Elfér egymás mellett az irónia és az életöröm? Kiegészítheti-e a groteszk az ösztönvilágot? Igen és igen. A Sad Case című koreográfia egyáltalán nem szomorú, inkább különc, és nem a a történet vége, hanem éppen a kezdete. A Magyar Nemzeti Balett együttesének friss premierje kapcsán beszélgettünk a két világhírű koreográfussal, Sol Léonnal és Paul Lightfoottal.
Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház
Az NDT (Nederlands Dans Theater) a világszínvonalú művészekről és határokat feszegető koreográfiáiról híres. Mindketten pályakezdő művészként csatlakoztak az NDT junior együtteséhez, az NDT2-höz, és sok évet dolgoztak Jiří Kylián vezetése alatt. Melyik pillanatban léptek át a táncművész szerepéből a koreográfusi szerepbe?
Sol Léon: A kapocs, ami első pillanattól összeköt minket Paullal, a kreativitás iránt érzett Szenvedélyes szeretet volt. A közös célok, álmok, elköteleződések bűvöletében dolgozunk, így próbáljuk a darabjainkat, így válunk mi magunk is egyre gazdagabbá a táncművészet által. Az NDT valóban a koreográfusok, táncosok és álmok háza volt nekünk. Minden lehetővé vált ott, megtanulhattuk más koreográfusok „kézjegyeit”, ugyanakkor kipróbálhattuk a saját ötleteinket is. Igazi koreográfusóriásokkal dolgoztunk abban az időben, amikor az NDT2-höz, majd az NDT-hez kerültünk. Táncosként már az első pillanattól ugyanolyan intenzíven figyeltük a koreográfiára is, ezért talán mondhatom, hogy első perctől egyszerre voltunk táncosok és koreográfusok. 1991-ben pedig már meg is jelentünk a saját kreációnkkal, így biztosan állíthatom, a koreográfusi élet már az első pillanattól kezdve velünk volt.
Fotó: Rahi Rezvani
Paul Lightfoot: Őszintén szólva a karrierem két útja számomra is egy első, közös pillanatban kezdődött el. Már akkor, amikor a londoni Royal Ballet School növendéke voltam nagyon érdekelt a koreográfusi alkotómunka, bár azt nem mondhatnám, hogy sokat értettem belőle. Viszont mindig a része volt annak a „gondolati”, mentális munkának, amit táncművészként végeztem, megjelent a bennem felmerülő kérdésekben. Amikor megérkeztem az NDT világába, ami egy nagyon különleges, kreativitásra épülő világ, hirtelen táncművészként is teljességgel részese lettem az alkotói folyamatnak. Az egyik első beszélgetésünk Jiří Kyliánnal éppen erről, a kreativitásról, az alkotói munkafolyamatól szólt, mert pontosan érezte, tudta, hogy ez engem mennyire érdekel.
Fotó: Rahi Rezvani
Amikor felépült az új színházunk, csinálhattam egy kis darabot, egy jelenetet az NDT-vel, 1987-ben. Jiří a bemutató után rögtön megkeresett, és onnan már minden nagyon gyorsan történt. Fantasztikus hatással volt rám ez a munka, az engem körülvevő koreográfusok, de ez a tempó meg is ijesztett. Huszonéveim elején tehát már kaptam alkotói teret koreográfusként, miközben együtt dolgoztam például Hans van Manennel, William Forsythe-tal, Ohad Naharinnal, és más nagyszerű koreográfusokkal, akiktől tanulhattam, akik által inspirálódhattam.
Soha nem dolgoztak önálló darabon, miért van ez? Hogyan változott az elmúlt évtizedekben a közös munka, hogyan változott a partnerségük?
SL: Ez valóban így volt egészen a legutóbbi balettig, amit az NDT-nek állítottunk színpadra. Most is inkább a környezet hozta azt, hogy külön dolgozunk, Paulnak kellett a teljes színház, közben öt táncostól el kellett búcsúznunk a karrierjük csúcspontján, ezen kívül a pandémia miatti szigorú intézkedésekhez is alkalmazkodnunk kellett. Az elején az, hogy közösen alkotunk egyszerre volt ez szabad választás és fogadalom is. A művészetünk esztétikájához tartozott, hogy ez a két nagyon különböző ember, akik mi vagyunk, dialógusban reagálnak egymásra.
Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház
PL: Nagyon ritkán dolgoztunk külön, ahogy Sol is említette, de a mi kreatív alkotási folyamatunk a dualitásra épül, ami szerintem gazdagabbá teszi a munkáinkat. Nagyon szeretek egyedül dolgozni is, de akkor úgy érzem, hogy hiányzik a dialógus, Sol elképesztő kifejezőereje, mozdulatai, az érintése, az élmény, hogy talál bennem valamit, amihez kapcsolódhat. Ez a dialógusban való lét nem könnyű, hiszen mindketten más-más módokon, de nagyon önző, nagyon makacs emberek vagyunk. Ez a kihívás a munkánkban, de ez a költészete is, hiszen más nézőpontokból látunk rá a dolgok szépségére. Az elmúlt években kiderült, hogy szükségünk van a másikra, megtanultuk tisztelni és szeretni a másik véleményét, nézőpontját. Nekem szükségem van Solra. Amikor nélküle vagyok, olyan „hiányosnak” érzem magam. Ahogy egy gyereknek egyaránt szüksége van anyára és apára, a mi alkotásunknak is szüksége van mindkettőnkre.
A Sad Case pedig éppen akkor született, amikor érkezőben volt a közös gyerekük – nem metaforikusan, hanem nagyon is valóságosan. 1998-at írunk, ekkor volt Sol 7 hónapos terhes. Volt ennek a jelentős „állapotváltozásnak”, élménynek megfogható hatása az alkotásra?
