A tánc a legjobb terápia

"Áttáncoltam" magam a legcsodásabb és a legfrusztrálóbb pillanatokon. Ha tehettem volna, egész gyerekkoromban mást sem csinálok" -

Rachael McLaren nem volt mindig keresett és ünnepelt balerina. Éveken át küzdött azért, hogy egyáltalán táncolhasson. Sötét bőre, fekete göndör haja és különleges teste szokatlan volt a klasszikus balett színpadán. Most leírta, miért nem hagyta abba sosem a táncot.

PHOTO BY / NYC DANCE PROJECT

kommentek: 0

Tovább olvasom

Hogyan reagál a művészetre a mesterséges intelligencia? És hogyan reagál a művészet arra, ha az alkotó nem ember? Létezik-e kreativitás ebben az új, gépek által álmodott világban? A Trafó új évada ezt a kérdést sem hagyja tisztázatlanul.

Fotó: AI am here/ Hajdu Gáspár

kommentek: 0

Tovább olvasom

Egy kis országot az államcsőd réme fenyeget. Diplomatáinak legfőbb kötelessége, hogy valahonnan pénzt szerezzenek, és ezzel megmentsék Pontevedrót. Úgy tűnik, nincs más lehetőség, csak az érdekházasság: egy dúsgazdag özvegyet kell egy pontevedrói herceggel összeboronálni. A helyzetet megkönnyíti, hogy évekkel korábban ők már szerelembe estek egymással. Vagy éppen ez lesz az akadály? A víg özvegy balettváltozatát most Erdélyben és a Partiumban táncolja a Magyar Nemzeti Balett együttese.

Fotó: Rákossy Péter

kommentek: 0

Tovább olvasom

Nem, nem a József és testvérei ugyancsak világhírű musicalről van szó, ezúttal nem Lloyd Webber, hanem Elton John és Lee Hall nemzetközi karriert befutott produkciójáról, az ifjú tánctehetség Billy Elliotról.

Fotó: Pályi Zsófia 
 

Micsoda lehetőség egy 12-13 éves kiskamasz számára főszerepet játszani több ezer ember előtt Magyarország egyik legnagyobb színházában! És micsoda összetett az a szerep: próza, ének, balett, sztepp, a repülésről nem is beszélve! Nos, ezekben a napokban, a Billy Elliot nyári szériájában ez történik az ifjú Bakonyi Simonnal, Császár Benedekkel és a Michaelt, Billy igaz barátját, a női ruháknak ellenállni nem tudó, szemüveges másodhegedűst játszó Halász Dáviddal, Serényi Misával és Császár Patrikkal, az Operaház és a Madách Színház legújabb felfedezettjeivel.

Rekkenő a nyári hőség, mi mást is tehetnénk jobbat egy könnyed, mégis tartalmas nyárközepi este eltöltéséhez, mint felkapni magunk mellé egy-két gyermeket, vagy ahányat épp lehet, és megnézni a nehéz sorsú, szegény bányászfaluból, illetve bányászcsaládból származó Billy Elliot történetét, ami nemcsak a színpad és a musical világát hódította meg, de immáron Stephen Daldry mozijával a filmtörténetbe is beleírta magát. (Tegyük hozzá, előbb hódított a film, s csak öt évre rá született Elton John zenéje.)

Fotó: Pályi Zsófia 
 

Az álmok megvalósításáról, a megvalósulás nehézségeiről, a közeg ellenállásáról és végül a célba érésről szóló darabok mindig is hálás témát szolgáltatnak színésznek, énekesnek, s közönségnek egyaránt. Van honnan elszakadni, van hová vágyakozni és igen, gyerekként, de még inkább felnőttként el lehet gondolkozni, vajon mi azt az életet éljük-e, amire 12 évesen vágytunk? Ha igen, módfelett szerencsések lehetünk, hogy beletartozhatunk abba a körülbelül 5-10 százalékba, akiknek ez megadatott, illetve, s inkább ezen a hangsúly a darabban is, akik nem riadtak vissza attól, hogy mindezt kivívják, megteremtsék, kiharcolják maguknak. És ehhez lehetünk 1984-ben Thatcher Angliájában a nehézsorsú vidéken vagy akár 2017-ben Budapesten.

