A jövő csillagai

Ugyanabban az évben, mikor először rendeztek első osztályú jégkorongbajnokságot a Városligeti Műjégpályán, amit aztán a Budapesti Korcsolyázó Egylet csapata nyert nagy fölénnyel, és Ribbentrop először beszél Németország új gyarmatpolitikájáról Lipcsében, a Szovjetunió pedig nagy csindradrattával megkezdi a harmadik bénítóan sikeres ötéves tervét, a Magyar Királyi Operaházban mozgolódás támad. 1937-et írunk és még nincs hazai táncképző, pedig minden épül és szépül, HorhthyMiklós kormányzó jelenlétében átadják a legújabb hidat a Boráros térnél, van tengerész-emlékmű is a lábánál és lesz magyar Nobel-díjas is, Szent-Györgyi Albert személyében. Mégis fortyog a hazai tánc- és operaélet.

forrás: fortepan/ Vár I.kerület

A Nemzeti Színház élére a belügyminisztérium Orczy Bódogot helyezi, aki ellen azért lázadt a közvélemény, mert ízlése túlzottan operapártinak tetszett, a drámát pedig hanyagolni próbálta. Ki is tört az "operaháború". A belügyminiszter színházi ankétot hívott össze, hogy megvitassa a szakmával a felmerülő bajokat. Az eredmény az lett, hogy leválasztották a drámát az operáról és külön művészigazgatót neveztek ki vezetésükre. Az opera vezetője Erkel Ferenc lett. Hogy a balettnek van-e helye önállóan ebben a struktúrában, föl sem merült. Egy ilyen provokatív ötletet bármely ankét röhögve utasított volna vissza. Azt viszont mindenki elismerte, hogy táncosok nélkül az opera sem él meg, képzésre szükség van. Így indult el a balettnövendékek csiszolgatása az operaházban, majd 1949-től a Táncművészeti Iskolában. 

Az igazi táncművészeti fordulat kis külső segítséggel történt meg: Budapesten járt a Szentpétervári Orosz Operaház balettegyüttese 1899-ben. A színházat valósággal ostromolták az egész estét táncprodukcióra éhes nézők, a vezetésnek lépnie kellett. Ezért 1902-ben leszerződtették Nicola Guerra balettmestert és Brada Ede magántáncost. Guerra elhozta az olasz táncot, megalapozta a magyar balettot és olyan elképesztő újításokat hozott, mint hogy a férfiszerepeket férfiakra bízta. Nőtt is az érdeklődés a darabok iránt. A következő stílusváltást egy újabb külföldi társulat vendégszereplése hozta el, ez esetben Gyagilevé 1912-ben. Az operaház vezetése rádöbbent, hogy alig egy évtized alatt ismét lemaradt a magyar tánc és kirúgták Guerrát. Bánffy Miklós igazgatása alatt a párizsi balett mozdulatait idézték a budapesti színpadon. Az első "saját" bemutató a Beethoven zenéjére és Bródy Sándor librettójára készült Prometheus volt. 

A háború aztán véget vetett egy időre a csillogásnak, 1914 szeptemberétől 1915 márciusáig a színház zárva tartott ,de a megnyitásban sem volt köszönet. Mert pénz az nem jutott semmire, legkevésbé brutális költségigényű operára. Viszont amire nem lehetett költeni, azt a visszatérő Bánffy megoldotta megrészségből: beengedte az avantgárdot. Bemutattak Bartók Béla három színpadi műve közül azonnal kettőt, A fából faragott királyfi (1917. május 12.), illetve A kékszakállú herceg vára (1918. május 24.) ekkor debütált a régiúj színpadon.

1950-ben egyesült a két intézmény és Állami Balett Intézet néven máig itt folyik a táncművészek és koreográfusok képzése. A színpadra pedig visszatért az orosz kultúra hatása, már semmi szükség nem volt ennek elfojtására. A növendékeket az orosz Vagilev-módszerrel oktatták, orosz balettet játszottak esténként és a legjobbak Pétervárra mehettek ösztöndíjasnak. A magyar balett virágzott. Harangozó Gyula után Seregi László vette át az irányítást, akit ifjabb Harangozó Gyula követett, majd Keveházi Gábor. 

A képzés nagyon korán, 6-7 éves korban elkezdődik, ezért kezdetben gyakorlatilag egy speciális általános iskola és középiskola szolgált a táncképzés helyszínéül. Aztán a középfokú végzettséget adó balettművész oklevelet 1975-ben felsőfokú szakképesítésnek minősítették, majd 1983-ben az intézetet Főiskolává alakították át. Az intézetet most az a Szakály György irányítja, aki már az első Harangozó-koreográfiában, a Spartacusban is címszerepben lépett föl.

