Minden nőt foglalkoztat a kérdés: a jó mozgású pasiknak csak a kisugárzása vonz minket, vagy rejezik vonzódásunk mögött valamilyen genetikai gyökerű beidegződés is? A Northumbria University és a Göttingeni Egyetem kutatói megnyugtatják a kétségek közt vergődő nőket: a jól táncoló pasikban egy közös vonás van, mégpedig az, hogy rendesek a csajokkal. Szóval nem az ösztöneink után loholunk eszetlen, hanem megalapozottan választjuk a jót, mikor egy harmonikus mozgású pasit az ágyunk felé terelünk.

A két egyetem 48 felnőtt (18-42 év közötti) férfit vizsgált a következő menetrend szerint: először egy személyiségtesztet kellett kitölteniük, majd táncoltak egyet Robbie Williams kifilézett dalára, a Let Me Entertain You dobszólamára. A táncot fölvették és avatarok segítségével mustravideókat készítettek, hogy a nézőket ne kábítsák el a külsőségek. Ezután megkértek 53 nőt  (17 és 57 év között), hogy pontozzák az avatarokat ízlésük szerint - végül a személyiségteszteket összevetették a kapott pontszámokkal. A teszten 5 jellemvonás fokát vizsgálták: nyitottság-kíváncsiság, lelkiismeretesség, extrovertáltság, együttérzés, valamint neurózisra való hajlam.

Az eredmény pedig hízelgő a női nem bölcsességére nézve: minél lelkiismeretesebbnek  és együttérzőbbnek bizonyult ugyanis egy férfi a személyiségteszt alapján, annál magasabb pontszámot kapott a táncára. Kevés férfit vetek górcső alá, mégis úgy tűnik, az extrovertált pasik jobban táncolnak a neurotikusoknál, de az új dolgokra nyitottak rosszabbul, mint az extrovertáltak.

A konklúzió: ki kell hajigálni az ablakon a morális skrupulusokat és ítélni kell táncalapon. Pont akkora a tévedés lehetősége, mint bármikor máskor. És hogy tudjuk, mi a tuti, ezen a videón egy megbízható és empatikus férfi tánca látható.

Az Amerikában és Kanadában ünnepelt műfaj, a vaudeville színház már mindent tudott a szórakoztatásról: a darabok olyan különálló jelenetekből épültek föl, melyek teret adtak drámajátékra, de akár zenés-táncos jelenetek bemutatására, sőt állatprodukciókra is. A vaudeville valahol a szappanopera és a cirkusz között van - színpadon. Több évtizeden át ez a műfaj volt a showbusiness lelke Észak-Amerikában, s aki sikeres volt itt, az a művészet egész glóbuszán ismertté vált. Épp mint a csodálatos Doris Humphrey.

Pályafutása és módszere egy ideig párhuzamosan mozgott híres kortársaival, Martha Grahammal és Katherine Dunhammel, aztán megtalálta saját hangját és témáját. Technikáját pedig a mai napig oktatják a modern tánc művelőinek.

Az újságíró apa és zongorista anya egyaránt támogatták a kis Dorist balett-pályafutása elején, szorgosan hordták mesteréhez, míg 1917-ben, 22 éves korában Kaliforniába utazott és belépett abba a Denishawn iskolába, amit Ted Shawn és Dt. Denis hoztak létre néhány évvel korábban. Itt nem csak táncolt, hanem koreografált is, olyan tehetséggel, hogy akkori műveit (Valse Caprice, Sherzo) ma is bemutatják.

Majd 1928-ban megelégelte a közös munkát és egy társa, Charles Weidman oldalán új iskolát alapított New Yorkban. Humphrey sikeres lett, a válság okozta Nagy Depresszió ellenére is. Munkáiban a gravitáció testre gyakorolt hatását, az "esés és felépülés"  művészetét kutatta - összhangban a társadalmi eseményekkel, földolgozták a jelent, a tragédiákat és kríziseket.

A páros egyfolytában turnézott Észak-Amerikában, a közönség pedig mindenhol tárt karokkal várta őket, hogy segítsenek a depresszión ősmeséik jelenkorra adaptált átiratával. Ekkor születtel leghíresebb koreográfiái, a “Water Study” (1928), a “Shakers” (1931) és a “Trilógia” (1935-36).

Mégis, a legsikeresebb táncos karrierjének is vége szakad egyszer, Doris egyre súlyosbodó arthritise miatt 1945 után már nem tudott színpadra lépni, s bér koreográfusként tovább tudott dolgozni, a fájdalmak kettétörték életét és karrierjét. Könyvében, ami posztumusz kiadásban jelent meg, így ír:" a tánc felébredt csipkerózsika álmából s emésztő vággyal éledt föl". Ez a vágy új művészetet teremtett, ami Doris Humphrey munkája nélkül soha nem lett volna az, ami ma.

"Mi valamiképp mindannyian a színpadról érkeztünk" - Nagy Orsolya, a Nemzeti Táncszínház kulturális menedzsere beszél videósorozatunk negyedik részében arról, hogyan lett a népművelőből menedzser, hogyan zajlik az élet ennyi társulattal és mi történik, ha már tökéletesen elege van.