Az előadás meglehetősen látványos, gyors képi és jelenetváltásokkal működik a profi gépezet, de azért a lélek se szorul ki belőle, az egyik legnagyobb tapsot az a jelenet kapja, amikor a boksz helyett a balettot választó kisfiú vágyait mindvégig ellenző bányász apa mégis jobb belátásra tér, s Billyvel újra egymásra találnak. Ahogy az sem utolsó, amikor fiát támogatva megnyeri magának a tágabb közösséget, melynek minden tagja odaadja utolsó filléreit, hogy a londoni Királyi Balettintézetbe meghallgatására való költséget, a buszjegy árát a tehetséges gyermeknek előteremtse. A sztrájk egy éves ádáz küzdelem után úgyis megbukott, nem lesznek jobb körülmények, Margaret Thatcher kormánya az easingtoni bányászoknak sajnos nem sok jót ígér, a bánya sem marad meg valószínűleg, legalább ez a gyerek próbáljon szerencsét s menjen boldogabb vidékre.

Fotó: Pályi Zsófia 
 

Az Erkel Színház mostani szériájában újabb fiúkat válogattak a meglévők mellé, a régi főszereplők közül ketten pedig ezúttal kisebb szerepekben láthatók, egész egyszerűen azért, mert kinőttek a szerepből. (Szomorú kamaszsors.) A mostani „galerit” ismét Solymosi Tamás balettigazgató szakmai felügyelete mellett válogatták ki, s az ifjú reménységek rendkívül gazdag felkészülési programban vettek részt, nemcsak klasszikus balett, sztepptánc, modern tánc, musicaltánc oktatást kaptak, de színészmesterséget és beszédtechnikát, hangképzést is tanultak, valamint magánének kurzusokon sajátították el a produkcióhoz szükséges különleges tudást, többek között például a legendás Toldi Máriánál vagy Murányi Tündénél. (Ezek mindegyike kell a szerepekhez, még ha nem is lehet egyforma mértékben elsajátítani őket, hisz már egy felnőttnél is ritkaság, ha egyforma színvonalon táncol és énekel, egy gyereknél pedig ez szinte lehetetlen.) Végül a rendező Szirtes Tamás jóváhagyásával, májusban jelölték ki a szereplőket a non-replika előadásra, mellyel a hazai alkotók teljesen szabad kezet kaptak.

Az előadásban a tánc központi szerepet kap, Tihanyi Ákos látványos koreográfiája a Magyar Nemzeti Balett szemet gyönyörködtető alkatú, finom mozgású táncművészeivel egészül ki (az általunk látott előadáson Radziush Mikalai – felnőtt Billy, a Hattyúk tava hercege – Szigeti Gábor és Szeregnyi Zsófia), mintegy ellenpontként Mrs. Wilkinson easingtoni, másodosztályú balettiskolájával szemben, illusztrálván, hogy sok gyakorlással és munkával idáig lehet eljutni, ezúttal a balettrepertoár állandó gyöngyszemével, a Hattyúk tavával.

Fotó: Pályi Zsófia 
 

Az előadásra bátran vihetünk külföldi vendéggyerekeket is, nemcsak mert vállaltan angolos az egész, de az angol nyelvű felirat sem marad el.

Aki pedig a mostani szériára nem jut be, igyekezzen augusztus végére, mert ha nem, még Mrs. Wilkinson sem veszi fel „a balettban ugrálni” ötven pennyért.

kommentek: 0

Tovább olvasom

90 évesek és még mindig táncolnak. Marge Champion és Donald Saddler, a Keep Dancing című film szereplői. Szépek, energikusak, átszellemültek. Átszellemíti őket a tánc. A Broadway két egykori sztárja hetente kétszer bemegy a balett terembe és próbál. Bemelegít, gyakorol és új darabokat koreografál. Múltat idéz, de a jelenben táncol. Marge gyönyörű sminkben és frizurában, akár egy igazi primadonna, Donald lazábban, de ugyanolyan ünneplőbe öltöztetett lélekkel.

