Fotók: Átrium Film-Színház, Kincses Gyula

Virtuóz, öntörvényű, az utolsó sistergésig átgondolt és az elviselhetetlenségig határátlépő - Gergye Krisztián egyfelvonásos kortárs táncoperája, az Opera amorale minden érzékszervet és ideget megrág, aztán elegánsan kiköpi a nézőjét a legabszurdabb, legfülsiketítőbb kismagyar abszurditásba.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A királynő is elélvez

Fotók: Magyar Állami Operaház / Csibi Szilvia

Az év legrövidebb éjszakájának, illetve Shakespeare vígjátéka mindenki számára ismerős. És ha a klasszikus balettbe nem is, a sztoriba már rég belehabarodott az, aki az Operába elmegy miatta, így bukásra nagy esély nincs. Pedig vannak részek, ahol az Operaház Szentivánéji álma erősen billeg az erős képi megfogalmazás és az ízléstelenség határán.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A jövő csillagai

Ugyanabban az évben, mikor először rendeztek első osztályú jégkorongbajnokságot a Városligeti Műjégpályán, amit aztán a Budapesti Korcsolyázó Egylet csapata nyert nagy fölénnyel, és Ribbentrop először beszél Németország új gyarmatpolitikájáról Lipcsében, a Szovjetunió pedig nagy csindradrattával megkezdi a harmadik bénítóan sikeres ötéves tervét, a Magyar Királyi Operaházban mozgolódás támad. 1937-et írunk és még nincs hazai táncképző, pedig minden épül és szépül, HorhthyMiklós kormányzó jelenlétében átadják a legújabb hidat a Boráros térnél, van tengerész-emlékmű is a lábánál és lesz magyar Nobel-díjas is, Szent-Györgyi Albert személyében. Mégis fortyog a hazai tánc- és operaélet.

forrás: fortepan/ Vár I.kerület

A Nemzeti Színház élére a belügyminisztérium Orczy Bódogot helyezi, aki ellen azért lázadt a közvélemény, mert ízlése túlzottan operapártinak tetszett, a drámát pedig hanyagolni próbálta. Ki is tört az "operaháború". A belügyminiszter színházi ankétot hívott össze, hogy megvitassa a szakmával a felmerülő bajokat. Az eredmény az lett, hogy leválasztották a drámát az operáról és külön művészigazgatót neveztek ki vezetésükre. Az opera vezetője Erkel Ferenc lett. Hogy a balettnek van-e helye önállóan ebben a struktúrában, föl sem merült. Egy ilyen provokatív ötletet bármely ankét röhögve utasított volna vissza. Azt viszont mindenki elismerte, hogy táncosok nélkül az opera sem él meg, képzésre szükség van. Így indult el a balettnövendékek csiszolgatása az operaházban, majd 1949-től a Táncművészeti Iskolában. 

Az igazi táncművészeti fordulat kis külső segítséggel történt meg: Budapesten járt a Szentpétervári Orosz Operaház balettegyüttese 1899-ben. A színházat valósággal ostromolták az egész estét táncprodukcióra éhes nézők, a vezetésnek lépnie kellett. Ezért 1902-ben leszerződtették Nicola Guerra balettmestert és Brada Ede magántáncost. Guerra elhozta az olasz táncot, megalapozta a magyar balettot és olyan elképesztő újításokat hozott, mint hogy a férfiszerepeket férfiakra bízta. Nőtt is az érdeklődés a darabok iránt. A következő stílusváltást egy újabb külföldi társulat vendégszereplése hozta el, ez esetben Gyagilevé 1912-ben. Az operaház vezetése rádöbbent, hogy alig egy évtized alatt ismét lemaradt a magyar tánc és kirúgták Guerrát. Bánffy Miklós igazgatása alatt a párizsi balett mozdulatait idézték a budapesti színpadon. Az első "saját" bemutató a Beethoven zenéjére és Bródy Sándor librettójára készült Prometheus volt. 