Először Hámor Jocót, a Gangaray Dance Company koreográfusát kérdeztük, majd Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett művésze elmondta, milyen a színházi élet a táncos szemszögéből, megismertük a fotóst - s hátra van még az az ember, aki az egészet összetartja, Török Jolán, az igazgató.

Mi történik, ha a szólótáncos vakbélgyulladással érkezik? Nagy Orsolya válaszol.


szólj hozzá: Kultúr manager: Nagy Orsolya

Amikor fogyhatatlan erővel szorítja a megfelelés vágya, sőt kényszere, akkor az ember elveszíti ön- és testtudatát, kínozza és tépi az idegrendszerét, az életét egy olyan sikerért, ami soha nem lesz az övé, egy olyan illúzióért, ami csak távolítja saját középpontjától. Az elismerés éhsége, a külső szeretet béklyója valódi thrillerré alakíthatja az életet - ha pedig film lesz belőle, akkor olyan alkotás születik, mint a Fekete hattyú. Nem egy klasszikus vasárnapi családi mozi, de ha van egy szabad hétfő utána, akkor érdemes belevágni...

Darren Aronofsky moziját, az önmagát misztikus drámának és pszicho-thrillernek soroló filmet 2010-ben mutatták be Amerikában. Öt Oscar-díjra és három Golden Globe-ra jelölték. 

Nina (Natalie Portman) egy huszonnyolc éves, gyönyörű és tehetséges balerina, aki megpróbálja beteljesíteni anyja által kiszabott küldetését, s el akarja érni azt a csúcsot, amit neki sohasem sikerült. Szólista akar lenni a Hattyúk tavában. A rendező azonban túl merevnek és szelídnek látja, ezért elsőre elutasítja, Nina azonban egy csók közben beleharap az ajkába, Thomas, a rendező ezért átgondolja, s mégis rá osztja a szerepet. A feladat kegyetlen nehéz: a fehér hattyú ártatlansága mellett Ninának meg kell találnia a fekete hattyúját, a sötét oldalt, a szenvedélyt, a vágyat, a dühöt, a szexualitást, a rothadt érzések ládáját. Föl kell szabadítania az elnyomottat, az ösztönöst, a soha meg nem éltet. A lányból, akit anyja tudatosan infantilizált, akinek ellopott gyerekkorát a felnövés megtagadásával próbálták kompenzálni, most kényszerhelyzetbe kerül: vagy megfelel az anyjának (és önmagának), vagy megáll és nemet mond. A végeredmény? Csak egy tisztességes, halálos bukás lehet.

Nina a próbafolyamat alatt bekattan: ahogy egyre mélyebbre ás saját énjében, hallucinálni kezd, skizoid jeleket mutat, nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől. A hihetetlen nyomás egyre szenvedélyesebben űzi előre a Végzet felé. Megtagadott nőiességét a társulathoz frissen csatlakozott lány, Lily (Mina Kunis) szimbolizálja. Lily ösztönössége, erotikus kisugárzása magához láncolja Ninát, a lány hátára tetovált fekete szárnyak pedig végül a pokolba röpítik a fehér hattyút.

Nina felborul teljesen: saját lényének ismeretlen részei új személyiség formájában jelennek meg számára. Tudata meghasad, elveszíti a valóságot, a film csúcspontjában pedig az összeolvadás élménye nélkül szeretkezik saját női ösztönlényével, Lilyvel. Tragédia, fájdalom, őrület és halál - az utolsó perc mondata csak ennyi: "Érzem, hogy tökéletes. Tökéletes volt."

Lenyűgöző film, minden ízében.

Még nem voltam tizenhat, amikor belógtam, a gimi háta mögötti kerten át settenkedtünk ketten, egy azóta komoly irodalomtanárrá izmosodott sráccal, rákacsintottunk a jegyszedő nénire, közöltük, hogy a zenekarhoz tartozunk és beengedett fátyolnyi bizalmatlansággal az arcán - így kezdőött az első táncfesztiválom, Veszprémben.

Aztán így maradt a legszebb fotó Keleti Éváé, amivel ez a posztfolyam is indult, a legkedvesebb színházas éjszakák, összekuporodva a Kamra második emeletén, hagyjál lógva a színpad fölé, így maradtak leggyönyörűbbek a fekete esték a Közép-Európa Táncszínházról vitatkozva, Juronicsot kritizálva vagy éppen Bozsik Yvetten rágódva, így váltak testté a legfontosabb érzelemsejtek. Hogy amikor elkezdődik, minden íze feltolul és nyűglődöm, ha nem lehetek ott.

A királynék táncvárosában, ahol először láttam Ladányi Andreát és Frenák Pált, Bozsik Yvettet, akkor még színpadon, babákat ölelve és dobálva. Idén ismét fellép Ladányi, Frenák nem, de Duda Éva és Bozsik társulata igen. Tulajdonképpen minden a helyén, pláne a borozás a Szürkében. Mert a Szürke is a régi.

A hétvégére maradt idén PR-Evolution, Ladányi (ma este tízre), a Bloom!, egy koncert és eredményhirdetés.

Sovány vigasz a régvolt egy hét tömény táncőrületért, még ha a szívet melengető jegyszedő nénis bizalmatlanság a régi is. Pedig azóta már veszek jegyet.