén szabadság megélésében rejlik.

Amihez föl kell nőni.

Igen, éppen ezért befogadó színházként fölépítettük a gyerek, ifjúsági és felnőtt előadások struktúráját, mindhármat minden stílusban. Ez egy nagyon komoly művészeti nevelés, pláne, ha a zenei világot is hozzávesszük. A kortárs előadásoknál drámapedagógusokkal együtt beavató színházi programot hoztunk létre. Rajzok, versek és mozgásképek készültek ezekből az előadásokból, és előadás után beszélgetés a látottakról. Nemzetközi munkánk kapcsán kiemelkedő társulatokat hoztunk be, de pl. Frenák Pál előadására, nyugodtan mondhatjuk, hogy francia-magyar koprodukció. S ma már nemzetközileg elismert a Tánc Világnapjára rendezett Budapesti Táncfesztiválunk. A világon mindenhol ünneplik a Tánc Világnapját (április 29.), de fesztivált ­­- kizárólag ezen alkalomból - csak nekem volt  lehetőségem  rendezni.

Hogyan lehet plasztikusan megfogalmazni, hogy mi a táncszínház és mi a Trafó helye a táncéletben? Frenák Pál tipikusan mindkét terepen otthonosan mozog.

A Trafó a kezdetektől abban a szerencsés helyzetben volt, hogy azt mondhatta, csak a legprogresszívebb előadásokat mutatja be. A Nemzeti Táncszínház nem vállalhatta ezt föl, nem ez volt a feladata. Nálunk a hagyományőrzéstől a szélsőségmentes kortárs darabokig minden jelen van. A MU, a Trafó és a Nemzeti Táncszínház nagyon jól dolgozott együtt. Nagyon sokat ültünk ennél az asztalnál együtt a vezetőikkel.

Ki döntött arról, hogy egy adott produkció hova „megy”?

A Táncszínház művészeti programjáról én döntöttem, és legelőször a Magyar Táncművészek Szövetségének tagjai léptek fel, amely megalakulásunktól is már szakmai garancia volt. A MU Színház adott otthont a kezdő alkotóknak, aki ott bizonyított, tovább ment a Trafóba, aztán jött ide is. Persze ez a helyzet is időről-időre változott.

Visszatérve az első gondolatmenethez, az elmúlt évtizedek hatékony együttműködésének ellenére a táncművész szakma most megosztott. Markó Iván ellen, a társulatának kiosztott támogatási összeg ellen az egész tánctársadalom fellázadt.

Ez rossz megfogalmazás. Nem Markó Iván ellen, hanem a táncművészet támogatási rendszere ellen tiltakozott a szakma, ezt szeretném nagy felkiáltójellel odatenni!

Olyan előadó-művészeti törvény született, ami egyáltalán nem szolgálja a táncművészet helyzetének megoldását. Ma is ugyanazok az együttesek vannak biztonságban, mint a rendszerváltás előtt, holott 20 éve működik Bozsik Yvette, 22 éve a Budapest Táncszínház a Földi Béla vezetésével, Frenák Pál, a Közép-Európa Táncszínház, de hadd ne soroljam. Ők a mai napig nem kaptak állami, önkormányzati státuszt, pedig kőkeményen bizonyítottak, hogy társulati formában próbálnak; járna nekik a biztonságos szektorba emelés. Még mindig a pályázati keretben vannak. Sőt, az új törvény szerint az az együttes kerülhet most kiemelt vagy nemzeti kategóriába, amelyik közszolgálati szerződést tud kötni valamelyik önkormányzattal. Az elmúlt két évben hány önkormányzatnak volt erre pénze vajon? A szakma meg tudta volna jelölni konszenzussal azokat a társulatokat, akiket minden további nélkül kiemelt kategóriába lehetett volna emelni, önkormányzati szerződés nélkül.

Nem elég erős a tánclobby?

