Tánc a transzcendenshez

Vallás és tánc éppúgy elválaszthatatlanok egymástól, mint nyelv és beszéd vagy forma és gondolat. A vallási élmény már az őskorban táncban öltött testet: a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a tánc volt az ősember nyelve, melyen a természethez szólt, mellyel ünnepeit kiemelte a hétköznapok közül. Az öröm, a vágy, az isten tiszteletének eszközeként  és közvetítőjeként jelent meg a tánc az ókorban is.

Az egyiptomi kultúrában viszont már - a papság megjelenésével - eltűnt az eredeti közvetlenség: a vallási célú tánc a templomi tácosnők kiváltsága lett. Ami egyrészt elindította a táncot (és a táncost) a professzionalizálódás útján, másrészt azonban elvette a fizikailag megtapasztalható vallási révületet a nem egyházi személyektől. 

India eközben megőrizte a valláshoz ezer szállal kötődő táncát, amit a hit szerint Shiva hozott a földre. De csak az ókori görögök voltak az elsők, akik a test edzését is hozzákapcsolták a tánchoz. A tánc azonban nem hagyta el a templomot: a középkori Európában szinte minden művészeti ág teológiai köntösben jelent meg - így a tánc is. Színpadra először - és a polgári erkölcsön kívülre később - csak a reneszánszban került.

Vissza a mágikus tánchoz: a természet erőinek jóindulatát és segítségét varázslattal lehetett megszerezni. A mágikus táncok mozdulatai ezekkel a transzcendens erőkkel dolgoztak - amely mozdulat mágikus formát öltött, azt tilos volt megújítani vagy megváltoztatni. A mágiában a táncé volt a vezető szerep. Bárhol és bármikor lehetett varázslatot űzni, ha az, aki ezzel élt betartotta a tánc salapvető szabályait. A vallási táncok ennél kötöttebb módon zajlottak: a csak a kultusz céljára épített templomban vagy templom előtti tereken lehetett táncolni őket, szervezett keretek között.

Az ősi, mágikus táncokat nagyban megőrizte a hagyomány. A családi egységet és közösségi értékeket oly erősen óvó zsidó vallásban például a tánc a mai napig kiemelt szerephez jut - a mai modern zsidó tánckultúra két irányban fejlődik, az egyik viszi tovább a korai telepesek néptánc műfaját, a horát.A zsidó tánc írott története azonban már a Bibliában elkezdődik: ezek a táncok mindig valamilyen kiemelkedő eseményhez, ünnephez kapcsolódtak, mint például körülmetélés, esküvő vagy háborús győzelem. A tánc ebben a kultúrában a vallás, a hit mozdulatokban való együttes kifejezése. És szinte mindig körtánc.

Fodor Zoltán tásulata, az Inversedance a zsidó kultúra egyik legfontosabb bibliai történetből, Eszter könyvéből dolgozik legújabb előadásában, az Eszterben. A történet a perzsa király lakomájával kezdődik, aki szakít korábbi feleségével, majd hosszas válogatás után a zsidó Eszterben találja meg új párját.

Eszter unokabátyja és nevelőapja, Mordecháj - aki a hagyomány szerint ez idő tájt a zsidók bírája - véletlenül megtudja, hogy merénylet készül a király ellen: két udvaronc Ahasvérus életére akar törni. Mordecháj azonban Eszter királyné segítségével megvédi a királyt, a bűnösöket megbüntetik.Mordecháj nevét pedig beírják a király krónikáinak könyvébe.

"A történetet olyan környezetbe próbáltam ágyazni, ahol megszűnik a mindennapi értelemben vett tér és idő fogalma, ahol a narratíva háttérbe szorul, hogy a táncosok fizikai megnyilvánulásai érzelmi alapúak lehessenek" - Fodor Zoltán személyes, továbbgondolt előadást ígér kedd estére.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A táncjáték nehéz műfaj. Jól játszani a színész dolga, jól táncolni a táncosé - csak a legtehetségesebb színész táncol igazán profin és csak a legtehetségesebb táncos működik jó színészként a deszkákon. Ami még nehezebbé teszi: jó táncoson nem lehet számon kérni a közepes színészi teljesítményt; ahogy  jó színészen sem a hézagos mozgáskultúrát. 

