Sejtelmes, puha fények, gyönyörűen kidolgozott izmok, porcelán arcok és karok, lehelletnyi bűbáj, egy jelenetbe sűrített drámák - Gács Tamás és Emmer László balettfotóiból május végén nyílik kiállítás az Erkel Színházban. 

 

Az eredendően dokufilmes Gács Tamást - aki tavaly már elhozott egy Eüst Delfin-díjat rendezésével az Operaháznak Cannes-ból - ezúttal fotósként mutatkozik be. Megkérdeztük, mit keresett és amit talált, miért éppen úgy mutatja be, ahogy.

Mikor itt beszélgetünk még nincs az Erkelben a teljes anyag. Mi volt a koncepció, mi alapján dőlt el, hogy melyik kép a tiéd és melyik Emmer Lászlóé?

Viszonylag egyszerűen felismerhető, a lilás hátterű, egy-egy művészt ábrázoló képeket készítettem én. Jó közelítéssel Laci képei azok, amelyek színesebbek, jelenetbe sűrített balett-történeteket ábrázolnak. Hogy a rengeteg kép közül egészen pontosan mi  került be a kiállításra - gyere el és nézd meg szombaton! A koncepció alapvetően az volt, hogy mindenkiről készül egy táncportré, aztán néhány más típusú "csoportkép" is.

Fotón: Felméry Lili

Hogyan dőlt el, hogy milyen pózban, milyen jelmezben és beállításban fotózzátok a művészeket?

Laci a jelmezes, ő fotózta az előadás-beállításokat. Mi pedig Solymosi Tamás balettigazgatóval közösen állítottuk be a pózokat ezekre a portrékra. Ő volt a koreográfus, nyilván nem én. Azt kellett összehangolnunk, mi az, ami neki még belefér és a fotón is jól mutat.

Belefér?

Mondjuk nem annyira szép a kéztartás, nem annyira pontos a mozdulat, de fotón sokkal szebben áll a ruha, jobbak a fények, harmonikusabb az összehatás - erre gondoltam. Egyébként arra számítottam, hogy hosszú próba és sok munka lesz egy-egy képben, de elképesztően gyorsan haladtunk. Meglepő volt. Professzionális.

Fotón: Bajári Levente

Mennyire nézted a póz mögött az embert? Mennyire volt fontos, hogy az az adott póz minél többet adjon vissza a művészből?

Nem, ez most nem az a műfaj. Utólag látom persze a személyiséget, de nem ismertem előtte senkit, nem is ott volt a figyelmem. Szépséget kerestem, képet csináltam. A koncepció nem a “táncosság” vagy a művész mélyebb rétegeinek a megragadása volt, hanem a természetesség. Azt szerettem volna, hogy minél naturálisabb legyen, minél több legyen a bőr, a csont, az izom. A testet akartam befotózni - ezeket a gyönyörű testeket. A ruhákat is úgy válogattuk, hogy minél légiesebb, minél egyszerűbb legyen a kép. Próbáltam minél kevesebb eszközzel dolgozni.

Mit használtál?

Nagyon sokat agyaltam, hogy mi legyen, sokat próbáltgattam. Három kis rendszervakuval van világítva az egész, hoztam persze speedvakuval, óriási keretekkel, filmes lámpákkal, de rájöttem, hogy nem ez kell. Fentről jön egy főfény, oldalról egy-két gurulós lámpa világít, a mozdulattól függően.

Fotón: Shoko Nakamura

Emmer László képeit mindenki ismeri, aki valaha vett kezébe divatmagazint. Stílusa, képeinek harmóniája és letisztultsága meg- és felismerhető, egyike a legnevesebb és legkeresettebb divatfotósoknak. 

Kicsit bonyolultabbak a te képeid, Laci, hiszen egy-egy fotóba sűrítesz teljes, egész estés drámákat. Hogyan dőlt el, hogy mely darabok kerülnek ide és pontosan mi lesz a beállítás?

A teljes repertoárt végigfotóztuk, arra, hogy egész pontosan mi lesz látható most május végén itt az Erkelben, és Budapest utcáin: hamarosan fény derül – hogy stílusos legyek. Solymosi Tamással együtt dolgoztunk meg ezekért a képekért, ő rakta be a pózt, én néztem, hogy miből lesz jó kép. 

Hogyan zajlott ez a folyamat?

Ültem egy dobozon. Tamás minden előadás esszenciális mozdulatait beállította, én pedig elkezdtem fotografálni. Az én részem éppen az volt, hogy ez több vagy más legyen mint egy szokványos produkció fotózás. Emelkedettebb, szürreálisabb világot akartunk teremteni, mégis olyat, ami életre kelti az adott darabot, pontosan lefesti a hangulatát. Ezért is mentünk műterembe.

Nem is fotózol egyébként előadásokat, nem a te stílusod, ugye?

Nem, abszolút műtermi fotós vagyok, divat- és portréfotós. Most is szempont volt, hogy ne legyünk annyira kiszolgáltatva a pillanatnak. Ez most egy direkt, megkomponált valami. Nagyon izgalmas. A mozdulatokban ott van a darab egyfajta alapismerete, az alapvető feszültség.

Fontos volt, hogy te is lásd a darabot abban a feszültségben?

Persze. Nem egy exponáló gomb voltam. Amikor megjelent a pózokban a dráma, akkor az már az én történetem volt, hogy megtaláljam azt, amit igazán keresünk. Megteremtődött az alaphelyzet, akkor jöttem én a képbe és instuáltam tovább a művészeket, a stábot.

Előfordult olyan, hogy ütköztél Solymosi Tamással?

Nem, teljesen harmonikus volt a munka. 

Pedig ez volt az első balettfotózásod.

Bizonyos értelemben igen, de más szempontból mégsem. Amikor a nagy divatlapoknak fotózom, akkor is találkozom balettművészekkel, amikor képet készítek a nagyinterjúkhoz. Akkor is az a szempont, hogy valamilyen szokatlan környezetben mutassam be őket. Tudjuk, hogy balerina Felméry Lili, ergo nem egy spicc cipőben és tütüben fotografálom le az Operaház színpadán, hanem keresek neki valami ízléses, hozzá illő, de mégis szokatlan környezetet. Ugyanígy dolgoztunk most is, átmozgattuk a környezetet, a helyzetet. Úgy mutatjuk be az előadásokat, az előadások esszenciáját, ahogyan azok sohasem történnek meg a valóságban. Ettől izgalmas ez a munka. 

Május 23-án nagyszabású fotósorozatkiállítás nyílik az Erkelben, sőt, ezeknek a fotóknak a változatai  Budapest utcáinközterületein is helyet kapnak. Gács és Emmer képein két évad emblematikus jelenetei kelnek életre majd, 43 táncosbalettművész alkotói munkáját csodálhatják meg az érdeklődők az Erkel közönségforgalmi tereiben - és a főváros utcáin. A fotósorozat Solymosi Tamás, Kövessy Angéla és Venekei Marianna balett szakmai-, művészeti irányításával született meg.