Ritka esemény, hogy balettművész Kossuth-díjat kap. Annál nagyobb. Oláh Zoltánnal a napokban készítettünk interjút, aki akkor már nyilván tudta, hogy a legnagyobb állami elismerésben részesül, ám olyan szerény volt, hogy említést se tett róla. A Magyar Nemzeti Balett együttesében így már Popova Aleszja mellett ő is a legmagasabb művészi kitüntetés birtokosa.

Oláh Zoltán  Kossuth-díj

A hivatalos méltatás szerint "A Harangozó Gyula-díjas balettművész, a Magyar Nemzeti Balett első magántáncosa, a Magyar Táncművészeti Egyetem Klasszikus Balett Tanszékének adjunktusa részére a balettirodalom legjelentősebb szerepeit már fiatal korától kezdve kiemelkedő érettséggel megformáló, magas szintű művészi munkája, a szakma és a közönség körében nemzetközi és hazai szinten egyaránt nagy sikernek örvendő alakításai elismeréseként" kapta a díjat.

"Engem a színház egésze varázsolt el. Amikor hét-nyolc éves koromban először láttam balettot, annyira megtetszett, hogy elhatároztam, ezt akarom csinálni. Nem emlékszem pontosan, mi volt az a konkrét dolog, ami megfogott, de arra igen, hogy a látvány, a színházi légkör, az élő zenével együtt történő mozgás lenyűgözött. Később, amikor elkezdtem ismerkedni a klasszikus balettel, nagyon megtetszett benne a rúdnál végzett fegyelmezett munka, ahol mindenki önmagára figyel. Ez olyan komoly, „felnőttes” dolognak tűnt gyermekként. Aztán rájöttem, hogy az is." - nyilatkozta korábban a balettművészi hivatás iránti szerelem megszületésével kapcsolatban.

Oláh Zoltán az Állami Balettintézet (mára Táncművészeti Egyetem) elvégzése után 19 évesen egyenest az Operaházba szerződött, akkor még hivatalosan tánckari művészként, ám azonnal szóló szerepeket táncolt. Seregi László a mitológiát egy balett-társulat életéről szóló történettel ötvöző, mára klasszikussá vált művének, a Sylviának férfi főszerepével, Amythas-szal mutatkozott be, ezután az Anyegin Lenszkijével és számos más szereppel bizonyította művészi érettségét és csillogtatta rendkívül magas szintű technikai tudását, amit leginkább a természetes könnyedség és a kifinomult elegancia fémjelez. 

Már huszonévesen eltáncolta a balettirodalom legtöbb klasszikusát, A diótörő és A hattyúk tava hercegét, bemutatkozott a Gisele Albertjeként, a Coppélia Ferenceként, később a modern darabok is megtalálták, Kylián Petite Mort-jában és Landler Etűdök című darabjában táncolt szólószerepet. Ezek a darabok, megvallása szerint igen közel állnak hozzá. " Az Etűdökhöz a lehető legfelkészültebbnek kell lenni mind technikailag, mind mentálisan. Akkora igénybevételnek teszi ki az embert, ami teljes ráhangolódást igényel. A néző egy olyan összefoglalót kap a klasszikus balettról, amiben a mindennapi munka revüszerű látványossága és az előadások különböző stílusa jól megfér egymás mellett, sőt egységet alkot." - mondta el az előadás kapcsán.

Oláh Zoltán  Kossuth-díj
Kylián Petie mort-jában
 

Oláh Zoltán volt a Magyar Nemzeti Balett történetében az első Étoile is 2013-ban, ezt a nagyon magas szakmai díjat az egyik évben egy férfi, a másikban egy női táncos kapja a társulatban az abban az évben végzett kiváló művészi munkájáért, az általa megformált szerepekért. Az első alkalmat követően két évvel újra megkapta a díjat 2015-ben.

Néhány napja készült interjúkban a 17 éve az Operaházban dolgozó művész így értékelte pályafutását, a különböző balettigazgatók alatti művészi fejlődését.

