"A butohtánc állapota az üresség és a semmi állapota, amelyhez minimum egy évtizednyi kemény munka vezet. A tánc technikája elsajátítható, de ez az állapot nem érhető el mindenki számára. Ettől más a butoh, mint a többi kortárs tánc, ettől felismerhető" - Batarita, a magyar kortárs táncos szavai ezek az általa is művelt és szeretett japán táncról, a butohról. A mai premier a táncszínházban az Azonnali üzenet. Batarita és Daiji Meguro kettőse az összhangról szól.

fotó: Nemzeti Táncszínház

A második világháború után kialakult butoh táncnak két alapítója másként kereste - és találta meg - ezt az ürességet a szenvedély, az érzelmek  és a mozgás kölcsönhatásában. Tatsumi Hijikata a mozdulatból indult és ebből vezette le a érzelmi jelenlétet, Kazuo Ohno viszont éppen ellentétesen dolgozott, az érzelmi háttérből indította a mozdulatot. A felfogás különbözőségéből két munkastílus ered: míg Hijakata pontról pontra, nagyon szigorúan megszabta a színpadra kerülő mozgáselemeket és azok sorrendjét, Ohno rengeteget improvizált. A ma este fellépő Daiji Meguro Hijikata feleségének tanítványa volt, a pontosság és tűpontos tervezés hagyományával kezdte színpadi munkáját. Bataritának, az este másik művészének mestere viszont éppen Yoshuto Ohno volt, aki bár pályájának elején Hijikata koreográfiáiban szerepelt, 1986-tól, 48 éves korától már Kazuo Ohnot rendezte. Ahogy a japán butoh történelmében, ma este az Azonnali üzenetben is találkozik a két motiváció, a mozgás generálta érzelmi feszültség és az érzelmek szülte mozdulatművészet.

Az Azonnali üzeneta harc és a megtermékenyítés összehangját keresi a színlap ínycsiklandó bemutatása szerint. Két, mélységeiben és magasságaiban is eltérő, de nem ellentétes művészi felfogás és kultúra, két totálisan különböző világ és tapasztalat keresi a közöset, az azonos rezgést. "–Mit gondolsz: másik vagy más, semmi vagy semleges, határtalan vagy határon túli? –Összhangban. Tested – testem." 

Az Itt van Japán! butoh fesztivál utolsó előtti napján Ko Murobuchi Kriptája is választható, azonos időpontban Batarita és Meguro fellépésével. Holnap, a fesztivál zárásaként pedig bélsárból felbukannó igazgyöngyökre lelhet a lelkes kereső Tohru Komatsu Morfium Nővérében, vagy különösen vonzódhat a lét éjjeli dimenzióihoz Lola Lincével, az Álomtöredék-tanulmányok segítségével. 

kommentek: 0

Tovább olvasom

A nyári nyugalom után végre lassan beindul a táncszezon is, most megmondjuk, mit nézz meg és mit ne az évad első hónapjában, szeptemberben. Lesz új Bozsik Yvette koreográfia, butoh-fesztivál, amiért rajongunk és az L1danceFest keretein belül Budapestre látogat a dán tánc- és tárgyszínház, a Rapid Eye.

fotó: Horváth Judit, Bozsik Yvette Társulat: Préda

kommentek: 0

Tovább olvasom

Japán nőkkel lázad

A butoh az a tánc, amit szeretni lehet, kell, és most már szabad is. A káosz inspirálta, a düh és a fájdalom motiválta, a szépség finomította a "földtáncot", ami egyszerre vet föl és old meg olyan társadalmi problémákat, ami Japánban így lehet földolgozni. Szublimált, sűrű és mély: a butoh egyszerre színház, tánc és persze bizonyos elemeiben harcművészet is. Idén a Trafóban és a Nemzeti Táncszínházban is lesz belőle jócskán. Az Itt van Japán! fesztivált az Érintéspont Művészeti Alapítvány szervezi.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A káosz művészete. Butoh.

