Meghalni születtek ők

A túláradó szenvedély rács mögé, az eltúlzott szellem diktatúrába, a meg nem kérdőjelezett hit pedig megaláztatásokhoz, s végül a magányhoz vezet - Dosztojevszij Karamazovjának alapos átfogalmazását állította színpadra a Szent Pétervárott dolgozó Boris Eifman. Ha egyetlen szóval kellene és lehetne összefoglalni a lenyűgöző, de egyben megviselő kétórát, az az egy szó így hangozna: emberkritika.

Eifmantól persze nem is áll távol az elemző mizantrópia: a hetvenes években karrierjének csúcsára érő világhírű művész (1977-ben lett a Leningrád Balett igazgatója) depresszív, sötét karaktereinek pszichologizáló bemutatásáról, az extrém és fájdalmas szexualitás bemutatásáról ismerhető fel. Dosztojevszkijt most felhasználta arra is, hogy kiengedje a cári Oroszország dühét és kritizálja a dolgozó nép birkaságát - tette ezt úgy, és olyannyira a balett csúcspontjára, hogy a Karamazov-történetet el is mosta kissé. Amit föl is lehetne róni neki, de hazugság volna azt állítani, hogy a - felhangzó szöveggel is alátámasztott tételmondatok - szabadsággal élni nem tudó, pusztán hitre és munkára, diktátorra vágyó kisember menetelése nem éppen a legidőszerűbb pillanatban szorította össze a nézőtéren ülők szívét. Némelyek szívét.

Az Eifman-koreográfiának több köze van Eifmanhoz, mint Dosztojevszkijhez, az nem kérdés. Egyik oldalon erény ez - hiszen közelebb lehet a nézőhöz is -, másik oldalon viszont joggal kritizálhatják a Dosztojevszkij-szerelmesek. A nők nem az orosz nagyregény nőalakjai, a férfiak közelítenek, de csak tragédiájukban érik utol szöveget. És a szöveg. Ha van igazán gyenge pontja az előadásnak, akkor a második felvonás verbalitáshoz pányvázott része az. Dramaturgiailag indokolhatatlanul, ráadásul didaktikus erőszakkal tör rá az egyszerű táncélvezőre az Ige, aki aztán kapaszkodik vissza a színpadra, ahonnan lekényszerítették.

Kísérleti balett - a show-elemekkel, monumentális táncszínházi megodásokkal, lebilincselő akrobatikus elemekkel színezett darab nemcsak érzelmeiben, de technikájában is eltávolodik a klasszikustól. A "kísérletiség" már önmagában érték, ráadásul ez a kísérlet nagyszerűen sikerült. Köszönhetően első sorban a lenyűgöző tehetségű táncosoknak: Alekszej szerepében Jellinek György hihetetlen kecsességgel és lágysággal kelti életre a tisztaságot, Iván rideg ész-szerűségét Bajári Levente formálja saját testére, Majoros Tamás Dimitrije pedig tökéletes tükre az apát táncoló Komarov Alekszandrnek. Nélkülük persze semmi, velük viszont gyakorlatilag bármi megtörténhet, az már székhez szegezi a nézőt. És a pozitív választások sorában talán első helyen van a tánckar kiemelése, ami - a klasszikus hagyományokat sarokba dobva - most  végre kilép a háttérből és mind dramaturgiailag, mind technikailag kifejezetten erős feladatokat kap. 

Tiszteletre méltó, merész és veszélyes vállalkozás kitörni a klasszikusok ketrecének rácsait - de aki valóban ketrecnek látja, s abban nincs kétség, hogy Eifman attitűdje ez -, de érdemes. Még akkor is, ha a fantasztikum és az üres giccs is föl-fölvillan egymás mellett. 

Magyar Állami Operaház, 2012. október 20.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Az apa kegyetlen, lelketlenül önző, sosem törődött egyik fiával sem, amit lehet, elvesz tőlük és persze folyamatosan iszik, mint a gödény. Sem tisztelni, sem szánni, talán már gyűlölni sem lehet. Az apát meggyilkolják egy éjjel, amikor az órák össze-vissza vernek. Ki lehet a gyilkos? Melyik a három fiú közül vajon? Ki a felelős? A féktelen, ösztönvilágában ragadó, de alapvetően jólelkű Dimitrij, a nihilista, lázadó és gondolkodó, észvezérelt Iván vagy a tisztalelkű, szelíd, istenfélő Aljosa?

Dosztojevszkij 1879-1880 fordulóján írt regénye az utolsó sajátjai - s az egyik első a világirodalom remekei közül. A Karamazov-testvérek valójában egy mesterien megírt detektívregény: az író elszórja az okokat és információkat, elkövetteti a gyilkosságot, nyomoz és megtalálja a gyilkost. És felteszi a kérdést, amire máig nincs válasz: mi történik, ha a gyilkos gyilkolt, de mégis ártatlan?

Három fiú - három jellem és három erkölcs. Sőt több ennél, három eszme. Az érzelem, az értelem és az erkölcs triásza, az orosz társadalom szövetében. Szerencsénk van, olvasóknak és nézőknek, mert nem egy emberben dúl e három, hanem mindegyik minőség kap saját karaktert, így könnyebb. Így könnyebb ítélkezni. Vagy mégsem? 

A Karamazov testvérek nyilván megél modern feldolgozásban is - bármilyen átdolgozásban. Mégis leginkább az Operaházba illik, Muszorgszkij őrületével, Rahmanyinov nagyszerűségével és a Wagner színpadiasságával megtöltve. Kesselyák Gergely vezényli, Boris Eifman írta a librettót és koreografálta.

kommentek: 0

Tovább olvasom
123
»