"Három igazgató alatt táncolhattam. Harangozó Gyula vett föl, ő adta meg a kezdőlöketet, a bizalmat a pályafutásomhoz, hogy szólószerepeket táncolhassak. Nála kezdtem el építeni a klasszikus, illetve a Seregi-repertoárt. Ekkor táncoltam Leszkijt, Levint, ekkor voltam Oberon, Crassus, hatalmas lendülettel estem neki a különböző szerepek betanulásának. Ez tartott öt évig. Keveházi Gábor idejére alakult ki, tisztult le a saját táncstílusom. Amíg az ember fiatal, addig próbál példaképeket másolni. Ekkor is folytatódott a klasszikus vonal, de hozzájöttek a modernebb darabok vagy például a Karamazov testvérek. Solymosi Tamás igazgatása alatt pedig kétszer Étoile lehettem. Sok szereppel bővült tovább a repertoárom és eltáncolhattam két szerepálmomat is: a Degrieux-t a Manonból, Anyegint és a rám koreografált Munkácsyt az Aranyecsetben.

Ez utóbbi azért is különleges, mert Pártay Lilla koreográfus kifejezetten rá alkotta meg a festőről szóló koreográfiát, ami a balett történetében fantasztikus dolog, hogy egy táncos inspirálja a készülő művet, az ő testére, az ő adottságaira születnek meg a mozdulatok, a táncmű egésze. Oláh Zoltánnak ez 32 évesen, pályája csúcsán megadatott, azóta is ez volt az egyik legkedvesebb szerepe.

A társulat első magántácosát hamarosan a Karamazov testvérek Alekszejeként láthatjuk az Erkel Színházban, majd az évad során Kylián Petite Mort-jában és a Hófehérkében lép fel.

Teljen interjúnkat itt olvashatják: http://tanc.reblog.hu/olah-zoltan-a-tancos-nem-befolyasolhatja-hogy-milyen-szerepet-bi

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Ősszel három opera- és három balettprodukcióval vendégszerepel a Magyar Állami Operaház a New York-i Koch Theaterben és a Carnegie Hallban.

Fotók: Nagy Attila, Pályi Zsófia/ A hattyúk tava

kommentek: 0

Tovább olvasom

A balettirodalom finom hercegeit, elegáns klasszikus szerepeit szinte kivétel nélkül eltáncolta, kétszer volt Étoile, és még a Táncművészeti Egyetemen is elkezdett tanítani. Szerepekről, feladatokról és koreográfiai trendekről beszélgettünk.

 

Oláh Zoltán
Magyar Állami Operaház, Gács Tamás

Nemrég jöttetek meg a Kárpát-Haza túra második felvonásából. Mit hozott számodra élményekben ez a turné?

Noha sokkal nehezebbek voltak a körülmények, mint amikor itthon, kőszínházi viszonyok között, a megszokott öltözőinkben tudunk az előadásra készülni, a közönség nagyon lelkesen fogadott minket és jó érzés volt számomra, hogy magyarként adhatok valamit a határon túl élő magyaroknak, akik esetleg még sosem láttak balettet, mert mondjuk a városukban nincs balett-társulat. Én szeretem A víg özvegyet, mert könnyed, ugyanakkor elegáns táncok vannak benne és az sem zavar, hogy operettes. Nekünk, szólistáknak nem is annyira nehéz. A hattyúk tavával vagy bármi mással sokkal nehezebb lett volna turnézni. És az is jó volt, hogy megnézhettem Nyitrát, Ungvárt, Pozsonyt vagy Szabadkát akkor, amikor épp a másik szereposztás lépett fel.

Az idei évadod nagyon jól indult, hiszen a Klasszik mindkét részében, a Balanchine féle Téma és variációkban és az általad már korábban játszott Etűdökben is főszereplő voltál.

A Balanchine-darab technikailag nagyon nehéz és mivel egyfelvonásos, rendkívül sűrű is. Nemcsak a fizikai kivitelezés, a lépésanyag bonyolult, az is, hogy egy két-három felvonásos balettnél a végére, mondjuk a fináléra kerülsz abba a fizikai állapotba, arra a hőfokra, amibe itt már a legelején kell kerülni, úgy, hogy nem volt időd, módod a fizikai ráhangolódásra. Van az előadásban két fiúvariáció, egy pas de deux és egy finálé, ezek kevés szünettel követik egymást. Nem sokszor táncolunk Balanchine-t és ez még a Balanchine-ok közül is a legnehezebb. A Szerenád például líraibb, lágyabb, folyósabb. Az egyfelvonásos balettek közt ez volt eddigi pályafutásom során a legnagyobb kihívás. Viszont nehéz volt, hogy a Müpa Fesztiválszínházának túl közel van a közönsége, a színpad nagyon nagy, a nézőtér kicsi, nem állnak arányban. Nem szeretem, amikor ennyire közelről látnak minket, minden rezdülés, remegés, levegővétel látszik, ez nagyon intim és engem zavar. Az ember nem tud annyira átlényegülni, ha azt érzi, ott ül a néző egy méterre tőle. Az a színpad szerintem inkább egy kisebb létszámú modern vagy kortárs produkcióra alkalmas.