Talán nem elég jó a stratégia. A kulturális kormányzat nem hajlandó a táncművészetet komolyan venni. A miniszter szaktanácsadó testületétől csak azt hallom, hogy az NKA kuratóriumban csak két fő lehet, hogy a Harangozó Gyula-díjat hétből kettőre vette le a kulturális államtitkár, hiába tiltakoztak. A Harangozó-díj az egyetlen táncszakmai díj. Arra viszont büszke vagyok, hogy a minisztérium kijelentette, hogy zászlóhajós intézményei között van a Nemzeti Táncszínház. Leköszönő igazgatóként azt gondolom, hogy ez a mögöttem lévő kemény éveknek a sikerét is mutatja, mint pl. a Prima Primissima díj is.

Ha most kezdené el ezt a tíz évet, van olyan, amit alapvetően másképp csinálna?

Ez érdekes, de nincs. Mindig figyeltem, mi történik körülöttünk, és amit láttam, az alapján állandóan változtattam. Mindig alkalmazkodtunk a piaci helyzetekhez megjelenésben, témákban, marketingben. Valószínűleg vannak olyan dolgok, amiket meg kell változtatni, én, aki benne vagyok, lehet, hogy nem látom már ezeket. Majd az új igazgató tesz ezért is. Úgy érzem, a szakmával valós kapcsolatot, valós párbeszédet folytattam, és mindig az ő művészeti munkájukért munkálkodtam. Figyeltem a körülöttünk változó világot, és próbáltam az elvárásokhoz igazítani működésünket.

Nagyon nagy váltást nem várhatunk, hiszen Ön készítette fel a leendő igazgatót, Ön mellett dolgozott az elmúlt években.

Nekem azt mondta, hogy a megőrzést és megújítást tűzte a zászlajára, ez megnyugtató, várom ennek tartalmi megjelenését.

Önszántából hagyja el a színházat. Egyszerűen belefáradt?

Igen, önszántamból megyek, nem küldtek el, sőt még öt évre föl akartak kérni. De nagyon belefáradtam. Ez nem nyolcórás munka. Nem öt napos munkahét. Nagyon szeretek kiállításra járni, koncertekre, színházba. Mostanában azt vettem észre, hogy bejövök reggel és hulla fáradtan beesek valahova este. Mindent tudni kell abbahagyni.

Nem jön ezután egy tétlen, depresszív állapot?

A profi táncnál is így volt, eldöntöttem és abbahagytam. Soha nem unatkoztam még! Most az foglalkoztat, hogy lehet segíteni az embereknek, az értelmes közösségben eltöltött szabadidő megszervezésében, megtanításában.  Megírnám a Hétköznapok Tankönyvét.

Tíz évvel ezelőtt mit tűzött ki maga elé?

Azt mondtam, hogy azon leszek, minél több előadás jöjjön létre a Nemzeti Táncszínházban teltházzal, és minél szélesebb hazai és nemzetközi körben megismertessem a magyar táncművészeket és alkotókat. A megismertetésen keresztül megszeretessem azokat.

Tíz év múlva mi lehet a célja a Nemzeti Táncszínháznak?

Javaslom, ezt kérdezze meg az új igazgatótól, Ertl Pétertől.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A meséket szeretem, amit itt láttam az a véres valóság, elviselhetetlen - szakadt ki az előadás végén a mellettem ülőből a felgyülemlett csalódottság, aki a jelek szerint önmagát inkább a balga királyfiak kasztjához érezte közel, mintsem az erőszakos erdei farkasokéhoz. Nincs mit tenni, a nap végén a nők mindig inkább a félistenforma izomkolosszusokhoz vonzódnak - és a modernitás nem tehet mást, mint hogy a mesét realizálja. 

Az első képben a két viaskodó-vitatkozó boszorkány még bármerre szőheti a történet fonalát, bár gerjedelmük és szenvedélyük már a kezdet perceiben is szétfeszíti a tündérmese kereteit. Kentaur díszlete pedig telitalálat: hol az őrjöngő rosszasság, hol a szelíd jóság tükröződik a másik fényében-árnyában. Aztán Csipkerózsika színre lépése mindent világossá tesz: a légies, szűzfehér alak nem a szemünk előtt születik, s áttetsző lénye ellenére sincs benne szemerni ártatlanság. Átváltozásra készül.

