Fekete és fehér, fény és árnyék, férfi és nő - ellentétek, melyek a szenvedélyt mozgatják, a világot uralják. Hat férfi, nyolc nő és egy etűd. A Magyar Nemzeti Balett most mindannyiunkat inspirál.
Január 29-én a világhírű Jiří Kylián „fekete-fehér” korszakában született két remekműve, a Sarabande és a Falling Angels debütál az Erkel Színház színpadán, és visszatér a szeretett Etűdök is. De mégis mit várhat a néző a Kyliántól?
Egy szóban: felfordulást. Kettőben: lenyűgöző felfordulást.
Fotó: Csibi Szilvia, Etűdök
Tavaly Seregi-díjjal tüntette ki a Magyar Állami Operaház a prágai születésű koreográfust, akkor meg is írtuk, mivel érdemelte ki a díjat. Kylian húszévesen nyert ösztöndíjat a londoni Royal Ballet Schoolba, egy évvel később, 1968-ban pedig az aranykorát élő Stuttgarti Balett tagja lett. Később, közel negyedszázadon át halhatatlan művek sorát alkotta meg a Holland Nemzeti Balett együttesének.
Kylián kifejezetten művelt és muzikális, ebből következően kivételesen eredeti alkotóvá vált, tehetsége remekművek sorozatával érett be. Amikor a Hollandiában minden létező szakmai és közéleti díjjal elismert, hatalmas tekintélyű Kylián 1999-ben távozott a művészeti vezető posztjáról, majd 2004-ben a vezető koreográfusi és művészeti tanácsadói megbízatását is visszaadta, egy világhírű együttes búcsúztatta őt.
Alkotói világa sokféle forrásból merítve alakult sajátos koreográfiai stílussá. Hatott rá a folklór, az ausztrál bennszülöttek kultúrája, a klasszikus balett és a 20. századi modern irányzatok. Folyamatosan kísérletezett a tér, a sebesség, a világítás lehetőségeivel és a táncosok teljesítőképességének határaival.
A most színre kerülő Sarabande
1990-ben készült. A kompozíciót hat fiatal férfi mutatja be – előadásuk abban mindenképpen egyedülálló, hogy a balettosok ezúttal hangjukat is hallatják. A nyitóképben pedig a Férfi születését látjuk, a középső részben Dick Heuff elektronikus hangokból, kiáltásokból, zihálásokból álló zenéje szól, eközben jelennek meg a férfilét stációi: az agresszivitás és a szexualitás, az érzékenység, a tiszteletteljesség, a fontosság és a hasznavehetetlenség tudata. Az utolsó képben a mozdulatok és a visszatérő klasszikus muzsika összhangba kerülnek, puhább, érettebb mozdulatok jelennek meg, amelyek végül valamiféle ünnepélyes harmóniát hagynak hátra.
Egy japán beavatási szertartás is
inspriálta a darabot, de persze Bach (a Férfi születésében), a sarabande, ami egy barokk tánc, de nyilván első sorban Kylian véleménye a férfi nemről.
A sarabande eredetileg egy közép-amerikai eredetű, a telepesek által Spanyolországba vitt, majd a 16. században egész Európában elterjesztett szenvedélyes, gyors szerelmi tánc, amely a 17. századi francia udvarban lassú, 3/4-es, ünnepélyes variációvá változott. Eredeti, erotikus jellege idővel elhalványult - Kylián koreográfiájában viszont ismét szerepet kapott.
Bukott angyalok
A látványvilág minimalista, de a mondanivaló korántsem. A Falling Angels című koreográfiában nyolc táncosnő jelenik meg a színpadon, egyszerű sötét dresszben. Kylián szerint a balett valójában
egy tanulmány, amely minden műalkotás két alapvető összetevőjéről, ellentétes alkotóeleméről, a fegyelem és a szabadság kettősségéről szól.
A „bukott angyalok” Steve Reich (többszörös Grammy-díjas amerikai zeneszerző) rituális atmoszférájú dobzenéjére táncolnak, sodró lendülettel ábrázolják a női psziché emberi és művészi oldalait, amelyekben a
csábítás, az anyaság, a szenvedés, az önérvényesítés
is megjelenik. A színpadot néha „mennyei” fehér fény árasztja el, máskor a fénnyel ki-ki saját négyszögű, cellaszerű, vagy folyosóhoz hasonló mozgásteret kap. A karok és kézfejek az irányítottság és a szabadság kettősségét, az engedelmesség és szabad akarat küzdelmét jelenítik meg.
Steve Reich amerikai zeneszerző
a híres Juilliard Zeneiskolában és a Cornell Egyetemen végzett, zeneszerzést és ütőhangszeres zenét tanult. Kezdetben nagy hatással volt rá az afrikai zene. A minimalista stílus egyik mestere, több Grammy-díjat, és zenei Pulitzer-díjat kapott.
Ez a két darab
az ellentétek feszítő erejével hat: a fekete-fehér, fény és árnyék, férfi és nő kettősségére épülő koreográfiák az élet nagy kérdéseit vetik fel, miközben nem veszik magukra a válaszadás terhét. A néző dönt, a néző felel.
Fotó: Csibi Szilvia, Etűdök
A nagy visszatérő: az Etűdök
Először 2014-ben mutatta be a Magyar Nemzeti Balett az Etűdöket, ugyancsak az Erkel Színházban. Ezt a művet egyfajta mérceként tartja számon a nemzetközi balettélet, melyben megmutatkozik a társulat technikai tudása.
Harald Lander koreográfus a jól ismert Czerny-zongoraetűdök zenekarra hangszerelt változatára komponálta a darabot közel hetven éve, 1948-ban. Először a Dán Királyi Balett vitte színre.
Behind the scenes: balettóra színpadon
Az Etűdök kicsit olyan benyomást kelt, mint egy balettóra, amelyen a táncosok bemutatják a különböző nehézségű ugrásokat, forgásokat, a spicctechnika specialitásait és a kettősöket, a mozdulatok, lépések letisztult szépségét. Épp úgy, ahogyan a zongoristák játsszák a Czerny-gyakorlatokat: cél a technikacsiszolás, a legegyszerűbb gyakorlatoktól a magas fokú virtuozitásig.
Úgy is épül fel, ahogyan egy megszokott balettóra: a balettrúd mellett kezdődik, majd az egyre összetettebb gyakorlatokkal jut el a csúcspontra az ugrásokig és a forgásokig, végül a színpadi kombinációkig.
Fotó: Csibi Szilvia
A kosztümök és a mozdulatok egyben a nagy tánctörténeti korszakokat (romantika, klasszika, neoklasszika) is megidézik, így ábrázolva a technikai fejlődést. A balett teremből később kilépünk a színpadi gyakorlat helyszínére, ahol a társulati hierarchiának megfelelően a szólisták és a balettkar mutatják meg tudásukat, középpontban: a balerina, mint minden társulat csillaga, a balettek központi alakja. A nézőtér pedig elcsendesülve, tátott szájjal figyeli a munkát, az energiát és az erőt, amivel a darabokat felépítő fizikai tudásra szert tesznek a művészek.
Bemutató: január 29., Erkel Színház
