A fenegyerek, a rosszfiú, a fekete bárány, a széttetovált szépfiú, a balett James Dean-je, szóval Sergei Polunin (Szergej Polunyin) a saját életéről szóló dokumentumfilm, a Dancer főszereplő-színészeként debütált most szeptemberben. A filmet Steven Cantor rendezte, és a Torontói Filmfesztiválon mutatták be. Őszintén, ki ne szeretné meglesni Polunint a backstage-ben?
Fotó: DANCER - special contribution from David LaChapelle
Polunin (akiről már írtunk itt) és a film producere, Gabrielle Tana a Dancer bemutatása előtt exkluzív interjút adott a Variety-nek, amiből kiderült, hogy az ötletet már négy éve dédelgetik, egész pontosan azóta, amióta Polunin eljött a Royal Balett társulatától, Londonból.
Sergeit érdekelte a színészet, úgyhogy már az első találkozáskor beszélgettünk a közös munkáról, de mikor olvastam Julie Kavanagh cikkét róla az Intelligent Life magazinban, rájöttem, hogy az ő lenyűgöző, mélyen emberi történetéről kell szólnia a filmnek, úgyhogy eldöntöttük, hogy ezt forgatjuk le és egyszerűen követjük őt -
mondta Tana a lapnak. De a film több lett egy "egyszerű" dokumentumfilmnél, egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, egyre izgalmasabb irányokat vett.
Már nem arról volt szó, hogy ő megy, mi pedig forgatunk, sokkal inkább arról, hogy közösen hozunk létre valamit. Amikor pedig David LaChapelle (akivel a híressé vált Take Me to Church című klippet csinálták együtt - a szerk.) is bekapcsolódott, megváltozott minden, sokkal izgalmasabbá vált, mint eredetileg gondoltuk.
Fotó: Sergei Polunin/ Vogue Hommes, 2016 tavasz/ Lily Lilac
A film Polunint követi, miközben Nagy-Britannia, USA, Oroszország és eredeti otthona, Ukrajna között ingázik.
Sokat megmutatunk abból, mi történik a színfalak mögött, de ez a film több is ennél -
Polunin szerint a legfontosabb üzenet, mennyire hasonlóak az emberek függetlenül attól, hol élnek.
A táncot arra használtam, hogy megmutassam, hogy működnek ezek a társadalmak. Például amikor Londonban dolgoztunk, bekapcsoltuk a tévét és Oroszországról volt szó benne, aztán elutaztunk Oroszországba, ahol Angliáról néztünk egy műsort. Az emberek egyáltalán nem különböznek olyan nagyon, mint azt gondolják. A legmélyebb üzenet, hogy az emberek mindenhol nagyon kedvesek, nagyon hasonlóan élnek, hasonló gondolatokkal. Fontos, hogy a nemzetközi politikai helyzet ellenére szem előtt tudjuk ezt tartani, hogy a művészeten keresztül meg tudjuk mutatni a valóságot.
A Dancer csak a kezdet, Polunin komolyan kacérkodik a színészettel. Ha pedig olyan magas szinten műveli majd azt is, mint a táncot, biztosra vehetjük, hogy még jó néhányszor hallunk majd róla.
