Legalábbis egy megkerülhető Földön, ahol bármerre indulsz, ha kitartóan, irányt nem tévesztve menetelsz, ugyanoda fogsz érni, ahonnan elstartoltál. Biztonságos kilátástalanság, jegyezném meg az utak megtételének szükségességét némi szkepticizmussal figyelve. Dacára a posztmodern, versengő világelméletekkel teli, ráadásul keleti kultúrával elbódított agyvelőműködésnek, rajongással tölt el, ha ez az út épp nyolcvan napig tart. Mert csak egyszer tartott éppen ennyi ideig. Amikor Phileas Fogg indult el rajta. 

Jules Verne regényei az 1870-es évek Franciaországának közvéleményére nagyságrendileg olyan hatást gyakoroltak, mint J.K. Rowling és az ő Harry Pottere a ma olvasóközönségére. Verne (akit szüleink és nagyszüleink még simán legyuláztak) teremtette meg a tudományos-fantasztikus irodalom alapegységeit. Az ügyvédnek szánt, de Párizs kultúrális életétől megigézett francia író szokatlanul kevesett éhezett pályája felívelése előtt. 1862-ben, mikor kiderült, hogy minden francia ronggyá olvassa az Öt hét léghajónt, leigazolta kiadója kerek húsz évre. Nem hiába, Verne gyakorlatilag évente új kézirattal sétált be Hetzelhez. Azon túl, hogy írásain keresztül még azokat is közelíti a természettudományokhoz, akik szívbéli utálatból kerülnek minden szertárt és mérőeszközt, még egy dolgot köszönhetünk neki: az ifjúsági regényt. Ami ma egyébként nincs, vagy csak nagyon elvétve akad. Nyilván ezért is olvas még minden tizenéves Vernét. Legalább egyet.

Ha csak egyet vesz kézbe (és ez nem a trilógia), akkor az A Nyolcvan nap alatt a Föld körül lesz a befutó. A sztorit éppen ezért gyakorlatilag mindenki ismeri: egy igazi angol úr, aki, ha tehetné (és teheti) egész álló nap újságolvasással töltené a drága időt kedvenc klubjában egy nap fél vagyonát fölteszi arra, hogy képes 80 nap alatt megkerülni a Földet. Ígéretéhez híven minden határon le kell pecsételtetnie útlevelét. Az útvonalat is lefektetik a szerződők: London - Szuez - Bombay - Calcutta - Hongkong - Jokohama - San Francisco - New York - London. 1872-t írunk ekkor a regényben és a valóságban is.

Fogg és inasa, Passepartout minden létező és elérhető közelekedési eszközzel utazik gőzhajtótól a vitorlás szánig, persze a lehető legveszélyesebb helyzetek között ismerik meg az adott ország kultúráját. Eközben  egy angol yard folyamatosan üldözi a két főhőst, mert összetéveszti őket egy bankrablóval. Minden adott: a semmittévő felsőosztálybeli összebarátkozik egyetlen segítőjével, mikozben a rendőrből is folyamatosan idiótát csinálnak. Angol utazás, angol humor. És nem ejtjük ki a szót, pikareszk. Fogg persze visszatér és költségei nagyjából megegyeznek az elnyert összeggel, így sokat nem nyer, persze a becsületén nem esik csorba. Na meg a csodálatos kis felesége. Ez egy életre elég.

A 80 nap alatt tökéletes alapanyag egy beavató színházi táncelőadáshoz: mozgalmas, humoros, romantikus, a jók mindig jók maradnak, a rosszak is jót akarnak tulajdonképpen, a hős nem erős, mégis mindent megold. Az üzenet is tökéletesen nevelés-kompatibilis: a tisztesség és az egészséges versengés igenis győzelemre segít. Ezt látta meg Földi Béla és társulata.

