A görög mitológia legendás poétája és dalnoka volt Orfeusz, aki az élő és élettelen világot is elbűvölte muzsikájával. Még a kövek is mosolyra fakadtak daljátékára. Orfeusz túl szép volt, hogy boldog legyen: imádott felesége, Euridiké belehalt egy kígyómarásba. Ekkor a görög fájdalmában alászállt az Alvilágba, azért, hogy visszacsenje kedvesét az élők közé. Zenéje megigézte a Sötét szellemeit is, és az Alvilág ura elengedte Eurüdikét azzal a feltétellel, hogy felfelé vezető útjukon Orfeusz mögött halad, aki eközben nem néz vissza.

A férfi azonban megfeledkezett a szabályról és az utolsó pillanatban hátranézett. Aggódott? Bizonytalan volt? Hádészban nem bízott vagy Euridikében? A választ már a művészet adja meg, a mítosz kegyetlen, Orfeusz örökre elveszítette szerelmét. Túlcsorduló bánatában bevetette magát Thrákia hegyei közé, ahol a helyi asszonyok szenvedélyes dühükben, hogy rájuk sem hederít, széttépték. Holttestének darabjait a Múzsák temették el. A legenda szerint Orfeusz hangszere volt a vlág első lantja, Hermész készítette - egy teknősből. A teknő lett a teste, juhbél a húrja. Hermész a lantot először bátyjának, Apollónak adta, aki fiának, Orfeusznak ajándékozta.

Orfeusz történetének számtalan feldolgozása él, van, aki a múlhatatlan szerelem témáját, van, aki a pokoljárás rettegését helyezi a középpontba. Stravinsky utóbbiak közé tartozik, az ő - Balanchine koreográfiájával bemutatott - története már a szeretett nő utáni hajszával kezdődik. Az eredeti Stravinsky-balett nagyon ritka a magyar színpadokon, most is egy erősen átírt, modern változatát mutatják be a szegediek a MÜPA-ban. Balanchine balettjét egyébként több mint hatvan éve, 1948 áprilisában mutatták be New Yorkban, s ez volt a New York City Balett első premierje - amit aztán a nagy görög mester, a huszadik század egyik legismertebb koreográfusa haláláig vezetett.

A Stravinsky-témát szerda este Bartók Béla egyik legismertebb műve, A fából faragott királyfi követi majd. A Balázs Béla szövegére írt táncjáték már A kékszakállú herceg vára után született néhány évvel, 1917-ben mutatták be - komoly küzdelmek árán. A királyfi helyett a királyfi faragta bábba beleszerelmesedő királylány történetét ugyanis senki nem akarta levezényelni, sőt a koreográfiát is maguk a táncosok írták. Persze hatalmas siker lett, s ez már elegendő volt az opera kultúrolitikáját vezetőknek, hogy ráengedjenek egy koreográfust is. 

Míg az első "hivatalos" próbálkozás, Jan Cieplinski lengyel balettmester darabja elbukott - extremizmusa szintén megviselte a közízlést -, az 1939-es Harangozó-koreográfia már mindent vitt. harangozó Gyula aztán húsz évvel később felújította, Bartók halálának huszonötödik évfordulóján mutatták be ismét, s ezt megkedvelve, Seregi László is színpadra vitte a mesét. Most pedig Juronics Tamás változatát mutatja be ismét a MÜPA színpadán a Szegedi Kortárs Balett társulata.



kommentek: 0

Tovább olvasom

Adott egy csavargó, aki hol máshol bóklászna, ha nem épp Párizs lejtős, macskaköves, kávé és croissantillatú utcáin, s mikor máskor tenné ezt, ha nem épp a 20. század fordulóján, a sanzon virágkorában. Adott a francia colour locale, a francia könnyedség és elegáns szórakoztatás, Maurice Chevalier, Edith  Piaf, Gilbert Bécaud és Jaques Brel. Mi baj történhetne így a Győri Balett Rózsaszínház című előadásával? Semmi. Garantált közönségsiker.

Aki a virágot szereti, meg a sanzont, meg a meséket (és a Queen-balettet is bírta), annak a győriek őszi premierje nem akad meg a torkán. A belga Ben Van Cauwenbergh koreográfiája egy szomorú esemény, Harangozó Gyula betegsége miatt lett az ősz kiemelt darabja, de öröm az ürömben, hogy azóta is ódákat zengenek róla.

Az előadás gerince, ahogy azt a belga művésztől már várjuk is, a zene, a sanzon. A sanzon gyökerei egészen a középkorra nyúlnak vissza, még ha ezt nem is sejtenénk a sokszor sikamlós szövegek alapján. A műfaj karrierje gyorsan kétfelé szaladt: az udvari kultúra trubadúrjai és a pórnép is magával vitte, más-más irányba alakítva azt. Harcias, olykor ironikus és naturalisztikus, néha botrányosba hajló, erotikus és szenvedélyes, reakciós és forradalmi - mindenféle sanzon van, csak olyan nincs, ami untatna.