És minden évben hatalmas esemény, mikor a végzős hallgatók végre színpadra lépnek (bár hétéves koruktól egyfolytában színpadon vannak persze) és bemutatják tudásukat a szakmának és a szülőknek. Meg persze a tehetségvadászoknak és a balettmániásoknak. Ők a Jövő csillagai, akik idén február 27-én, szerdán állnak a közönség elé, hogy aztán leszerződjenek a budapesti Operaházba, vagy egészen máshova, Londonba, Berlinbe, Bécsbe vagy Madridba.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Sokan egyszerűen unják az edzőtermek monotonitását, a gépek egyoldalú mozgásvilágát, sokaknak a jóga túl kevéssé fizikai, a küzdősportokban viszont kevés a lélek. Azoknak, akik egyszerre vágynak zenélésre, táncra, edzésre és harcra, van egy tökéletes keverék. A capoiera.

A capoiera története egészen Brazília gyarmatosításáig nyúlik vissza. A hódító portugáloknak ahhoz, hogy elvégeztessék a munkát a frissen telepített cukornád-, gyapot- és kávéültetvényeken, végtelen mennyiségű munkás kézre volt szükségük. Viszont a bennszülöttekkel nem sokra mentek, sem fizikailag, sem habitusukat tekintve nem voltak alkalmasak a nehéz munka elvégzésére. Más megoldást kellett találniuk. Felpakolták az angolai rabszolgákat Nyugat-Afrikában és átszállították őket Dél-Amerikába. Letelepedésükkel indult a capoeira hódító útjára. 

A tánc egyszerre jelentette az ősi rítusok továbbélését és az egyetlen lehetőséget a testedzésre. A gyarmatosítók ugyanis tiltottak mindenféle harci gyakorlatozást - viszont nem ismerték a rabszolgák közös táncát, ami lassacskán teljesen átalakult, sajátos harcmodorrá fejlődött. Amire később, a valósi függetlenségi törekvések idején nagy szükség volt.

A tánc pontos kialakulása és a "capoeira" szó eredete is homályos. A ma uralkodó vélemény szerint a kifejezés a brazil őslakos tupi-guarani törzs nyelvében élő "mato cortado"-ból, vagyis "alacsonyra vágott füves terület"-ből származik. A 17. században bukkant föl először a szó, a Palmares-i harcok idején. 

Palmares volt a szökött rabszolgák Christiania-ja. Egy állam az államban, ahova nem ért el a kegyetlen gyarmatosítók keze. Szökött rabszolgák és felszabadítottak vagy szabadon születettek éltek itt, saját kormányuk igazgatása alatt. Palmares teljesen önellátó volt, sem gazdaságilag, sem politikailag nem került függő helyzetbe az anyaállamtól, közel egy évszázadon át. A teljes felszabadításra azonban még két évszázadot várni kellett. Brazília volt ugyanis a legutolsó állam, ahol eltörölték a rabszolgaságot, 1888-ban. A capoiera gyakorlása virágzásnak indult, hiszen a társadalmi változást nem kísérte gazdasági átalakulás. Volt rabszolgák ezrei kerültek be a brazil városokba, ahol semmihez nem tudtak kezdeni. Zenéltek és capoieráztak. Olyannyira látványosan gyakoroltak és fejlődtek, hogy a köztársaság harcaiban elkezdték őket testőrnek, rendfenntartónak használni a politikusok. Meg bérgyilkosnak. Nem is tartott sokáig az elismerés - egy évvel a köztársaság megalakulása után az elnök betiltotta a gyakorlást, és félévnyi börtön járt a szabályszegőknek. Újabb negyven sötét, üldözött év borult a capoierára.

Változás akkor következett be, mikor Manoel Dos Reis Machado (Mestre Bimba) teljesen átalakította a capoeirát. Az új elv és mozgás a "Ginastica Regional Bahiana" nevet kapta és a gyakorlás az utcáról az edzőtermekbe helyeződött át. Ráadásul megnyitotta a kapukat és a munkanélküli feketék mellett az iskolázott, munkával rendelkező fehéreket is tanította. 1937-ben így újra engedélyezte a kormányzat a capoiera oktatását és gyakorlását.