 A Budapest Táncszínház február 21-én, csütörtökön mutatja be a regény mozdulatszínházi feldolgozását a Nemzeti Táncszínházban. 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Raza Hammadi forrongása

"Van egy álmom. Egy álmom, amit sok barátommal megosztottam már, amiben sokan hiszünk. Ezt az álmot úgy hívják, tánc. A tánc sokszínű, a tánc szabadságot ad, nyitottságot. A szabadság maga az örökkévalóság" - így hangzik a tuniszi születésű koreográfus, Raza Hammadi ars poeticája. Hammadi már évek óta dolgozik együtt a Budapest Táncszínházzal, előtte Marokkóbanélt sokáig és a Tunéziai Nemzeti Balettet gazdagította tehetségével. Tanulmányait a hetvenes évek derekán a híres Matt Mattox-nál, a modern jazz tánc mesterénél kezdte. A mester úgy megkedvelte tanítványát, hogy néhány év múlva már tanársegédjévé tette, sőt alig telt el egy kis idő, elsők között hívták meg Maurice Béjart-hoz. Egyenes út vezetett innen a párizsi Ballet Jazz Art Company-hoz, ahol művészeti vezető, táncos-koreográfus vált belőle. 1990 óta járja a világot, vendégszerepel és koreografál mindenhol, ahol teheti. Budapesten született a MUR MUR DE LA MÉDITERRANÉE és a BOLERO.

Hammadi először 2002-ben dolgozott Magyarországon, Az európai című darabot mutatta be a Nemzeti Táncszínházban, majd itt (is) ragadt. Koreografálta a Pécsi Balettet (Elérhetetlen területek, Para Bango), de aztán mégis lecövekelt a Budapest Táncszínháznál. A Mediterrán 2006-ban, a Koreográfus-vallomások 2008-ban, a Ravel 2009-ben született. Legfrissebb darabjai pedig a MurMur és a Bolero. És miközben zakatol mint a gép, persze aggódik is a budapesti táncosaiért. 

Pénteken viszont elragadja a hév, az eksztázis - ha a koreográfust most nem is, de a nézőt -, a Bolero tüze.

Az orosz balerina, Ida Rubinstein tiszteletére komponált művet, Ravel Boleroját 1928-ban mutatták be először - s az elmúlt több mint nyolc évtizedben le sem vették a a műsorról a világ valamit magára adó színházai, operái. Pedig a véletlen szülte:Ravel egy zongoraművet, konkrétan Isaac Albéniz Ibériáját akarta szimfonikusokra hangszerelni, de még időben fülébe jutott, hogy ezt egy spanyol zeneszerző, Enrique Arbós már megtette. Arbós nagyon gálánsan viselkedett, átadta volna a jogokat az akkor már befutott zeneszerzőnek, de Ravel megváltoztatta az elképzelését és saját darabot írt a spanyol tánc, a boleró logikájára. Ezt a darabot először Fandangónak nevezte el - de nagyon gyorsan új címet kapott. És megszületett a nagy mű, Ravel betegsége előtti pillanatokban, a Bolero.

A mediterrán tenger dobbanásai és a spanyol tombolás pénteken egy színpadon, Raza Hammadi víziója szerint, a Nemzeti Táncszínházban lesz látható, a Budapest Táncszínház előadásában.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Három nő áll az éjfekete színpad egy halvány fénytócsájában, láthatatlan orsót pörgetnek, életek felismerhetetlen szálai pendülnek selymesen ujjaik között. Moirák. Ők hárman azok, akik gombolyítják és elvágják az élet fonalát a görög mitológia szerint. Ők hárman döntenek Sorsról és Végzetről. Zeusz és Nüx lányai: az istenek Urának és az Éjszakának leszármazottjai. Rómában párkáknak nevezték őket.

A Budapest Táncszínház fekete egén a halál madarai keringtek: Zachár Lóránd Sec című koreográfiája az elmúlást, az elmúlásban elveszített test utáni létezést boncolja. Megrendítő finomsággal, mégis kérlelhetetlenül.