Jelenleg újra a Karamazov testvérekre készülsz, ebben a testvérek közül Alekszejt, a papot játszod. Hogyan lehet egy vallásos figurát a balett nyelvén megjeleníteni?

Gyere el és nézd meg! Annyi biztos, hogy a színpadi verzió teljesen más, mint a regény. Eifman koreográfiája is merőben más a többi koreográfus munkáihoz képest, a Karamazov szenvedélyes és tragikus. Az Eifman-művek megterhelik lelkileg az embert. A mozdulatok, ugrások is mások, kitekertebbek, kicsavartabbak. De szeretem ezt a szerepet, örülök, hogy most lehet valami melankolikusabbat is táncolni A víg özvegy könnyedsége után. Ebbe bele tudom látni magamat. Itt volt vendégelőadásként tavaly az Eifman-féle Anna Karenina, az is katartikus, nagy élmény volt nézőként.

 

Oláh Zoltán
A Karamazov testvérekben, Fotó: Andrea P. Merlo

Pártay Lilla Anna Kareninájában magad is táncoltál, illetve a másik Pártay-műnek, az Aranyecsetnek te voltál a mozgatórugója, a művésznő rád készítette a koreográfiát, ami anno kapott hideget, meleget.

Viszont táncolni nagyon jó volt, végig tudtam vinni egy vonalat benne. Munkácsy alkata közel áll hozzám. Harmincéves voltam, nagyon jó időszak volt az életemben, épp jókor jött ez az óriási lehetőség, már elég érett voltam hozzá. Nagyon szeretem Pártay Lilla koreográfiáit és őszintén remélem, hogy azt, amire következőként készül, A Mester és Margaritát hamarosan bemutatják az Operaházban.

És mi lennél benne? A Mester?

Szülessen meg először az előadás. Nagyon drukkolok neki.

Hans van Manen LOL-jában viszont nem voltál benne, pedig a klasszikusnak ez a modern fajtája úgy tudom, különösen közel áll hozzád. Nem bántad?

Nagyon szerettem volna belekerülni, mert Manen koreográfiáiban van valami hűvös, holland visszafogottság, amivel tudok azonosulni. Nincs olyan sok modern koreográfia az Operában repertoáron, ez színesítette volna az én palettámat is. De hát az ember nem befolyásolhatja, hogy mibe kerül bele, mibe nem.

Kár, hogy a Seregi féle Sylviában nem szerepelsz most áprilisban. Te ezzel a darabbal indultál 19 évesen Amynthasként. Hogyan viszonyulsz Seregihez?

Minden elismerésem és tiszteletem ellenére, én nem azonnal tudtam ráhangolódni a Mesterre. Az ő alakjai, színpadi figurái inkább földközeli, hús-vér alakok, itt van például ez a Petrucchio a Makrancos Katából, aki valójában egy bohém. Én finomabb, klasszikusabb táncosnak tartom magam, inkább az ilyen szerepek állnak hozzám közel. Seregi nagyszerű koreográfus, darabjait az előadásmód is egyedivé teszi. Mi növendékként az ő koreográfiáin nőttünk fel, Rómeó, Spartacus, Crassus, Oberon karakterei belénk „égtek”. Persze a táncstílusok az évek során mindig változnak, akárcsak a nagy klasszikusokat, úgy az ő darabjait is mindig frissíteni kell. Ugyanakkor ez nyilván nagyon nehéz, talán nem is lehetséges, mert Seregi attól Seregi, hogy olyan, amilyen. 

Te mit csinálsz akkor, ha rosszul érzed magad egy jelmezben?

Ideges leszek. Az első színpadi próbán, amikor magunkra próbáljuk a jelmezt, még mindannyian nagyon idegesek vagyunk, mert még itt nem jó, ott nem jó, nem ránk szabott, vagy lóg a felsőnek az ujja, amit az ember kishíján leszakít az előadás végére. Aztán idővel alakul persze.

Van beleszólásotok ebbe?