Japánt megtörte a második világháború, megrogyott éppúgy, mint minden más érzelmileg és gazdaságilag kisöpört, megalázott, vesztes nemzet, s úgy, mint amazoknak, a mosoly országának is kőkemény másfél évtizedbe telt feldolgozni a veszteségeket. Megtették, amit egyébként a németek is, hogy a kultúra minden dimenziójában megfogalmazták a traumát, a káoszt, a művészet szimbolikus, emocionális, tömör nyelvére emelték az elfogadhatatlant. Azokban az években, mikor a megkérdőjelezhetetlen tisztelettel és mély szeretettel ápolt, hierarchiára és fegyelemre épülő múltból amerikai kényszerre modern demokréciát kellett faragni, a kilátástalanság és a rendezetlenség páratlan művészeti alkotásokat hívott életre. Az átmenet, az ellenkezés, a lázadás szülte a butoh-t, a hatvanas évek japán "szociotáncát".

Teremtői egy akkor már híres és elismert, megzabolázhatatlan táncművész, Tatsumi Hijikata és partnere, Kazuo Ohno voltak. Hijikata megelégelte, hogy minden, amit modernnek hívnak hazájában, valami nyugati műanyagságot visel magán, fantáziátlan, puszta utánzat csak, olyat akart alkotni, ami tisztán japán, őszinte és mély. Szívében egy olyan tánc jelent meg, ami megengedi a testnek, hogy "magáért beszéljen", hogy ne korlátozza magát előre gyártott konzervmozdulatokra. Első műveit Akoku Butoh-nak, a sötétség táncának hívta. Ez a sötétség nem a félelmet keltő, riasztó sötétséget volt hivatott megmutatni, sokkal inkább az ismeretlen, a korábban soha meg nem tapasztalt belső emberi tereket, azokat a szinte genetikailag meghatározott erőket, amit a modern ember a tudatának mélyére rejt.

Nyilván vadság és durvaság, primer szexualitás volt első előadásainak nyelve, amivel persze agyonvágta a kor konzervatív japán táncelitjét, amiért cserébe ők persze a következő nyolc életére is eltiltották minden nyilvános szerepléstől. És ez a pezsgés, ez a felháborodás nyitotta meg a többi lázadó lelket és formálta a butoht önálló formává. Szárnyakat kaptak a japán táncművészek, a költők, a vizuális művészetek alkotói, a színházcsinálók és ott dongtak mind a butoh körül, nagyszabású alternatív előadásokon dolgoztak és szétszórták az új művészet magját a tokyoi éjszakában.

A butoh lazán fordítva földtáncot jelent. Hijikata jó koreográfusként a szépséget kutatta, s arra jött rá, hogy a természetességhez a hajlított térd és a lassan áramló mozdulatok visznek közel. A törődött, megfáradt nő szépségét kereste, aki élete estéjén, az éles szél ellen harcolva, örök kínban vonszolja hátán a rizseskosarát hazafelé. Az egyedül hagyott, sárban tocsogó gyerek szépségét kereste - és mutatta meg. Hajlott hát, vánszorgás, súlyos ütemű mozdulatok - a nyugati esztétikával szemben, és a tökéletesen, a végletekig kontrollált japán táncokkal, a nohval és a kabukival szemben is, Hijikata ezt vágyott láttatni. Őszinte, már-már rituális, primer földtáncot akart. Sokszor tanított festmények segítségével. Szürreális képeket nyomott tanítványai kezébe és arra biztatta őket, hogy testükkel válaszoljanak az ingerekre. Nem telt el egy évtized, s már világszerte ismerték és keresték a műfajt és táncosait. San Franciscotól Los Angelesig, New Yorktól Torontóig turnéztak a butoh társulatok.

Drámai és originális, mégis őszinte és igaz képeket láttat és képzeteket ébreszt a butoh, úgy, hogy a rejtett ösztönvilágot emeli a tudatosság, a fizikum szintjére. Miközben kimondja azt, amit a nyugati művészet képtelen: minden test tökéletes, minden test gyönyörű, egyszerre sárból összetapasztott, porba vágyó és éteri.

OKtóber elején a Sankai Juku társulat a Trafóban be is mutatja - élőben. 

kommentek: 0

Tovább olvasom