Timothy volt? Schrödinger? Vagy te voltál? Él a macska vagy már halott? Te mire gondolsz, amikor gondolkozol? Schrödinger egy fizikus, aki azt képzelte el, hogy a macskája be van zárva egy olyan dobozba, amibe vagy beengednek valami radioaktív sugárzást, vagy nem. De ha beengedik, akkor az megöli a macskát. Azt viszont, hogy él-e még a macska vagy nem, csak akkor tudhatjuk meg, ha kinyitjuk a dobozt és belenézünk. Interjú a Schrödingerre várva alkotójával, Fülöp Lászlóval.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

 

Hogyan született meg Timothy?

Két éve hoztam létre azért, hogy ne a saját nevem alatt működtessem a művészeti projektjeimet, mert problematikusnak gondoltam volna egyenlőségjelet tenni a privát ember és a művész közé. Alkotóként nem az vagyok, aki máskor – ennek a megfogalmazása persze már számomra is kissé katyvaszos volt mindig, gondolom kifelé méginkábbb zavarosnak tűnhet. 

Ez a kiindulópont nem “kéri”, hogy rögtön egy másik személyiség fogalmazódjon meg - elég lett volna egy saját brand, egy alkotói név, nem?

Nyilván, ha nem érdekelt volna az, hogy milyen lehet egy másik ember bőrébe bújni, egy másik világot létrehozni, nem ezt az utat választottam volna. 

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Timothy az Unterego? Jekyll és Hyde?

Nem, nem erről van szó! Annak idején, mikor Timothy megszületett, a koromból és persze egy csomó minden másból fakadóan nehezemre esett nemet mondani, meghúzni azt a határt, ameddig mások bejöhetnek az én terembe. Mindig onnan vizsgáltam a helyzeteket, hogy a többieknek mi a jó – sosem a személyes érintettségem, érzéseim, igényeim oldaláról. Timothy nem annyira udvarias, nem annyira figyelmes, nem érdekli, hogy szeretik-e, elfogadják-e. 

Egy interjúban azt mondtad, már közelítesz Timothy karakteréhez.

Ebben mindenképpen. Jobban megtanultam kiállni magamért, merem vállalni a saját véleményemet, gondolataimat és érzéseimet anélkül, hogy azon gondolkodnék, a másiknak ez mennyire kényelmetlen.

Timothy úgy működik, ahogy te szerettél volna csak nem tudtál?

Igen, nagyjából. És lassan közelítek ahhoz az állapothoz, amikor már tudok.

Van más szerepe is? Koreografál?

A története szerint van, persze. Ő egy nagy álguru, mágus, alkotó. A mester, aki nincsen jelen, hajlamos eltűnni, de mégis ő teremtette ezt az egészet. Az ő szemléletével alkotunk, a hatása folyamatosan érvényesül. Készítettem róla egy kisfilmet is, amiben pontosabban megrajzolom a karakterét. Nagyon régi, “személyes” ismerettség a miénk, amiből ő egy időre eltűnt, de újra életre tudtam hívni ezáltal.

Mint egy képzeletbeli barátot?

Részben. De Timothy nyilván úgy “van eladva”, mint egy valóságos létező.

Ha most bemész a próbaterembe és elkezdesz dolgozni, akkor mi lesz Timothy szerepe?

Nem konkrét feladatot kap, hanem a szemlélet, amivel dolgozunk, az az övé. Kritikusan, de előítéletmentesen tekinteni körbe – ez az ő szűrő-szerepe. Az elején nagyon határozott, konkrét karakter volt, most már inkább csak jelenség. 

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Mikor került Schrödinger macskája a képbe?

Ez a gondolatkísérlet nagyon furcsán érkezett. Már elkezdtünk próbálni, volt néhány kép a fejemben, amiből fel akartam építeni a következő darabot, de egyfolytában megjelent, felbukkant bennem. Régen sokat foglalkoztam kvantumfizikával, Schrödinger kísérletével is, de aktuálisan, mikor elkezdtük a munkát, nem ezen töprengtem. Azt gondoltam, persze vannak véletlenek, próbáltam is félretenni ezt a problémát, de nem tágított. Aztán már az érdekelt, hogy miért érdekel ez ennyire…

Ha bezárjuk a problémákat egy dobozba, aztán radioaktív sugárzást eresztünk rájuk, vajon eltűnnek, vagy megmaradnak? Esetleg szörnnyé változnak, és kísértenek a doboz falain keresztül?  És vajon képesek vagyunk-e összeszedni a bátorságunkat, hogy kinyissuk a dobozt, és szembenézzünk velük?