SL: Valóban nagyon aktív voltam egészen a terhességem 6-7. hónapjáig, amikor ez a darab született. Arra emlékszem, hogy a stúdió is megtelt élettel ebben az időszakban, rengeteget nevettünk, a mi kapcsolatunk egészen különleges volt és nemcsak egymással, hanem a táncosokkal is. Azt hiszem, soha életemben nem nevettem annyit, soha nem láttam ennyi vidámságot az engem körülvevő dolgokban. Más szemmel láttam a világot, a táncot is. Mutattam a lépéseket ezzel a nagy, várandós hassal, jártam a mambót. Akárhányszor látom ezt a darabot, mindig az „élet kútját” találom meg benne. Nagyon szeretem.
Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház
PL: Sol ekkor már nagyon terhes volt, igen. Ő egy nagyon vékony, törékeny, ugyanakkor rettenetesen erős ember. Amikor terhes lett, nyilván teljesen megváltozott, például életében először kidomborodott a hasa, és ott hordozta a kisbabánkat. Fékezhetetlenül boldog volt ebben az időszakban, nevetőgörcsöket kapott, ami rá egyébként egyáltalán nem volt jellemző korábban, pláne nem a munkahelyén. Ebben az egész folyamatban a természet tette a dolgát, és Solnak egyáltalán semmilyen hatása nem volt arra, mi zajlik, nem volt ebben semmi elegancia, semmi finomság. Ez valahogy sokkal ösztönösebbé, Földhöz ragadtabbá tette őt és a darabot is. Azt hiszem, a mexikói atmoszféra ezt a fajta élményt mutatja meg az örömöt, a teremtést, a csodát. Ez a darab a terhességének a különös, furcsa oldalát fogalmazza meg, az őrületet, ezt a gyönyörűséget. Ez a darab szerintem valami elképesztő találkozása ez ennek a kicsit lökött angol férfinak és az őrült spanyol nőnek.
Beszéljünk a címről is! Hogy lett a szomorú vidám, ironikus?
SL: A “Sad” ebben az esetben nem azt jelenti, hogy szomorú, sokkal inkább azt, hogy különleges, szabályok nélküli, szenvedélyes és megfoghatatlan. Ez a “szomorú eset” inkább egy fantasztikus, izgalmas. A cím ebben a darabban tehát éppen az ellenkezője az eredeti jelentésének. A zene is változott közben egyébként: eredetileg más típusú zenére kezdtünk dolgozni, de a mexikói zene annyira erős volt, hogy be kellett hoznunk a mambót is.
Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház
PL: A címek mindig nagyon komplexek a mi esetünkben. Néha a premierig sem tudjuk pontosan, miről szólnak a darabok igazából, ugyanakkor az első dolog, ami a közönséghez eljut, a cím. Sokat mond a darabról, néha előre is „ítélkezik” az alkotásról. A "Sad Case” címet nagyon szerettem, mert ez egy angol mondás: ha valami tönkrement, ha valami nem úgy alakul, ahogy kellett volna, azt mondjuk, „sad case”, minden rossz felhang nélkül. Inkább valami olyasmit jelent, hogy micsoda káosz! És hát ilyen egy terhesség is, fogalmad sincs, mi lesz a vége. És az egész darab ilyen furcsa: tele van pozitív energiával, mégis ironikus.
Hogyan alakult ki a mozgásanyag, hogyan találkoztak az elképzeléseik a kreáció során?
SL: Ebben a nagyon különleges esetben az élet írta a találkozást. A kislányunk annyira jelen volt, ahogy a hasamban éreztem őt, miközben a lépéseket próbáltuk le, mindeközben ott volt a stúdióban az apja, aki szintén ezen a darabon dolgozott, minden pas de deux-ben együtt voltunk hárman. Ez a darab csak úgy megszületett, csak megtörtént. Nem volt mögötte gondolat, tudatosság, inkább az akkori energiáinknak egy fotografált mása. A Sad Case-ben nekem az élet megzabolázhatatlan ereje mutatkozik meg.
Fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház
Ezek a különleges, groteszk mozdulatok hogyan születtek?
PL: Mozgás sokféleképpen születhet, és ahogy egy embernek ezerféle mozdulata lehet, úgy ez mind megjelenik a táncművészetben is. Bizonyos szempontból nagyon egyszerűen alakul ez, a lehető legtöbb variációt kipróbáljuk. Ami belőlünk jön, az nagyon érzelemalapú, nagyon természetes és organikus, számunkra szinte egyértelmű, még akkor is, ha kívülről talán éppen ez nem látszódik. Ugyanakkor fontos, hogy a darabokon rajta legyen a koreográfusi kézjegyünk, és a Sad Case esetében ez abszolút így van.
Megfogalmazható, mi az, ami közös a darabjaikban? Mi ez a koreográfusi kézjegy?
SL: Rengeteg darabot próbáltunk már, rengeteg darabot mutattunk be az elmúlt évtizedekben, a Sad Case is majdnem 25 éves már. Azt hiszem, a közös, hogy minden darabunk azt a pillanatot fogja meg, amiben éppen vagyunk. Azzal dolgozunk, ami történik velünk, ami változik bennünk, látszik rajtuk, hogy éppen mit tanultunk meg önmagunkról, az életről. A technika az eszköz, hogy kifejezzük magunkat – éppenúgy, mint az írás esetében a szavak –, a tartalom pedig az, amit tanultunk, amit elengedünk, az élet költészete. Mindenekfelett pedig ketten vagyunk, két individuum, ettől a darabjaink sokkal körkörösebbek. Ezeket a darabokat az őszinteség, a tiszta művészet iránti vágyunk formálja. Szerintem ezt lehet felfedezni minden munkánkban.