De mi tulajdonképpen a capoeira? Olyan táncos harcművészet, ami egyszerre telejsen szabad mozgású, akrobatikus, tartalmaz nagyon pontos és erős küzdősportra emlékeztető elemeket, de finom trükköket is. Két stílust is gyakorolhat a most capoierázni vágyó: az angolát, ami lassabb mozgást, földközeli sorozatokat tanít és a regionalt, ami az akrobatikátés és a pontos technikai tudást részesíti előnyben. Előbbit tartják a hagyományhoz közelebb állónak - utóbbi viszont sokkal nagyobb kihívást jelent a fejlődésre koncentrálóknak.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Mozdulat, művészet

Nyugaton egyszerűen modern táncnak hívták, Magyarországon hosszas veszekedés és viszály után mozdulatművészet lett a becses neve annak a műfajnak, ami egyszerre volt színpadi tánc és szabad tánc, szoros testvériségben a képzőművészetttel, sőt a gyógytornával is. Az új névvel sajátosan új, magyar műfaj teremtődött, vele önálló fejlődési irányai és kutatási területei. Mi is a bewegungskunst?

Minden Isadora Duncan első magyarországi fellépésével kezdődött. 1902-ben az amerikai meztéllábas táncosnő megmutatta a kultúrától duzzadó székesfővárosnak, hogyan kell tütü és spicc cipő nélkül, tógában táncolni, hogyan lehet érzelmi motivációkkal színpadra állni. Ez a Pest meg beleszeretett. Tíz évvel később már gombamód szaporodtak  a mozdulatművészeti iskolák Budán és Pesten.

Ekkor érkezett meg külföldi Madzsar Alice Bess Mensendiecktől, Dienes Valéria pedig Henri Bergsontól és Raymond Duncantól, Párizsból. Az orkesztika kulcsa pedig Dienes Valéria volt. 

Dienes Valéria - aki maga adta a mozgásművészet fogalmát a magyar modern táncnak - egyszerre tanított matematikát és filozófiát, a Zeneakadémián zongorát és nem mellesleg elsőként fordította magyarra Bergsont. Utóbbi következménye, hogy elkezdte tanulmányozni a Duncan-módszert és saját táncpedagógiai rendszert alakított ki, az orkesztikát. Az első iskola 1915-ben nyílt.

Néhány évvel később a másik markáns modern tánc - irány, Émile Jacques Dalcroze módszeréből kiinduló Szentpál Olga és Kállai Lili is megnyitotta iskoláját. A mozdulat és a művészet is aranykorát élte: Dienes már nem szólótáncban, hanem kórusművekben gondolkodott, a dadista mozgásszínház Palasovszky Ödön és Madzsar Alice keze alatt virágzott és megelőzve minden európai törekvést már ekkor a lélektani darabok irányába indult el (ők voltak a  Cikk-Cakk estek, például, és a Lényegretörő Színház). 

Madzsar Alice (Jászi Oszkár húga), akinek a gyógytornát köszönhetjük.

A mozdulatművészet udvarán persze a kor legmenőbb kosztüm- és díszlettervezői, zeneszerzői is söprögettek. Nem kis sikerrel. Madzsar Alice és Palasovszky Ödön például a világhírű zeneszerzővel, Kozma Józseffel (Hulló falevelek / Les feuilles mortes, Jacques Prévert szövegével) dolgozott együtt. Tervezett vetített díszletet Kádár Béla, sőt Palasovszkíék árny- és fényjátékokat is használtak a darabokban. Az előadásokat pedig olyan fotográfusok örökítették meg, mint André Kertész, Ergy Landau vagy Pécsi József.

A világháború és az azt követő évek alatt azonban a hatalom mindent megtett, hogy kiírja a magyar kultúrából a mozgásművészetet.

A negyvenes évek végén a diktatúra osztályidegen művészetnek nyilvánította a modern táncot, hiszen az túl spirituálisnak, túl kifejezőnek találtatott. Haladó hagyományként támogatták azonban a balettot és a néptáncot. A kormányzat rendeletekkel, intézményrendszerének felszámolásával, valamint a szakmai szervek elítélésének bevonásával teljesen eltaposta művelőit. A minisztérium 1950 nyarán rendeletében így nyilatkozott: "Ennek érdekében a mozgásművészetet nyilvánosan reakciós irányzatnak nyilvánítjuk, amelynek a mi épülő tánckultúránkban helye nincs sem egészében, sem részleteiben. Ezt a kérdést a közvélemény elé visszük, nyilvános ankéton és a sajtón keresztül."
A színpadi jelenlét a nyolcvanas évekig teljesen megszűnt, a gyakorlat - kis patakocskákban csordogálva, de mégis - megmaradt. A pedagógiai, módszertani, és táncelméleti tudást az elűzöttek más szakterületeken kamatoztatták - sportban, gyermekpedagógiában, táncelméletben. Ezt a korszakot azonban igencsak megsínylette a magyar táncélet, még mindig éles a szembenállás a tradiciót és a progressziót követők között - teljesen érthetetlen módon. 
kommentek: 0