A háború aztán véget vetett egy időre a csillogásnak, 1914 szeptemberétől 1915 márciusáig a színház zárva tartott ,de a megnyitásban sem volt köszönet. Mert pénz az nem jutott semmire, legkevésbé brutális költségigényű operára. Viszont amire nem lehetett költeni, azt a visszatérő Bánffy megoldotta megrészségből: beengedte az avantgárdot. Bemutattak Bartók Béla három színpadi műve közül azonnal kettőt, A fából faragott királyfi (1917. május 12.), illetve A kékszakállú herceg vára (1918. május 24.) ekkor debütált a régiúj színpadon.

1950-ben egyesült a két intézmény és Állami Balett Intézet néven máig itt folyik a táncművészek és koreográfusok képzése. A színpadra pedig visszatért az orosz kultúra hatása, már semmi szükség nem volt ennek elfojtására. A növendékeket az orosz Vagilev-módszerrel oktatták, orosz balettet játszottak esténként és a legjobbak Pétervárra mehettek ösztöndíjasnak. A magyar balett virágzott. Harangozó Gyula után Seregi László vette át az irányítást, akit ifjabb Harangozó Gyula követett, majd Keveházi Gábor. 

A képzés nagyon korán, 6-7 éves korban elkezdődik, ezért kezdetben gyakorlatilag egy speciális általános iskola és középiskola szolgált a táncképzés helyszínéül. Aztán a középfokú végzettséget adó balettművész oklevelet 1975-ben felsőfokú szakképesítésnek minősítették, majd 1983-ben az intézetet Főiskolává alakították át. Az intézetet most az a Szakály György irányítja, aki már az első Harangozó-koreográfiában, a Spartacusban is címszerepben lépett föl.

És minden évben hatalmas esemény, mikor a végzős hallgatók végre színpadra lépnek (bár hétéves koruktól egyfolytában színpadon vannak persze) és bemutatják tudásukat a szakmának és a szülőknek. Meg persze a tehetségvadászoknak és a balettmániásoknak. Ők a Jövő csillagai, akik idén február 27-én, szerdán állnak a közönség elé, hogy aztán leszerződjenek a budapesti Operaházba, vagy egészen máshova, Londonba, Berlinbe, Bécsbe vagy Madridba.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Meghalni születtek ők

A túláradó szenvedély rács mögé, az eltúlzott szellem diktatúrába, a meg nem kérdőjelezett hit pedig megaláztatásokhoz, s végül a magányhoz vezet - Dosztojevszij Karamazovjának alapos átfogalmazását állította színpadra a Szent Pétervárott dolgozó Boris Eifman. Ha egyetlen szóval kellene és lehetne összefoglalni a lenyűgöző, de egyben megviselő kétórát, az az egy szó így hangozna: emberkritika.

Eifmantól persze nem is áll távol az elemző mizantrópia: a hetvenes években karrierjének csúcsára érő világhírű művész (1977-ben lett a Leningrád Balett igazgatója) depresszív, sötét karaktereinek pszichologizáló bemutatásáról, az extrém és fájdalmas szexualitás bemutatásáról ismerhető fel. Dosztojevszkijt most felhasználta arra is, hogy kiengedje a cári Oroszország dühét és kritizálja a dolgozó nép birkaságát - tette ezt úgy, és olyannyira a balett csúcspontjára, hogy a Karamazov-történetet el is mosta kissé. Amit föl is lehetne róni neki, de hazugság volna azt állítani, hogy a - felhangzó szöveggel is alátámasztott tételmondatok - szabadsággal élni nem tudó, pusztán hitre és munkára, diktátorra vágyó kisember menetelése nem éppen a legidőszerűbb pillanatban szorította össze a nézőtéren ülők szívét. Némelyek szívét.