Szóval a táncjáték nem könnyű műfaj, mert óhatatlanul túlkoreografált, túlmozdult, túlfestett színészi játékkal mesél a táncos, és mivel a történet lineáris és általában végtelenül egyszerű, még a tánc adta asszociációs tér is beszűkül. A Botafogo mégis megpróbálta azt, ami már ötször a közönség kedvencévé tette és új táncjátékkal áll a publikum elé: a Mester és Zuriel  premierje március 14-én lesz a Nemzeti Táncszínházban.

Dalotti Tibor saját bevallása szerint nem kisebb feladatra vállalkozik ebben a darabban, mint arra, hogy megválaszolja: képes-e az ember saját sorsának alakítására vagy minden előre meg van írva a csillagokban? És ha minden meccset előre lejátszottak a születő lélek Földre térése előtt, akkor az ördög vagy az angyal nyert vajon?

A Botafogo (ami a nevét a samba egyik alapfigurájáról - vagy a focicsapatról, ki tudja - kapta) angyalának szerepében Práth Izabella jelenik meg, aranyruhás Zurielként aggódja szívszorongatón végig a közel két órát a kisfiúért, akiért még csecsemőkorában felelősséget vállal. Kicsit Hamvas Béla, kicsit karácsonyi mese. (Zuriel egyébként a Mérlegeket segíti, a harmónia angyalaként tartják számon az ezoportálok.)

A darab alapötletét az együttes egyik régi táncosa, Somfai Ákos adta. A kérdés az, mi történik egy tehetséges táncossal, ha kegyetlen Mesterhez kerül, ha a többiek kiutálják, ha nem abba a nőbe szeret bele, akibe szabad volna és mi történik akkor, ha lebénul. Dráma - a latin táncok formanyelvén, Karl Jenkins és a Pink Martini zenéjére hangolva. (Dalotti a darab kapcsán ráadásul elmesélte, hogy húsz évvel ezelőtt balesetet szenvedett és ő maga is kis híján lebénult.)

Pink Martini, a darab zenéjéből és hangulatából egy falatnyi

Az előző darab, a SAKK hatalmas siker volt, ebben a  - show-tánc világbajnok és látványtánc Európabajnok - csapat egy különleges sakkjátszmát táncolt el, melyben a Sötét Király beleszeretett a Világos Királynőbe...és ebből csak a baj meg a gond származott.


Most viszont semmi játék, csak tánc és az örök téma, a Gonosz és az Angyal végső csatája egy emberért, aki azt képzeli, hogy a saját életét éli. Pedig nem eléggé, nem mindig, és talán nem függetlenül a láthatatlan erőktől.

Ha az Angyal a focilabda, az Ördög pedig a barbiebaba - na, az kicsit könnyebb választás.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Azok a cicanacis nyolcvanas évek! Azok a fejpántos és tupírozott-tartós hullámos nyolcvanas évek! Azok a válltöméses, harsány színekben pompázó, vastag műanyag-öves nyolcvanas évek! Azok mind nem lettek volna kultikus táncfilmek nélkül...

Voltaképpen a Hair nem is tartozna szorosan a nyolcvanas évek táncfilmjeihez, hiszen egyrészt 1979-ben készült el (ráadásul a hatvanas években játszódik), másrészt műfajilag közelebb áll a musicalhez, mint a klasszikus táncfilmhez és sokkal inkább politikai a megfogalmazott üzenet, mintsem testkultúra-fejlesztési. Mégis kihagyhatatlan.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Egy fáradt, kicserepesedett estén letévedtem a Király utca egyik gyér világítású szuterénjébe, vaskos, dúsidomú vörös bársonypárnák és kifakult selymek mögé rejtett dohos falak közé. Szúrós szagú füstölő illata nehezedett a mellkasomra. Nem gondoltam maradni, zavart a tömeg, az elmosódott kontúrok, a józanságomat ingerlő érzékiség. Aztán egy nő elkezdett táncolni, lassan, kimérten, izületről izületre mozdult meg a teste, valami egészen különleges fásultsággal érkezett révületbe.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A tánc az szex. A tánc persze mozgás és közösségi élmény, meg mindenféle energetikai és pszichés trutty is, de azért a tánc nyilvánvalóan szex. Nem is csoda, hogy a tudomány rákapott a tánckutatásra, és a szerencsétlen izomsorvadásos kutatók igyekeznek megtalálni azt a tánctechnikát, amivel sikerül végre néhány órára kitörniük a fehéregerek idegtépő világából.

kommentek: 0

Tovább olvasom