Tovább olvasom

Bágyadt szombati koradélutánon ücsörgünk a fehér falugasban, amit Solitude-nek becézek, lágyan szűrt fényben izzadnak a parmezánszeletek, bizseregnek a szúrós szódabuborékok, hízik büszkén a mosolygóspiroskás meggy az ágon. Minden nyugodt és békés, olyan háromnegyedes és pasztellszínű akvarellt idéző, mint egy bécsi keringő, minden olyan puhán nemes és kiegyensúlyozott, mint egy királyi angolkeringő. Amikor a pulzus odaadóan követi a délután lágy lüktetését, nem tér ki, nem ágál és lármázik, elfogadja a természet rendjét, akkor kell ezt a táncot elővenni.

Talajon sikló lábak forgása

A társastáncok közül a keringő múltja viszi a legtávolabbra a kutakodót: a gyökerek egészen a 12-13. századig nyúlnak vissza, mikor a minnesaengerek (akiket mi inkább a francia hagyomány nyomán trubadúroknak hívunk) már csapták az szantálillatú szelet a fehérkacsójú hercegkisasszonyoknak, mikor az udvarlás a fenékcsapkodástól elfordulván a szépen kunkorodó szavak mezejére lépett, mikor a hűség és a lojalitás, a női nem áhítatos tisztelete vált az udvarok erkölcsévé. A név maga a német "waltzen" (forogni, keringeni) szóból származik és a talajon slisszanó-csusszanó cipellők mozgásának ívére vonatkozik. A waltzer már korábbi német táncokban is, a Springtanzban is felismerhető. Maga a szó csak 1750 körül egy rögtönzött bécsi vígjátékban bukkant föl.

A tánctörténészek többsége a keringőt a régi Dreherre vagy a Landlerre vezeti vissza. A 3/4-es vagy 3/8-os ütemű körtáncot, melyet a párok egymást átkarolva és egymás körül forogva táncolták - egy elképzelt középpont körül - sosem mesterek tanították, a nép tánca volt. A másik eredetmítosz története megkapóbb: ebben keringő keletkezését a Langausban kell keresnünk, abban a táncban, amelyben a táncosoknak egy meglehetősen hosszú termet kellett a legkevesebb forgással végigtáncolni. Ami ellen a hatóság tilalmi rendeletet hozott egészen a 18. századig. az indok: tilos a partnernő körbeforgatása és megpörgetése, levegőbe dobása és átpördítése.

A húszas évekig egész Németország keringőzött, majd lankadt a kedv - bár a hitleri III. Birodalom ismét felfedezte magának a táncot. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette akkor a Bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. 

Angliában a Bécsi keringőt ki nem állhatják, van nekik sajátjuk - még akkor is, ha "leszármazó". A húszas években emelték át a német  kultúrából, kis módosításokkal. Nekik ugyanis a germán túl erotikus, túl intim volt. Slow waltz-nak nevezték el a saját táncukat, így legalább az eredetet nem tagadták le. Viszont olyannyira tiltkoznaka  bécsi verzió ellen, hogy náluk az a standard táncversenyek programjában csak az utolsó táncként szerepel - más országokban a bécsi keringő mindig a harmadik bemutatandó tánc. 

Itt meg egy tökéletes nap.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Marta Graham olyan mély hatást gyakorolt a táncművészetre, mint Picasso a festészetre, Sztravinszkij a zeneszerzésre, vagy Frank LLoyd Wright az építészetre. Hét évtizeden keresztül művelte a táncot - táncosként, korográfusként és pedagógusként. "Egész életemet a táncban éltem, táncosként. Ez az élet intenzív megtapasztalását tette lehetővé számomra. Néha kellemetlen érzésekkel, néha félelmekkel, de mindig el- és kikerülhetetlenül" - vallotta magáról.