Apróságokban, például én szoktam kérni, hogy a fölsőm legyen kicsit hosszabb, mert nekem az jobban áll, vagy olyasmit, hogy oldalt az íve hogy menjen. De az anyagokon és a koncepción nem tudunk változtatni. A lányok nyilván jobban beleszólnak a jelmezeikbe.

 

Oláh Zoltán
Az Etűdökben

Hogyan készülsz színészileg, lelkileg egy-egy szerepre?

Nekem a habitusom, a vérmérsékletem segít. A magánéletben is rapszodikusan működöm és ez szerintem nem is nagyon lehetne másképp. Igyekszem szókimondó, őszinte lenni, elmondani a véleményemet, az más kérdés, hogy ezt nem mindig, nem mindenki veszi jól. De nem tudnék a színpadon annyi szerepben kibontakozni, annyiféle karaktert megközelíteni, ha egy alacsony hőfokon működő, mindent magamba fojtó valaki lennék. Nekem a színpadon is az az érdekes, ha át tudok lépni egy másik karakterbe. Ennek persze vannak határai, nyilván A vágy villamosa nyers, proli, melegítős figurái nem nekem valók, hiába vennék fel melegítőt, nem tudnék mit kezdeni ezekkel a szerepekkel. És Spartacus se voltam, de emiatt nincs hiányérzetem. Voltam sok más helyette. A múltkor hallottam egy színészt nyilatkozni, aki azt mondta, minél nagyobb művész valaki, annál kevésbbé tud belesimulni a mindenkori közegbe, ami körülveszi.

De azért nyilván ennek is van határa. Nurejev nem volt egy kellemes ember, sokak lelkébe belegázolt, sőt olyan is megtörtént, hogy összeverekedett valakivel.

Az nyilván a másik véglet.

A világunk alaposan megváltozott, amire a művészet is reflektál, az operákban például nagyon erős lett a vizualitás, az esztétika. Vannak trendek a balettban, a koreográfiákban is?

Ma világjelenség, hogy minden a technikai tudás irányába menjen el. Olyan vibrálás van a színpadon, mint a való életben. Ma az a trend, hogy a táncosnak még nagyobb kihívás legyen egy-egy szerep. Olyan felvételeket látni, ahol annyit forognak, amennyit korábban el se lehetett képzelni. Én szeretem a letisztult, nem agyonkoreografált, agyonzsúfolt baletteket, amikor a szem meg tud pihenni egy kitartott pózon, egy szép klasszikus mozdulaton, nem ide-oda száguld a színpad egyik sarkából a másikig. Szerintem ez többet adhat.

Kétszer voltál Étoile a díj létrejötte óta, rögtön veled kezdték a 2012/13-as évadban, majd két évre rá is megkaptad. Nyilván megérdemelted, de furcsa, hogy kétszer egymás után ugyanaz az ember kapja meg ezt az elismerést, mintha más erre érdemes művész nem is lenne a társulatban.

Amikor először megkaptam a díjat, szinte meghökkentem, persze nagyon boldog voltam. Másodjára azonban már olyan elvárásokat tett rám, ami nem feltétlenül volt jó nekem sem, kicsit megijedtem, hogyan fogom én ezután ezt a szintet tartani. Ráadásul abban az évben nem is volt olyan kiemelkedő a teljesítményem, a rákövetkezőben szerintem jobban megérdemeltem volna.

 

Oláh Zoltán
A napfény természetében, Fotó: Andrea P. Merlo

17 éve vagy az operaházban, elég hamar elérkeztél a pályád csúcsára. Hogyan értékeled eddigi pályaívedet?

Három igazgató alatt táncolhattam. Harangozó Gyula vett föl, ő adta meg a kezdőlöketet, a bizalmat a pályafutásomhoz, hogy szólószerepeket táncolhassak. Nála kezdtem el építeni a klasszikus, illetve a Seregi-repertoárt. Ekkor táncoltam Leszkijt, Levint, ekkor voltam Oberon, Crassus, hatalmas lendülettel estem neki a különböző szerepek betanulásának. Ez tartott öt évig. Keveházi Gábor idejére alakult ki, tisztult le a saját táncstílusom. Amíg az ember fiatal, addig próbál példaképeket másolni. Ekkor is folytatódott a klasszikus vonal, de hozzájöttek a modernebb darabok vagy például a Karamazov testvérek. Solymosi Tamás igazgatása alatt pedig kétszer Étoile lehettem. Sok szereppel bővült tovább a repertoárom és eltáncolhattam két szerepálmomat is: a Degrieux-t a Manonból, Anyegint és a rám koreografált Munkácsyt az Aranyecsetben.

