Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A nők azt gondolják, hogy a férfiak azt szeretnék, pedig a férfiak nem is értik, hogy a nők miért rajonganak érte - kezdődhetne ezzel a mondattal a magas sarkú cipő viselésének indokolása. Röviden persze összefoglalható: hosszú láb, feszes fenék, csinos boka - ezért hordanak a nők tűsarkút. De az érem másik oldala: mozogni, járni, táncolni szinte lehetetlen benne, illetve komoly rutinra kell szert tenni, hogy a természeteshez közelítsen közlekedési koreográfiánk. A komikus bokaingó bicegés mellé pedig anatómiai katasztrófát is okoz. Nem véletlen, hogy a magas sarkú cipő kezdetben a hétköznapokat messze elkerülő előkelő férfiak kiváltsága volt. 

Miért is jó a tűsarok?

Nem jó - viszont sokak szerint szép. Jó lehet azoknak, akiknek túlzott ágyéki lordózisuk van (akik őszibarackot tudnának hordani a popsijukon minden megerőltetés nélkül), mert bár a sarok megemelésétől előrebillen picit a medence, egyensúlyozás közben hátrabillenti a delikvens, megfeszíti picit a farizmokat, így védve magát az orrabukástól. Akinek viszont szinte egyenes ez a rész, az ezt a műveletet másképp hajtja végre - és menthetetlenül fájni fog a dereka. És a talpa. És a lábfeje.

Mert hogy működik a lábfej?

A láb felépítése eredetlieg hepehupás talajon való járásra van kitalálva, a sima és kemény felületektől zsibong. Számokban:  26 csont, 33 ízület és 107 szalag építi fel. Testünk súlyának többszörösét is elbírja, pláne, ha hagyjuk mozogni ezeket az apró kis alkatrészeket. Így tudják ugyanis "elszippantani" a terhelést. Az ízületek, inak és szalagok, meg a lágy részek pedig tompítják az ütközéseket a talajraérkezéskor és segítik az elrugaszkodást.

Hogyan árt a tűsarok?

Azzal, hogy viselése közben áthelyeződik a test súlyvonala, a gerinc elveszíti természetes görbületeit, a kompenzálás pedig terheli a térdet. A gerinc görbületeinek átalakulása hát- és nyakfájáshoz vezet. Persze már nem is tudjuk, milyen nyakfájás nélkül az élet, úgyhogy ez nem tántorít el kellő erővel.

Viszont megrövidülhet az Achilles-ín (ami összeköti a vádliizmot a sarokcsonttal), ami miatt fájdalom keletkezik a sarokban.

Kitörik a bokád lányom, üvölti anyu. Ami nem teljesen igaz, de a lényeg, hogy a magas sarkú instabil, ezért a láb enyhén befelé fordul viselése közben, ami valóban növeli a bokaficam kockázatát. 

Ki látott már szélesorrú tűsarkút? A kecses, hamupipőke-lábbelik viselése közben viszont a lábfej terhelése jelentősen megnő, a szűk, elvékonyodó kiképzésű orr-részbe bepréselődnek a lábujjak, ami bütykösödéshez, kalapácsujj kialakulásához vezethet. Ráadásul minden lépés ugrás a semmibe: a sarok kiemelése ellehetetleníti az átgördülést lépés közben, a talp boltozatai nem tudják beteljesíteni tompító szerepüket. 

Ráadásul a magas sarok miatt egy csomó karcsú nőnek pocakja nő, mert a sarkon billegés kivonja a hasizmokat a munkából. Mi a trendi megoldás? Lábfeltöltés és lábujjműtét. Vagy a vékonyabb pénztárcájúaknak itt van néhány tanács egy táncosnő szájából.

Ki más tudná, ha nem a táncművész, hogy mi jó a talpnak?

Egy kis masszázs a talppárnáknak, a saroknak és a talp domborulatainak. Utána pedig munka: edzeni és nyújtani kell a talp izmait, majd a vádlit és a feneket. Hogy pontosan mi a módja, itt megnézheted. 

Ráadásul a pasikat sem kell irigyelni, hogy kimaradnak ebből...