Az Eifman-koreográfiának több köze van Eifmanhoz, mint Dosztojevszkijhez, az nem kérdés. Egyik oldalon erény ez - hiszen közelebb lehet a nézőhöz is -, másik oldalon viszont joggal kritizálhatják a Dosztojevszkij-szerelmesek. A nők nem az orosz nagyregény nőalakjai, a férfiak közelítenek, de csak tragédiájukban érik utol szöveget. És a szöveg. Ha van igazán gyenge pontja az előadásnak, akkor a második felvonás verbalitáshoz pányvázott része az. Dramaturgiailag indokolhatatlanul, ráadásul didaktikus erőszakkal tör rá az egyszerű táncélvezőre az Ige, aki aztán kapaszkodik vissza a színpadra, ahonnan lekényszerítették.

Kísérleti balett - a show-elemekkel, monumentális táncszínházi megodásokkal, lebilincselő akrobatikus elemekkel színezett darab nemcsak érzelmeiben, de technikájában is eltávolodik a klasszikustól. A "kísérletiség" már önmagában érték, ráadásul ez a kísérlet nagyszerűen sikerült. Köszönhetően első sorban a lenyűgöző tehetségű táncosoknak: Alekszej szerepében Jellinek György hihetetlen kecsességgel és lágysággal kelti életre a tisztaságot, Iván rideg ész-szerűségét Bajári Levente formálja saját testére, Majoros Tamás Dimitrije pedig tökéletes tükre az apát táncoló Komarov Alekszandrnek. Nélkülük persze semmi, velük viszont gyakorlatilag bármi megtörténhet, az már székhez szegezi a nézőt. És a pozitív választások sorában talán első helyen van a tánckar kiemelése, ami - a klasszikus hagyományokat sarokba dobva - most  végre kilép a háttérből és mind dramaturgiailag, mind technikailag kifejezetten erős feladatokat kap. 

Tiszteletre méltó, merész és veszélyes vállalkozás kitörni a klasszikusok ketrecének rácsait - de aki valóban ketrecnek látja, s abban nincs kétség, hogy Eifman attitűdje ez -, de érdemes. Még akkor is, ha a fantasztikum és az üres giccs is föl-fölvillan egymás mellett. 

Magyar Állami Operaház, 2012. október 20.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Az apa kegyetlen, lelketlenül önző, sosem törődött egyik fiával sem, amit lehet, elvesz tőlük és persze folyamatosan iszik, mint a gödény. Sem tisztelni, sem szánni, talán már gyűlölni sem lehet. Az apát meggyilkolják egy éjjel, amikor az órák össze-vissza vernek. Ki lehet a gyilkos? Melyik a három fiú közül vajon? Ki a felelős? A féktelen, ösztönvilágában ragadó, de alapvetően jólelkű Dimitrij, a nihilista, lázadó és gondolkodó, észvezérelt Iván vagy a tisztalelkű, szelíd, istenfélő Aljosa?

Dosztojevszkij 1879-1880 fordulóján írt regénye az utolsó sajátjai - s az egyik első a világirodalom remekei közül. A Karamazov-testvérek valójában egy mesterien megírt detektívregény: az író elszórja az okokat és információkat, elkövetteti a gyilkosságot, nyomoz és megtalálja a gyilkost. És felteszi a kérdést, amire máig nincs válasz: mi történik, ha a gyilkos gyilkolt, de mégis ártatlan?

Három fiú - három jellem és három erkölcs. Sőt több ennél, három eszme. Az érzelem, az értelem és az erkölcs triásza, az orosz társadalom szövetében. Szerencsénk van, olvasóknak és nézőknek, mert nem egy emberben dúl e három, hanem mindegyik minőség kap saját karaktert, így könnyebb. Így könnyebb ítélkezni. Vagy mégsem? 

A Karamazov testvérek nyilván megél modern feldolgozásban is - bármilyen átdolgozásban. Mégis leginkább az Operaházba illik, Muszorgszkij őrületével, Rahmanyinov nagyszerűségével és a Wagner színpadiasságával megtöltve. Kesselyák Gergely vezényli, Boris Eifman írta a librettót és koreografálta.

kommentek: 0

Tovább olvasom
12
»