A moirák után megelevenednek a rítusok: ősi dobok kalapálnak az árnyékvilág főterén, lelkek keresik helyüket egymás mellett. Hol egymás testébe olvasdnak, hol szétválnak, jégtáncosokként siklanak a transzcendens fekete tér olajosan csillogó felületén. Sors és Végzet: a befolyásolhatatlan, könyörtelen és elkerülhetetlen élettények. A Sec-ben már nem kérdés a szabadság, nem kérdés a döntés vagy a változás lehetősége. Minden eldőlt: a halál elvitte az utolsó morzsákat is. Zachár elképzelése szerint ekkor már nem parolázik a lélek istennel, megy, amerre mennie kell. Az Írások szerint.

Könnyed, mégis súlyos léptekkel érkezik a másvilág, kérdés nélkül, mégis homályban. Mintha egy egészen különleges filmre váltott volna jegyet a néző: a saját halálának kockái peregnek a fekete vásznon. Kapcsolatok, elválások, szerelmek és hiúságok, féltékenység és beletörődés, az emberi lét szekvenciáin vezet át a koreográfus és a táncos, miközben egy pillanatra sem adják kézbe a saját sorsot, időnként újra felbukkan a három szövőnő, s figyelmeztet. A Végzetet nem ejtheted át, a Sors nem kérdez, csak válaszol.

A determináció nem pusztán a döntési szabadságot nyirbálja meg a Secben. Megmutatja azt is, hogy mindenkinek végig kell élnie a szerelmet, a búcsút, az összetartozást és az elválást a születése és halála között nyújtózkodó világi tisztáson. Ráébreszt, hogy a Sors önkénye feladatot jelent, s tisztességes fájdalmak és mély boldogság nélkül a moirák nem eresztenek. A Sec nem kesereg, mégsem ad megnyugvást. Keserédes sűrítménye az emberi életnek, hazugságok nélkül.

Budapest Táncfesztivál, 2012. április 28.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

A táncmániásoknak (éljenek soká) a tavasz igazi kezdetét a táncefsztiválok jelzik.  Mint rendes embernek fák mélyén az ibolya, vagy a mezőn a százszorszép, olyan ez a mozgásszínházba habarodott elvetemülteknek. Először a budapesti, aztán a veszprémi, és a tavasz fehérhúsú derekán pedig a győri. Bár a veszprémi szegény imbolyogni szokott a programok egén, de idén is drukkolunk, hogy a Keleti Éva fotóján tizenéve magát hirdető fesztiválprogrammal legyen tele a királynék városa...Mégiscsak Veszprémben kezdődött.

A Budapest Táncfesztivál április 24-29 között rabolja el a családtól és a munkától a kortárs tánc szerelmeseit. Az idei durranás a Compagnia EgriBiancoDanza lesz, Susanna Egri vezetésével, aki az olaszok egyik legkedveltebb és legismertebb koreográfusa. Budapestre három darabbal érkeznek: a Da nobis pacemmel, a Menyegzővel, és az Amor di Mundoval. Utóbbi a nemrég elhunyt fantasztikus énekesnőnek, Cesaria Evorának állít emléket.

Megnézhetjük Hámor József koreográfiáját, a Gangaray Dance Company előadásában, Mein kleiner Blumengarten címmel. Már próbálnak, ezt bizonyítják Boda Gábor képei...

A kalsszikus vonal kedvelőinek is lesz egy-két jó estéjük: a fesztiválon hét kivételes koreográfiával lesz jelen a South Bohemian Ballet és a Ballet Prague Junior, akik többek között a világhírű cseh koreográfus, Jiří Kylián Un ballo című művét hozzák sőt a legismertebb Maurice Ravel-mű, a Bolero újraértelmezését is színpadra viszik, Egerházi Attila koreográfiájával. A videón még lent van a függöny, a fesztiválon gördül föl...

De olyan előadások is bekerültek a programba, amelyeket már láthattak a premier-hívők, ilyen a Badora Társulat Rómeó és Júliája, Frenák Frissonja, a Budapest Táncszínház Sec-je, Bozsik Ezeregyéjszakája.

A tánc világnapján - amit 1983 óta Jean-Georges Noverre születésnapján tart a táncvilág - gálaest és örömünnep. Tavaszra föl!

kommentek: 0

Tovább olvasom