 


kommentek: 0

Tovább olvasom

A földnek van, az anyáknak, a gyerekeknek is, mindennek, ami fontos, de könnyen megfeledkezünk az értékéről, van saját napja, hogy az általános éjszakában kicsit több fény vetüljön rá. A tánccal az történt, hogy bár a legősibb emberi önkifejezési formák egyike, valahogy a legtöbb országban lemaradt mindenféle listáról. Lefelejtik a támogatási, a jogalkotási, a VIP, a dicsőség és egyéb írott és íratlan listákról. Lefelejtették, pontosabban, mert 1982 óta legalább minden év kijelölt 24 órájában a táncról szól az élet. 

Jean-Georges Noverre francia balettművész születésnapját, április 27-ét az UNESCO nyilvánította tánc világnapjának harminc évvel ezelőtt. Úgyhogy ma nem csak nagyon örülünk, de az évforduló miatt bíborban-bársonyban ünnepelünk is. A Margyar Táncművészek Szövetsége ilyenkor osztja ki a szakmai díjakat, az Imre Zoltán-díjat és a Fülöp Viktor-ösztöndíjakat. Ilyenkor a hivatásos táncrajongók már ostromolják a sajtósokat, hogy legalább embargóval, de megkapják a névsort. 

Visszatérve Jean-Georges Noverre-re, a táncvirtuózra. Noverre-t édes nyelvi és gondolati játékkal a "tánc Shakespearejének" nevezik, bár a dráma mesterének munkáivak szemben az ő 150 balettjéből sajnos egy sem maradt fent az utókor számára. 1754-ben mutatta be első munkáját a nagyközönségnek, s öt-hat évvel később már publikálta is első könyvét, a Lettres sur la danse et les ballets-t (Levelezések a táncról és balettről). 

Noverre élesen kritizálta a kor táncmestereit, majd ebből az elégedetlenségből kinőtt egy új stílus, a narratív balett előfutára, a ballet d'action (vagy pas d'action). "A tánc oly kevéssé expresszív vagy drámai manapság, hogy babák vagy gépek könnyedén helyettesíthetnék a táncost" - írja könyvében, a 18. században. Nem kis merészség volt ez tőle. Noverre nélkül a balett földjén most csak néhány elszórt száraz ág heverne, emlékeztetve a Napkirály szenvedélyeinek egyikére. De a mester meghaladva korát a pantomim és drámajáték eszközeinek segítségével életet lehelt a műfajba és felkészítette a színpadi jelenlétre. 

Noverre találta meg a balett útját a színpadra, felfedezve az érzelmek és indulatok kifejezésének módját e táncban, megtörve a rideg, merev formákat, melyeket a táncosok korábban alkalmaztak. (Noverre egyébként nagyon jó barátságban volt a kor egy másik revolutív elméjével, Voltaire-rel, olyannyira, hogy levelezésüket is könyvbe foglalta.)

Harminc éve tehát már van kijelölt örömnapja a táncnak is, ma este pedig kiderül a MÜPÁban, idén kik votlak a legcsillogóbb magyar tehetségek. Addig pedig négy percnyi vidámság, mert a balett ilyet is tud. A rosszul őrzött lány a Nemzeti Balett előadásában, 2010-ből.





kommentek: 0

Tovább olvasom

Béke, menyegző és mañana

Három rövid táncetüddel nyitotta a Budapest Táncfesztivált az Egri Bianco Danza kedd este a Nemzeti Táncszínházban. A nyolc táncosból álló társulat vezető koreográfusa Raphael Bianco, szupervízora pedig az olasz táncélet kiemelkedő alakja, a 85 éves Susanna Egri. Ez alapján komoly elvárással indul neki a tánckedvelő az estének és mélyen megérinti, hogy a nézőtér nincs dugig, nem ülnek a lépcsőkön, de azzal nyugtatja magát, mindenki azt szereti nézni, amit már megszokott. Az EgriDanza pedig nem mindennapos látvány.

Felgördül a függöny, zendül a zene (Arvo Paert), megnyugtatóan selymes fény terül szét a színpad közepén, remeg a tánckedvelő gyomra, mint valami gourmandé, aki épp egy zsengerózsaszín szűzpecsenye fölé hajol, s az első pillanatok meg is telnek ezzel a mámorral. Az újszerű technika, a köldökből emelkedő táncosok, a nagyon hirtelen, mégis tökéletesen irányított, kecses mozdulatok, és az elképesztően gyönyörű testek teljesen lekötik a figyelmet. Egy ideig. Aztán marad a téma, a békekeresés, a duettekben és szólókban elmesélt egyedi sorsok azonossága, a transzcendensnek, Istennek való megfelelés vágya....ami gyorsan kifogy. Mintha Isten kis angyali hadserege táncolna, szárnyalnak és elbuknak, lecsúsznak (tágyakról és pillanatokról is néha), közelednek az Úrhoz, a Fényhez, de mindhiába.