Kiderült?

Néhány dolog kiderült, igen. Érdekel a kutatás maga, a vizsgálódás, a doboz-motívum, a várakozás és elodázás, a létezés és nem létezés kettőssége. A folyamat során kiderült, hogy szinte minden helyzetre tudom adaptálni ezt a nézőpontot, bárhova mentem, bármit csináltam, meg tudtam figyelni az adott helyzetet ennek tükrében. Végeredményben ennek a problémának a kutatása valahol megadta – ha nem is az élet értelmét, de  – azt az élményt, hogy lehet, hogy erről szól az életem. 

Mert nemcsak az a kérdés, hogy mi lesz a macskával, hanem az is, hogy egyáltalán hogyan jutott eszébe Schrödingernek a macskát ilyen helyzetbe hozni, és a macska mit gondol erről a szituációról. Schrödinger szempontjából ugye teljesen kétes és kétséges a kimenet: lehet, hogy meghal a macska. Egészen addig, amíg a dobozt nem nyitjuk ki, a macska egyszerre élő és holt. Viszont a probléma elodázásával (azaz minél később nyitjuk ki a dobozt) növeljük annak esélyét, hogy a macska a valóságban már meghalt. 

Ha változtatunk a nézőponton és “macskává válunk”, akkor nem tudjuk, hogy Schrödinger ott van-e még a dobozon kívül, és szándékában áll-e kinyitni valaha a dobozt. Ha még eggyel kijjebb lépünk, már az sem biztos, hogy a macska van bezárva, lehet, hogy Schrödinger zárta ki önmagát egy univerzumból. Sőt, bármikor kerülhetünk mi ebbe a helyzetbe: nem biztos, hogy tudjuk, mikor vagyunk dobozban, sem azt, hogy mikor záródunk ki a dobozból. Sok kérdés van. Mi a jobb? Ha tudatosítjuk a valóságot (kinyitjuk a dobozt), és szembenézünk a lehetséges fájdalommal vagy az, ha megtartjuk a reményt, hogy a macska él annak az árán is, hogy a macska meghal.  A kíváncsiság és a félelem kettősségéről szól ez a probléma - a kvantumfizikán túl.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Mozdulatok szintjén hogyan lehet ezt a komplex problémát megfogalmazni?

Kapott egy színházias formát, amiben nem pusztán a mozdulatok jutnak szerephez. A színház nekem egyébként is egy konkrét doboz, amiben folyamatos vizsgálat folyik. Az egyén és a társadalom, a többi ember viszonya jelenik majd meg, a visszafojtottság és a kirobbanás dinamikája határozza meg a darabot. Energiában, időzítésben és a térben és nagyon érződik az alapkérdés: meddig lehet elodázni a szembenézést?

Most először dolgozol ilyen sok táncossal.

Hat táncosom van most, a korábbi években duókban és triókban gondolkodtam és dolgoztam. Persze mindenkit ismerek a Budapest Kortárs Táncfőiskoláról, de alkotóként Emesével és Annával volt közös darabunk.  

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Milyen újdonsággal szolgált ez a terep?

Azt élem meg, hogy ebben a formációban nehezebb tartanom a fókuszt, beosztani az energiákat, mint amikor kevesen vagyunk, ugyanakkor azt is látom, hogy kevesebb “teher” is jut egy-egy előadóra, több töltődési idő van. Egy duóban, trióban a 100 százalékos befektetés 2-3 ember vállán van, most 6 emberen nyugszik. Van lehetőség arra, hogy háttérbe vonulj, miközben a másikat támogatod. Ami nehezebb, hogy amikor rád kerül a sor, a nullából kell robbanni, nincs akkora előkészítettség, mint a folyamatos jelenlétnél. 

És ezzel vissza is tértünk a lefojtás és a robbanás kettősségéhez - a dobozban.

Igen. Amit erősít majd az idő és a tér szokatlan használata is. Azt remélem, hogy nemcsak a táncosok, hanem a nézők is találkoznak majd ezzel a fura dobozban való "létélménnyel" a darab alatt. Aztán majd eldöntik, bennük milyen értelmet nyer ennek kettőssége.

Bemutató: november 17. Trafó