A presbiteriánus, ír származású pszichiáter apa keményfejű lánya a századforduló tizes éveiben került a Ted Shawn és St. Denis által alapított Denishawnba. Graham 1923-ig nevelkedett a leghíresebb kortárs táncot oktató intézmény szárnyai alatt, s két évvel később már megalapította saját társulatát - iskoláját, a Kortárs Tánc Központot. Ekkor még egészen a Denishawn hatása alatt állt: 18 rövid szólójával és duettjével életében először ekkor debütált önálló korográfusként a publikum előtt. Graham elvetette a balettot, hosszú élete során önálló és önmagából építkező műfajjá fejlesztette a modern táncot. Szokatlan meglátásai, mozdulatai szélsőséges érzelmeket váltottak ki a szakmából és a közönségből: a klasszikusok rajongói egyenesen iszonyodtak ezektől az apró rángásokkal megszakított, hirtelen indulatokkal tűzdelt stílustól.

 A "Chronicle" (Krónika), Graham egyik legmeghatározóbb munkája, mely a modern tánctörténet kezdetét jelző cezúrává érett, 1936-ban készült el. A kor uralkodó kérdéseit drámai módon fogalmazta meg koreográfiájában: táncnyelvre így korábban senki nem ültette át azt a depressziót és elszigetelődést, ami ebben világválságtól és polgárháborúktól sújtott érában a közhangulat meghatározó eleme volt.  

Két évvel később, 1938-ban megjelent a társulat első férfitagja, Erick Hawkins. A munkából hatalmas szerelem, majd tizenhat évvel később válás lett. Graham viszonylag későn kezdte karrierjét, közel húszéves volt már. Mindenki azt mondta, esélytelen. 76 éves korában még mindig táncolt, és a nézők még mindig rajongással fogadták produkcióját.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ideggyógyász apa és neki egy törékeny, de nagyon kíváncsi leánya. Az apa fogott egy tál tiszta vizet és megkérdezte a kis vadócot, mit lát. Tiszta vizet - hangzott a válasz. Ám az apa nem hagyta ennyiben a dolgot, előkapott egy mikroszkópot, s néhány csepp vizet odacsöpögtetett alá. A kislány döbbenten figyelte a mikroszkóp alatt zajló életet. Az apa így szólt: soha ne elégedj meg azzal, amit elsőre tapasztalsz. Ha Graham nem mutatja meg a látás illúzióját a kis Marthának, a modern tánc története sem így alakul.

Graham soha nem táncolt úgy, mint mások, saját technikáját úgy hívta, a feszítés és lazítás művészete. Mezítláb dolgozott, nagyon sokat a talajon - a talajjal. Martha gyűlölte a balettet, a "művészi hazugságot", mert szépet és könnyedséget mutat, miközben keserves munka van mögötte. Nem is engedte tanítványait balettórákra. Egy keserves térdsérülés utén először abbahagyta a táncot, majd meggondolta magát, s újra munkába állt. Ekkor már 1970-et írunk. Iskolát is nyitott, Londonban, az igazgató egy tanítványa, Cohan.

Technikájában a levegő és a talaj játsza a főszerepet: a kilégzéssel mozgatja a test középpontját, így nyújtja a testet, a gravitációt pedig engedi hatni a súlyáthelyezésekben, még akkor is, amikor épp ellene dolgozik. Saját kis szótárat alkotott leggyakrabban használt technikáiból.

A Graham - szótár

Kontrakció: amikor a törzs izmai hirtelen húzódnak össze, kiindulópontja a köldök, a rekeszizom.

Release: A kontrakció semlegesítése, elnyújtás.

Streches: Nyújtások.

Bounces: Ruganyozások, visszapattanások.

Strech bounces: Nyújtott gerinccel elvégzett ruganyozó munka a törzzsel.

Spirál: Van részleges és- teljes spirál. Indítható fejtől és csípőtől.

Pitch: Egyenes gerincű törzsdöntés előre vagy hátra (kb. 45 fokig).

Tillt: Egyenes gerinccel a törzs döntése oldal irányokban.

Breathing: Légzés.

Brush: "Súrolás". A lábfej erőteljes csúsztatása a talajon.

Triplets: Hármas lépés.

Swings: Lendítések.

 

Tanítványai szerint a legjobb tulajdonsága nagylelkűsége volt. Soha nem mondta, hogy bárki lopott volna tőle, pedig sokan használták ötleteit, szótárát, mozdulatait - emlékeztek vissza. A modern tánc forradalma neki köszönhető - mai napig tanulják a technikát a táncművészek, kapnak belőle inspirációt koreográfusok. Martha Graham 97 éves korában hunyt el, 1991-ben.

kommentek: 1

Tovább olvasom
«
12