Az útkeresés szelídségét és félénkségét a meg nem talált felett érzett düh váltja föl, ami érthető, mégis indokolatlan kiabálásba és rohangászásba csap át, harsonák fémes rikoltozása mutatja meg az áldás hiányának sebeit, a megrendült hit helyére nyers erő tolul. Tolulna, egészen pontosan. Mégis, a mozdulatok lágysága ellentmond a témának, a kín, a bánat nem jelenik meg, elmossa a mozdulatok profersszionalizmusának örvénye. S bár a darab vége csilingelő ámen, ez a lelki békéhez mintha mégis kevésnek bizonyulna.

De jön a következő, talán kevésbé hosszú, talán kevésbé túlmesélt: a történet egyszerű, egy házasságba kényszerített pár keserve a menyegző előtt. Szép díszlet (két hatalmas tükrös szekrény, néha létra, néha ágy), puha fények, mintha egy fekete-fehér film elevenedne meg a színpadon.  Balról három halálmadár-nő hozza a fehér gyolcsot a mezítelen arának, aki tiltakozik, hevesen fáj, jobbról a vőlegény magányos tánca tükröződik. A zavaróig intenzív zene elviszi a balhét, mozgatja a drámát, a tánc vokálozik, az operáé a főszerep. Sztravinszkijt ki ne szeretné? A feszültségek nem tartanak ki, nagyon sokat mozdulnak, de keveset mondanak - miközben a mozdulatok még mindig fantasztikusak, túlontúl végigjátszottak, az absztrakció lehetőségét sem hagyva a nézőnek. Minden sok: sok a kényszer, sok a nővér és a fivérek, sok a mozgás  és nincs tér annak, aki nem a színpadon van. Olaszok, talán ez az ok, mindent mondanak, ami történik. Aztán egy felszabadító gondolat szabadul be a jelenet végére: vörös fényben ázik a nászi ágy. Tökéletes.

A harmadik etüd mindent megmagyaráz. Érthetővé válnak a cizellált mozdulatok, a lendület és az elfojtottság érdekes keveredése, a nüanszok. Cesaria Evora dalaira mindenki megmozdul, s megbocsátja, ha volt mit. Okos zárás, ugyanazokkal a fenntartásokkal: a kellemes koreográfia követi a zenét, bármennyire bájos és megyerő is a tapsrend a végén. Egyenként jönnek ki a táncosok, mindenki saját karakterének megfelelően kap egy kis szabadjátékot. Jól sül el: senki nem virgázza túl, viszont mindenkiben megnyílik a humor.





kommentek: 0

Tovább olvasom

Isadora Duncan arra emlékeztet, hogy az emberi lét lényege a test, a lélek, a szellem és az érzelmek integritása és harmóniája - ez a mottója a modern táncművészet megalapítójának, a klasszikus balett megújítójának tartott táncosnő művészetét képviselő táncsoportnak, az Isadora Duncan Táncegyüttesnek.

Isadora különös életet élt és egészen groteszk, brutális halált halt. A nő, aki levette a spicc-cipőt és a tütüt, aki a természetesség jegyében élt és alkotott, görög tógákban táncolt, életét egy cabrioban ülve, vezetés közben veszítette el úgy, hogy nyakára tekeredett a selyemsáljával gyakorlatilag önmagát fojtotta meg.

Egy nyomorban élő ír bevándorló család gyermekeként látta meg a napvilágot, szülei először Chicagóban majd New Yorkban, később pedig Párizsban próbáltak szerencsét, s hurcolták magukkal az akkor már különleges tehetségéről híres leányukat is. Még a szigoráról ismert Greffhul asszony előtt is megállta a helyét saját, Gluck Iphigéniájára készített koreográfiájával. Nem kellett sokat várni, s Isadora meztelen lábai előtt hevert Berlintől Athénig minden nagyobb európai város. Néhány év múlva pedig iskoláiba vágytak a legnagyobb tehetségek is.