2016-ban felkért a Táncművészeti Egyetem, hogy tanítsál. Ez biztos óriási megtiszteltetés, de nem vagy túl fiatal és túl aktív ehhez? Korábban az volt a gyakorlat, hogy azok tanítanak, akiknek már befejeződött az aktív táncosi pályafutásuk.

Épp első évfolyamos voltam a táncpedagógiai képzésen, amikor Szakály György rektor úr megkeresett ezzel a felkéréssel. Nagyon örültem a lehetőségnek, s bár így nagyon le voltam terhelve, és elfáradtam a tanítás során, sokat kaptam tőle. Ötödikes fiú évfolyamot bíztak rám, 14-15 éves fiúkat, ami külön jó volt, mert ők már nem teljesen kezdők, de nem is a legmagasabb szinten vannak. Szerencsére a vizsgák is jól sikerültek és pozitív visszajelzéseket kaptam. Egy év után azonban abba kellett hagynom, mert az Operaház idei átalakítása és a próbahelyszínek változása miatt nem tudtam reggel nyolc és fél tíz között az egyetemen lenni. Csak ekkor tudok tanítani, mert a többi idő a próbáké. Ha visszakerülünk az Operába a felújítás után, szívesen visszamegyek, számítanak is rám, de ahhoz vissza kell állnia a régi rendnek. A táncpedagógusképzőt is be kell fejeznem, ez most fog megtörténni. Persze nem tartom még magam balettmesternek, de belekóstolásnak jó volt.

Koreografálni nem lenne kedved?

Nekem nincs még ehhez elég önbizalmam.

Nem attól félsz inkább, hogy nem tudsz újat, merőben újat létrehozni?

Teljesen újat nem lehet létrehozni, és a trendek, a mozdulatok egy adott korban meglátszódnak a koreográfiákon. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az alkotók másolják egymást, de egyik hat a másikra, bizonyos mozdulatok előjönnek, beszivárognak egyik darabból a másikba. Lukács Andris koreografált Bécsben, de mi is játszottuk a darabját, az Örvényt. Régebben létezett a kortárs koreográfusok estje, ennek keretében megmutatkozhatott az, aki úgy érezte, van ehhez vénája.

Nemrég láttalak a Porgy és Bessben a táncosok között, nemcsak téged, más vezető magántáncosokat is. Meglepődtem, hogy operabetétben vezető szólisták táncolnak. 

Ezen mi is meglepődtünk, nem tudjuk, miért így történt, de szerencsére Barta Dóra koreográfus táncszempontból a maximumot hozta ki a lehetőségekből és a teljesen statiszta momentumokat igyekezett kivenni belőle. A zene egyébként eléggé olyan, amire lehet koreografálni. Az jó volt, hogy az énekeseket kicsit jobban megismerhettük és köztük lehettünk. Anno egyébként Seregi is csinált Porgy és Besst, de úgy tudom, abban nagyobb szerepe volt a táncnak.

Hogyan zárul majd az évadod? Mi vár még rád?

Májusban egy modern tánc dömping lesz két héten át reggeltől estig. A Petite mort-t már sokszor táncoltam, de ilyen töményen nyilván ez is kihívás lesz. Utána pedig a Hófehérke lesz, ez egy Harangozó-balett, de a felnőttek is szokták szeretni.

A Hófehérkéket és Diótörőket nem unja ennyi idő után a táncos?

Ha az ember balett-táncosnak megy, számolnia kell azzal, hogy minden évben van Diótörő, nagy szériában. Az idén szilveszterkor is a színpadon voltam, ez különleges érzés volt. Annak persze örül az ember, ha az ünnepek megmaradnak neki.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Férfikönnyek szökőkútja

Utoljára 13 évvel ezelőtt láthatta a hazai közönség Budapesten az orosz balettirodalom egyik legkiemelkedőbb alkotását. A történetet itt elmeséltük, most pedig elmondjuk a tényeket.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A tíznapos rendezvénysorozat záróeseménye a Lajtha, a Badora Társulat a Zeneakadémia és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója holnap este látható a Pesti Vigadóban. Ezzel egyidőben a MÜPÁ-ban a Szegedi Kortárs Balett budapesti bemutatójával búcsúzik a fesztiváltól.

Fotó innen.

kommentek: 0

Tovább olvasom