Az ütközések alakítanak, a harmonikus találkozások elkísérnek, a kellék lecserélhető, de a cél nem - Mészáros Mátét a Hinoki2.0 bemutatója után kérdeztük.

Minden fotó: Dömölky Dániel

 

Te ragaszkodsz a Hinokihoz, vagy a darab ragaszkodik hozzád?

Szerintem inkább én. Simán lehetett volna egyetlen 1.0, de nem éreztem úgy a próbafolyamat végén, hogy megérkeztünk volna. Akkor nem végeztünk még egymással. Amikor elérkeztünk a bemutatóhoz, azt éreztem, összhangban a táncosokkal, hogy most kellene elkezdeni. Mindenkiben volt igény a folytatásra, engem pedig feszített a nyugtalanság, így kihasználtuk a lehetőséget és dolgoztunk rajta tovább. Fizikálisan nem sokat foglalkoztunk vele, két és fél hetet a bemutató után, de szerkeszetileg és dramaturgiailag az elmúlt négy hónap minden napján. Egyfolytában azon gondolkodtam, hogy elértem-e a célom, hogy mi volt a kiváltó ok, amiért megszületett a darab bennem.

Mi érdekelt a Hinokiban, mi volt ez a cél és ok?

Az újrateremtődő rendszer, azt kutattam, hogy létezik-e olyan rendszer, ami felszámolja azért önmagát, hogy utána teljesen újjáépüljön. Ehhez nagyon illet a forgács-koncepciója, örültem is neki, hogy nem sikerült műforgácsot gyártanunk.

De a második “részben” már műhamut használsz.

Darált polifoam ez az anyag, ez színház kellékeket gyártó cég találta ki nekünk. Sokkal könnyebb vele az élet, lehet vele utazni, nem teríti be porral a színpadot. A Trafó hagyta nekünk azt az őrületet, hogy faforgáccsal dolgozzunk, de iszonyú megterhelést jelentett mindenkinek ez az anyag. Amikor a Sínben próbáltunk, mi rádöbbentünk, hogy mit jelent hét köbméter fával dolgozni a színpadon, de amikor a színházak is megértették, kiderült, hogy változtatni kell a koncepción. Ráadásul ennyi por nagyon nehézzé tette a légzést is, megvislete a testeket. Így a bemutató után azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit adott a forgács, mivel lehetne helyettesíteni.

Teljesen más a hangulata ennek az anyagnak. 

Persze. De az, ami engem érdekel, megoldható vele.

Hova jutunk el a körforgásból?

Sehova, viszont vannak állapotok, amiket meg lehet jeleníteni. Engem a testek találkozása köt le, ezzel foglalkozom. A test és a forgács találkozása nem annyira izgalmas, segített persze, hogy puhára essünk, de képzett , technikával rendelkező táncosok vagyunk, enélkül is meg tudtuk volna oldani. Az ütközés érdekel, nem annak a kivezetése. A forgács az eredeti Krasznahorkai novellából jött el hozzám, mikor azon gondolkodtam, mi az az egy dolog, amivel azt a hangulatot a színpadra tudom idézni. Ha szabad téren játszanánk, lehet, hogy újra használnánk a forgácsot egyébként.

Az ütközés ellenállásokat és tagadásokat fejez ki leginkább, nem?

Az egyének különbözőségét, igen. Szerintem attól függetlenül, hogy közös a sorsunk, egy-egy generáció nagyon hasonló történeteket és háttereket hordoz magában, nagyon eltérőek vagyunk, másképp értelmezünk és élünk meg hasonló helyzeteket. Ez a másfajta megélés hozza létre az ütközést, ami a legdinamikusabb változás. Az érdekel, mi az a lendület, ami a változást elhozza nekünk. A harmonikus találkozásokat a közös út folytatása követi általában, amire szintén van példa a darabban, de az ellentétek találkozása az, ami radikálisan változtat nézőpontokon , élethelyzeteken.

Ami nem feltétlenül a változáshoz, nézőpontváltáshoz vezethet, lehet belőle sérülésés blokkolás is.

A sérülés természetes velejárója az életnek, még nem gondolkodtam azon, hogy ez jó vagy rossz.

De nálad nem is történik meg. Nem esik ki senki például, mindenki folytatja valahogy a saját történetét.

Nem, mert a mozgás érdekel igazán, nem a megállás. Voltak persze ilyen próbálkozások is, amikor a dramaturgiai kísérletek folytak, felmerültek lehetőségként a darab kialakulása folyamán, de elvetettük ezeket a megoldásokat. Nem tudok úgy fogalmazni, hogy ne venném ezeket a sérüléseket magam is komolytalannak.