Szakmai sikereinek árnyékában magánéleti tragédiák sora húzódott meg: Duncan gyermekeit is autóbalesetben veszítette el, mindketten a Szajnába fulladtak. Első férje Edward Gordon Craig volt, akivel egy közös lányuk született, de ezt a házasságot sebtiben egy második, és egy kisfiú születése követte. A férj ezúttal a varrógép- és fegyvergyáros Paris Singer volt. A két gyerek halálát kiheverni nem tudó nő hisztériája elől Singer egyszer csak meglépett, így ez a házasság is véget ért.

Isadorát 1922-ben egy moszkvai gyermekbalett-intézet létrehozására kérték fel, ahol beleszeretett a nála 18 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyin költőbe, s azon nyomban hozzá is ment. Isadora a rövid szenvedély után gyorsan beköszönő boldogtalanságában olajra lépett, három évvel később pedig az egyébként is depressziós Jeszenyin öngyilkos lett.

Felfogását, életmódját, művészetét persze sokan csodálták és sokan gyűlölték - egyszerre imádták és elítélték. Karel Reisz 1968-ban készült filmje, Vanessa Redgrave-vel a címszerepben ennek a tragikusan sikeres életnek állít emléket.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Hamvas Béla szerint Freud, Darwin és Marx olyan problémákat fogalmaztak meg az emberiség számára, melyek előttük nem léteztek, azóta viszont képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Ők - a fejlődéselmélet, az osztálytársadalom vagy a tudatalatti fékezhetetlen valósága - azok a "betegségek", melyekre nem találjuk a gyógyírt, bár amíg nem volt nevük, nem is szenvedett tőlük senki. A kétely a táncpszichológia kapcsán is így motoszkál: mi van, ha a táncra pakol valami levakarhatatlan őrületet, amiből aztán nem szabadulunk évtizedekig? 

Peter Lovatt, a téma szakértője nem a pszichológia, hanem a táncterápia oldaláról keveredett a területre: először a Parkinson-kór és a tánc kapcsolatát vizsgálta. Pontosabban azt, milyen táncok gyógyítják vagy stabilizálják egy Parkinson-kóros beteg állapotát. Összepakolt egy kutatócsoportot neurobiológusokból, fizikoterapeutákból, koreográfusokból és kognitív pszichológiában jártas szakértőkből, hogy kiderítsék, melyik táncstílus javítja leginkább a betegek állapotát. Lovatt először táncos és aztán pszichológus, mára már a hertfordshire-i egyetem táncpszichológia kutatócsoportjának vezetője. Amikor nem ezzel foglalkoznak, akkor azt vizsgálják, hogy bizonyos mozdulatok milyen gondolkodási mintákat erősítenek.

Rájöttek például, hogyan öli a kreativitást az osztályteremben zajló tanítás pusztán azzal, hogy korlátozza a mozgásukban a gyerekeket. Bizonyították azt is, hogy mozgás közben élénkebb és frissebb a gondolkodás. Persze tapasztalati úton eljut ide bármelyik nempszichológus szülő is.

A kiegyensúlyozottsághoz bármilyen mozgást választhatsz? Vagy a tánc különleges?

A táncpszichológia szerint nem elegendő róni a köröket a Szigeten, mert a tánc - pszichológiai szempontból - több mint mozgás, "teljesértékű" kommunikáció: tökéletesen alkalmas az érzelmek, gondolatok kifejezésére, szemben a kocogással. Ha pedig kommunikáció, akkor segítségével felderíthetőek a beszorult feszültségek, gátlások, pszichés, mentális problémák, sőt, orvosolhatóak is.

20 percet tánc után a lelki problémákkal is sokkal egyszerűbb megbirkózni - állítja Lovatt. Ha stressz gyötör, ha elpárolog az ihlet, ha idegbajos a főnök és nem jut eszedbe semmi, egy a megoldás: tánc. Ráadásul Lovatt szerint ezt még csak tanulni sem kell, hiszen a legtermészetesebb dolog, ami történhet velünk, hogy táncra fakadunk néhány percnyi jó zene hallatán. Szemben a (már sokszorosan meghaladott) freudi elmélet feloldhatatlan görcseivel Lovatt instant választ ad a lelki defektre: mozdítsd meg.

Itt pedig a másik oldal: hogyan válaszol a táncos a pszichológiai kérdésekre? Inspriált pszichológia: eltáncolva. Szintén egy Lovatt-projekt.

kommentek: 0

Tovább olvasom

HTML