Juronics elvetett mindent, ami gyermeki, ami szentimentális, kigúnyolja a naivitást és pofára ejti a - ha megmentésre nem is, de legalább csókra érkező - királyfit. Csipkerózsikából éteri lény helyett tüzes, feslett - vagy inkább húsvér - nőt farag, leleplezi a hazuságot és lerántja a takarót a vágyban összefonódó izzadt testekről. Naturális és meghökkentő, a maga juronicsos teatralitásában, fanatikus szélsőségességében. Nincs kimondatlan szó vagy érzés, nincs emelkedettség, sem puritánság vagy tabu-tűrés, test van, vér és a szomszédom által felrótt véres valóság.

A fehér szín és Csajkovszkij tökéletessége menthetetlenül halványul, majd tűnik el teljesen a fémes, recsegő zajban, a mindent átitató vörösségben, s mikor megjelenik a rokka a pipacspiros fonállal, eldől a lány sorsa. Nincs visszaút a tisztaságba - csak előre, a fájdalmas, de nagyon is emberi gyönyör felé. A jó tündér és a gonosz erotikus diszkótáncban vonaglik, az erdő szellemei és állatai minden érzékszervükkel, karmaikkal és nyelvükkel belekóstolnak a lányba, aki forró álmából ébredéssel sem menekülhet. Még akkor sem, ha néhány pillanatra esélyt kap: választhatná a Csajkovszkij-királyt, élhetne vele közös lombvilágban tovább. De a csipkéktől megfosztott rózsa másként dönt, az érzékiség felé veszi az irányt. Visszatekintve nem is tehet másképp: az igazat nem lehet egy végső illuzióval meghamisítani.

És joggal fáj ez azoknak királyfiknak, akik önnön magasztosságukba vetett hitükből várfalakat építve meg sem látják a valódi, érzéki nőt, akit nem csak elcsábítani, hanem boldoggá tenni is kellene.

Szegedi Kortárs Balett: Csipkerózsika, Nemzeti Táncszínház, október 17.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Hónapok óta ment a találgatás, a pletyka, hogy ki viszi majd tovább a Nemzeti Táncszínházat, miután Török Jolán megbízatása lejárt. A döntés megszületett, az utolsó pillanatok egyikében. Három pályázat érkezett a posztra, a kulturális államtikárság szerint a szakmai zsűri egyhangúlag Ertl Pétert támogatta.

A korábbi vezetés szívfájdalma volt, hogy ha külső embert nevez ki a kormány a színház élére, nem lesz idő átadni a futó projekteket. Ertl esetében erről nincs szó, hiszen 2006 óta ő a táncszínház igazgató-helyettese, így valószínűleg komolyabb változás sem várható a színház szakmai-művészi életében 2013 január elseje után, mikor elfoglalja a posztját. Ertl korábban két évtizeden keresztül a Honvéd Együttesnél dolgozott tánckari asszisztensként, majd koreográfusként.

Eddig csak az MTI-nek mondott pár szót az újdonsült leendő igazgató: "Fontos a zökkenőmentes átmenet, mert úgy látom, hogy a kultúra, különösen a táncművészet igen nehéz helyzetben van. Vonatkozik ez az együttesekre, a művészekre, a színházakra, és sajnos a közönségre is, tehát a művészeti szcéna mindegyik szegmensére. A megőrzés és a megújítás filozófiája alapján szeretném végezni a munkámat". Amint lehet, kifaggatjuk.

Addig is felelevenítjük Török Jolán interjúját, ahol elmondja, mi is a dolga a Nemzeti Táncszínház igazgatójának.


szólj hozzá: A színházigazgató: Török Jolán 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom
«
123