Merthogy nincs saját?

Rengeteg van, de nem nagyon érdekelnek.

Az is egy különös dimenziója a darabnak, hogy minden alkotójának van külföldi kötődése. Ez neked miért volt fontos? 

Más a kiindulópont azokkal, akik külföldön is dolgoznak és azokkal, akik inkább egy helyen szerzik meg a tapasztalataikat. Náluk, nálunk kevesebb a kérdés az elején, inkább elindul a “csinálás”. Ha kapsz egy feladatot táncosként, akkor beleveted magad a megoldásába, mert tudod, hogy van egy mögöttes cél, ami majd megérkezik. Amikor itthon dolgoztam, úgy éreztem, hogy többet kérdezünk azelőtt, mielőtt egyáltalán belekezdenénk bármibe. Itthon nyugodtabban alakul a kreáció eleje. Ez egy másik munkamódszer. Tudatosan olyan embereket kerestem, akik nem így dolgoznak, mert tudtam, hogy gyorsabban fogjuk egymást megérteni. A másik, hogy van egy olyan európai tánctechnika, amit a darabban szereplő emberek ismernek, tudnak, nem volt meglepő számukra. Amikor itthon tartottam workshopokat, kuriózumnak számított, hogy csúszunk, ugrunk, egymásnak szaladunk. Kurzus szintjén ez tök izgalmas, de egy kreációban már kell, hogy mindenki beszélje azt a nyelvet.

Lemaradtunk?

Az elmúlt 25 évben olyan tempóban fejlődött a kortárs tánc, hogy ami külföldön már létező valóság, az itthon még nem épült be. Nagyon sok földtechnikai, partnering metódus van, amit könnyű egyébként elsajátítani külföldön, mert a mindennapok része egy táncos számára, de itthon még nem evidens. 

Mit látunk a színpadon?

Talán a tisztább, nyersebb formázottsággal tudnám jellemezni, kevésbé az esztétizáló, külsőségekre épít. A belső indíttatás legegyszerűbb megfogalmazását látjuk, nem egy, a külsőségekre építő táncformát. Rengeteg más olyan technikai megoldás van, ami Belgiumban és Hollandiában már évtizedek óta érvényes. Nem véletlenül hívunk onnan tanárokat. Ahol energia és pénz van a kultúrában, ott dinamikusabb a fejlődés is.

Rengeteg energia volt a színpadon - visszatérve a Hinoki 2.0-ra -, mégis borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam. Mintha a régi Moszkva téren ülnék.

Az a fontos nekem, hogy mi rezonál a nézőben a darabra. Nem akarom, hogy intellektuálisan kapcsolódjon, azt szeretném, hogy emocionális hatás érje, olyan érzelmi hatás, ami kizökkenti. Akár közben, akár utóhatásában történjen valami, ami vissza-visszatér hozzá, ami elgondolkodtatja vagy felkavarja. Ha ez sikerül, ha nem azt kapja egészen, amire számít, akkor elmozdul az érzelmi biztonságából. És ez az egyik cél. 

Egészen másképp működsz táncosként és koreográfusként?

Persze. Táncosként teljes odaadásban vagyok, nem gondolkodom, hanem mindent odateszek, amim van. Nincs kritika, úgy nem is tudok belemenni, ha megkérdőjelezem a koreográfus döntéseit. Amikor én vagyok a koreográfus, akkor ez éppen fordítva van, mindig végig kell gondolnom az opciókat, lehetőségeket, tudnom kell, mi érdekel. Táncosként rábízod magad az alkotóra és ha megvan a kezdeti nyitottság és közös nyelv, akkor tudtok együtt dolgozni. Ha alkotóként mész bele, nagyon pontosan kell tudnod, mit akarsz, mit provokálsz ki másokból egyenként és csoportosan.

Következő lépés?

Megyek asszisztenskedni a Wim új darabjába (Wim Vandekeybus, az Ultima Vez vezetője - a szerk.), ők már két hete próbálnak, úgyhogy én most belecsöppenek ebbe a munkába. Nagyon működik ez a közös munka, Brüsszel egyrészt nagyon inspiráló közeg, másrészt izgalmas úgy dolgozni, hogy a többiekkel, akik számára most kvázi “külső szem” vagyok, korábban egy színpadon álltam. Ez eltart nyárig, de már tervezem a következő évadot. Előtte viszont jön még három Hinoki2.0 a Trafóban, szóval most ez köt le nagyon.