Ebben a darabban minden táncos eljut a saját fizikai határáig, sőt, kénytelen felismerni és meghaladni ezt a határt. Mindenki ugyanazon az irdatlan nehéz folyamaton megy át, ami a frusztrációtól egészen a boldog elégedettségig, a büszkeségig tart – mondja Ágnes Noltenius, A tökéletesség szédítő ereje című darab betanító balettmestere. Nolteniust mostani munkáján kívül arról is kérdeztük, hogy miért választotta William Forsythe-ot harminc évvel ezelőtt, és miért dolgozik még mindig vele.
Fotó: Ari Dunski
Rengeteg társulatnak tanított már be különböző Forsythe-darabokat, nyilván néhány pillanat is elég már, hogy felmérje, egyik vagy másik mennyire “érti” ezt a nyelvet. Mi a benyomása a magyar művészekről?
A folyamat közepén csatlakoztam csak, az első két hetet egy kollégám, Amy Raymond dolgozta végig a Magyar Nemzeti Balett társulatával. Az én feladatom az volt, hogy az apró részleteket is a helyükre tegyem, és az utolsó simításokat is elvégezzem. Ennek nem szakmai, inkább technikai, szervezési oka volt egyébként. Tőle tudom, hogy az első pillanatban sokkolta a csapatot, hogy mennyire gyors ez a darab.
Pedig ez az, amit biztosan lehet tudni róla.
Más tudni és más megtapasztalni! A tökéletesség hatalmas kihívást jelent, gyönyörű, őrületesen nagy tempójú és a zenéje is lenyűgöző. Egyébként ez az egyetlen darab, amit Forsythe klasszikus zenére írt. Tíz lépés a zene egyetlen taktusára – őrület az egész. Nagyon nehéz megtanulni, tele van apró részletekkel, és tényleg minden határt túllép a tempó, amit a táncosoknak diktál. Visszatérve az eredeti kérdésre: a budapesti táncosokkal nagyon elégedett vagyok, kifejezetten jól teljesítenek, kedvesek, nyitottak. Nyilván voltak olyan pillanatok, amikor nehéz volt nekik, amikor szorongást okozott ez a munka, amikor nem hitték el, hogy képesek megcsinálni, de tudom, hogy egyszer ez az érzés átfordul, és elégedettség, öröm lesz belőle. Bárkivel beszéltem korábban, mindenki azt mondta, hogy táncosként nagyon komoly mélypontjai voltak, amikor A tökéletességet táncolta.
Mi ennek az oka? Profi táncosokról beszélünk, és egy nagyon jól ismert koreográfiáról. Azt feltételezném, hogy nincsenek meglepetések.
Az, hogy amikor benne vagy, egyszerűen nem hiszed el, hogy képes rá a tested, aztán mégis az. Minden társulat minden táncosa ugyanazon a frusztráción megy át, ami aztán a munka végén elégedettséggé, büszkeséggé alakul át. Mindenkinek meg kell tanulnia, hogyan kezelje ezt a sebességet. Le kell vetkőzniük a teatralitást, az “affektálást”, miközben megőrzik a mozdulatok tökéletességét. Óriási munka ez, és senki nem végezheti el a másik helyett, ezt mindenki önmagának dolgozza ki. Ez kell ahhoz, hogy a dolog valóban élő és jelenidejű legyen. Ettől zseniális Forsythe: jóval a test megszokott fizikai határain túl dolgozik.
De már túljutottunk a legnehezebb fázison, most már jól van a csapat – és a darab is. El kellett jutni oda, hogy már ne kelljen gondolkodni a lépésanyagon, a koreográfián, hogy a táncosok testéből természetesen következzen a darab. Sikerült.
Hogyan dolgozott velük?
Keményen. Lépésről lépésre tisztítottuk ki az anyagot, nagyon gyorsan kellett megtanulniuk az elején, volt ezzel dolgunk. Én is először tanítom, sőt nem is táncoltam még, ők is először tanulják be, kellett ez az idő. Amikor készültem erre a munkára, rengeteg videót néztem és volt egy ötórás felkészítő is, amit egy másik kolleginám tartott nekem, aki már táncolta és tanította A tökéletességet.
Miért döntött úgy, hogy éppen Forsythe-darabjait tanítja be világszerte? Miért vállalta éppen ezt a “kulturális missziót”?
Nagyjából harminc éve ismerem őt, tizenkét évet táncoltam vele. Amikor először láttam, rádöbbentem, hogy pontosan így kellene a táncról gondolkodnunk. Egyértelművé vált, hogy ez az, ahogyan én tudok gondolkodni a táncról. Akkor – és egyébként most is – egyszerűen forradalmi volt, ahogy ő koreografált. Rengeteg ajtót nyitott meg a kortárs koreográfusok előtt, új utakat teremtett másoknak is. Amikor találkoztam vele, a gondolataival, a munkájával, nyilvánvaló lett számomra, hogy ez a gondolkodás az, amerre a “testem menni akar”. Amit ő használ, az egyszerre egy klasszikus és mégis elemelt nyelv, megmutatja, hogyan lehet másképp gondolkodni a klasszikáról, ami éppoly érvényes ma, mint harminc évvel ezelőtt. Másképp dolgozik a gravitációval, mindig kibillent az egyensúlyból, mindig kockáztat, mindig kihívások elé állít, egészen másképp gondolkodik a térről, mint más koreográfusok – ez az ő zsenialitása.