A daléneklés e módja (a szövegre épülő, szövegközéppontú dallam) a századfordulós francia kultúrában kapta meg méltó rangját és helyét a kultúratörténetben. Bár ennek előzményei is fajsúlyosak voltak, gondoljunk minden középiskolás kedvenc verseire Villon és Rabelais tollából. Ekkorra fejlődött ki - természetesen az irodalom támogatásával - az a daltípus, amit most sanzonként tartunk számon, a realisztikus sanzon. A Montmarte frivol kávéházaiban és kabaréiban, a Chat Noirban és a Moulin Rouge-ban más sem szólt, csak Eugénie Buffet, Berthe Sylva und Marie Dubas. Pincérnők, prostituáltak, katonák és hedonizmusba fulladt művészek találkoztak ezekben a dallamokban - és a dallamon túl. Aztán persze jött a jazz és mindent átírt - a sanzont is. Kis zenekar tűnt föl a zongorista mögött, változtak a szövegek és az előadók, megjelent  Maurice Chevalier és  Josephine Baker, imádták  Édith Piaf-ot. Beköszöntött a francia aranykor. A háború aztán mindenhol otthagyta kézjegyét, az irodalom, a zene és a festészet is új nyelvet talált: az egzisztencializmust. Megszólalt egy új sanzon, George Brassels, Gilbert Bécaud és Jacques Brel hangján. Ez a hang tűnik fel újra, a Rózsaszínházban, június 7-én a MÜPÁ-ban. Ráadásul egy jól ismert előadó, Szíj Melinda tolmácsolásában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Hála a stabil hétperces színházi késésnek, tegnap este a MÜPÁ-ban alkalom adódott a Queen balett nézőközönségének alapos megvizsgálására. A győri balett 2010 őszén bemutatott koreográfiája most szinte teltház előtt ment (a Queen-nek hála), ráadásul a közönség is nagyon vegyes volt, általános iskolásoktól nagypapákig-nagymamákig mindenféle korú és jól érzehetően különféle érdeklődésű ember érzett kíváncsiságot erre a darabra (a Queen-nek hála). 

Hiszen a Queen láthatóan még mindig, húsz évvel a megszűnése után is bármikor megtölt egy MÜPÁ-nyi termet. Ráérzett erre a belga koreográfus, Ben van Cauwenbergh, amikor 2004-ben összerakta ezt a darabot. Közel bármit csinálsz, az emberek akkor is összegyűlnek Queen-t hallgatni, mert az jó. Jó, hogy előre érzed a sorrendet, hogy biztos vagy benne, a God save the Queen a nyitó és a The Show must go on a záró, s a közte lévő számokat sem lőné nagyon mellé, aki az utcáról tippelne. Közösséget teremt (és közönséget), hogy mindannyian ugyanazt várjuk - a Queentől. De valószínűleg egészen mást a Győri balettől. Mert nekik annyira áll jól ez a ruha, mint kapatos sarki kocsmaasztalnak a damasztabrosz.

Már az első percekben megfagy a vér az erekben: a hátsó sorok egyikéből előbukkan Freddie táncoskivitelben, mikrofonnal a kezében és énekel. A saját hangján. Atyaég, nem az eredeti felvételeket hallgatják? - így sötétedik el a világ. Mocorgás finoman a széken, kuksolás jobbra, vajon mennyire nehéz kiosonni? De szerencsére néhány perc múlva a szólista, aki nyilván jobban táncol, mint ahogyan Freddie énekel, de itt épp szerepcsere történt, visszaadja a hangot a Hangnak. Az ős Queen-rajongók is megnyugodhatnak.

Milyen döntést hozhat vajon egy koreográfus, ha Queen balettet csinál? Vagy sztorizik, és megpróbál zenét illeszteni hozzá, valami Mamma Mia-szerűt rak föl, oder nem érdekli semmilyen történet és csak egymás után pakolja kedvenc dalait, amit megpróbál tánccal gazdagítani, esetleg Freddie Mercury életét dolgozza föl. Belga koreográfusunk a másodikat választotta: dalok sorjáznak egymásután, előtte mosolytalan arccal izzadnak, pörögnek és forognak a balettművészek, kicsit zavaróak is néha, mert nélkülük élvezhetnénk a háttérben futó Queen-koncert képeit.

A látvány tényleg grandiózus, mindent megmozgató: óriás palást, rengeteg füst, eszeveszetten sok képanyag, a végén pedig egy gigantikus Freddie végtag-halmaz fekszik a színpadon. Giccses persze, de érthetően az: The Show must go on. A nézők imádják, vastapsot kap a Killer Queen humoros és kedves jelenete, a Lazing on Sunday Afternoon humora és az Invisible man hatásvadász fénytechnikája. Ilyen a show, nincs menekvés - és nem is kell. Akinek szól, az hazamegy és úgy érzi, volt egy jó estéje. Miért kellene bármi mást számon kérni? Ezen az alapon még a Mercury halálát követő égi jelenet (melyben fehér gyolcsszoknyában táncol mindenki ) is megbocsátható.

Ordító taps, megaöröm és megkérdőjelezhetetlen közönségsiker. A Queen balett szórakoztat, nem gyönyörködtet. És ha nincs kéznél a Győri Balett, a Live at Wembley is megteszi.



kommentek: 0

Tovább olvasom