„Az életben bizonytalanabb karakter vagyok. Itt, a balett teremben magabiztossá válok. Ez az a hely, ahol tudom, ki vagyok.” – mondja Saddler, s hány és hány táncos van így ezzel, akinek a színpad adja az életet, a reggeli balett-termi gyakorlás az életcélt, az identitást, az önigazolást, a biztonságot. És ez 90 éves korra se múlik el. Miért múlna el? A tánc szerelem, márpedig a szerelem kortalan. Nem nézi az éveket, a ráncokat, a test romlását és tökéletlenségét, hanem ő maga alkotja, festi meg, találja ki, hozza létre önmagát. A teljesség nyújtotta szépséget, mely belülről, a tánc által nyújtott örömből fakad.

A Keep Dancing, Greg Vander Veer díjnyertes, fesztiválokat bejárt szépséges, emlékező dokumentumfilmje nyitóképében a New York-i felhőkarcolók fölött időz, hogy aztán a gyönyörű, csupa üveg, csupa napfény stúdióba térjen, melyet Marge és Donald bérelnek onnantól fogva, hogy a Broadwayről „nyugdíjba vonultak”. Mit nyugdíjba. Ők nem nyugdíjba, hanem a stúdióba vonultak az öregség sebnyalogató, végváró és magába forduló szomorúsága elől. „Az öregedés nem meglepetés, nem valami gondterhelt dolog, egyszerűen tény” – mondja Donald sejtelmesen mosolyogva. Marge ma is bőven 90 fok fölé emeli a lábát a rúdnál és kecsesen ráhajol. A rúdnál, ahol napi gyakorlataikat kezdik. „Minden évtizedben azt kell nézni, amit ad, nem pedig azt, amit elvisz” – mondja bölcsen, miközben frizurát készít természetes, szép ősz hajából. „A mai társadalomban az öreg, de még a középkorú is rossz csengésű, negatív szavak. Ma mindenki örökre fiatal akar lenni. Nos, jobb, ha belátják, ez nem lehetséges. Viszont meg kell tanulni élvezni az öregséget.” – osztja meg velünk a keserédes életbölcsességet.

Keep Dancing from Greg Vander Veer on Vimeo.

Marge és Donald 2001-ben barátkoztak össze, amikor a Follies című produkcióban léptek fel a Broadwayn, miután mindketten tündöklő táncos karriert mondhattak magukénak.

A Keep Dancing nemcsak a jelent mutatja be, de múltat is idéz, felvillannak mozaikok Marge életéből, láthatjuk őt gyerekként a ’20-as években hableányruhában egy kertben táncolni, a harmincas években a színpadon ragyogni, de a Keep Dancing filmrészleteket is felidéz, hisz Marge számos filmmusicalben tündökölt ifjabb korában.

Donald Saddlerről megkapó fotósorozat látszik, amikor a mezőn az egekbe ugrik, amikor még feszül a test, akár az íj, duzzad a fiatalság, és kihívó, pajkos a tekintet.

Aztán szó esik Fred Astaire-ről, akit először 14 évesen látott Donald, majd Billy Elliotról, aki amikor megkérdezték tőle, miért akar táncolni, azt mondta: mert amikor meghallom a zenét, olyan elektromosságot érzek a testemben, hogy nem tudok neki ellenállni. Mert amikor táncolok, akkor tudom, ki vagyok én. „Ugyanezt érzem én is” – mondja Donald, akinek a tánc életforma, s aki mikor kilép a stúdióból, újra a bizonytalan emberek táborához sorolja magát. De addig, itt a táncparketten, hétről hétre, napról napra minden megtörténhet. S ennek a mindennek még az öregedő test sem szab határt.

A film elkészülte óta Donald Saddler meghalt, Marge még él. Mindketten óriási leckét adnak nekünk a tánc szeretetéből.  

kommentek: 0

Tovább olvasom