A véletlen irányította a világ egyik legnevesebb balettintézetébe, rengeteg munkával a legjobbak között végzett. Izrael és Zágráb után most Budapesten táncol. Dmitry Timofeev 2017-ben elnyerte Az évad legjobb férfi táncművészének járó díjat klasszikus balett kategóriában. A hétvégén pedig A fából faragott királyfi című darabban táncol az Opera színpadán.
Fotó: Gács Tamás
Idén a Tánc Világnapján a klasszikus táncművésznek járó kitüntetést Ön kapta – a sikerei ellenére keveset lehet arról olvasni, hogy miért és hogyan döntött a balett és Magyarország mellett.
Gyerekként nem tudtam igazán, hogy mi a balett, nem akartam táncművész sem lenni, de van egy bátyám, és én őt követtem a balettsikolába. Aztán édesanyánkkal egy nyáron, amikor tízéves voltam, elmentünk Pétervárra. Nem volt ennek az utazásnak célja, csak ismerkedtünk a várossal, kószáltunk fel-alá az utcákon. Egyszer csak ott találtuk magunkat a Vaganova Intézet utcájában, ahol meglepve láttuk, hogy éppen másnap van a pótfelvételi az első és második osztályba. Az intézet mögött volt egy hatalmas piac, megvettük a szükséges ruhákat, és másnap beállítottunk a felvételire.
Ahova elsőre fel is vették?
Engem igen. Emlékszem, édesanyám kérdezte, hogy „na, fiúk, akartok ide járni?”. Akkor az villant át a fejemen, hogy szép ez a város, szép nagy ez az épület, de jó lenne itt tanulni… Másnap tehát megjelentünk a felvételin, augusztus 20-22-ét írtunk akkor, és a végén közölték velem, hogy szeptember 1-jén tessék megjelenni.
Mindketten?
Nem, a bátyám idősebb volt, ahova ő felvételizett, ott már számított a technikai tudás, a közéleti ismereteket is nézték, az iskolai jegyeket – az nehezebb volt. Nekem az volt a szerencsém, hogy fiatalabb voltam és igazából csak a készség számított. Szaratovban, ahol mi éltünk nem volt olyan jó a balett-oktatás, nem kerültem volna be később én sem.
A többi gyerek évek óta küzdött, stresszelt, tanult azért, hogy a Vaganovában tanuljon. Nem volt emiatt nagy a feszültség, az ellenérzés Önnel szemben?
Tényleg fogalmam sem volt ezekről a körülményekről. Nem tudtam, hogy 600 gyerek felvételizik két osztálynyi helyre, hogy sokan közülük 3-4 éve előkészítőre járnak már. Amikor felvettek, nem tudtam ennek a jelentőségét, nem tudtam, milyen perspektívákat nyit meg az Intézet. Nem is érzékeltem a többi gyerek hatalmas feszültségét, csak mikor a felvételi végén láttam, milyen erős érzésekkel jönnek ki a teremből: szinte repültek a sikeresek, és zokogtak, akik elbuktak.
Fotó: Pályi Zsófia
Ha nem készült fel erre a típusú fegyelemre, hogyan tudta végigcsinálni? Nem akarta közben feladni?
Feladni nem akartam, csináltam, tanultam. De az eleje nagyon nehéz volt. Engem a nagyanyám kísért el Szentpétervárra, megkérdezte, hogy meddig maradjon velem. Tudtam, hogy nagyon nehéz vonatjegyet venni haza, ezért mondtam azonnal, hogy induljon el egészen nyugodtan vissza. Így egyedül kezdtem el az iskolai életemet: nem tudtam, hogyan kell eljutni a kollégiumból az Intézetbe, nem tudtam, melyik osztályba kell mennem, ráadásul rossz osztályba is vezettek be az elején, nem tudtam, mikor mit kell csinálnom – és nem volt velem senki, aki segített volna. Nagyon, nagyon nehéz volt ez az időszak, olyannyira, hogy néhány nap küzdés után be is lázasodtam, bekerültem az orvosi szobába. És ott talált rám az a mesternő, aki - mint kiderült – napok óta engem keresett. Hozott nekem édességet, kedves és támogató volt. Kiderült, hogy a balett teremben viszont elképesztően szigorú, sohasem találkoztam nála keményebb balettmesterrel, azóta sem. Viszont olyan sokat foglalkozott velem, hogy nagyon gyorsan beértem a másodikosokat, így ott tanulhattam tovább velük - ahogyan azt egyébként az életkorom is indokolta volna.
Milyen volt az élet a Vaganovában?
Kemény. Néhányunknak pedig különösen kemény, mert azok között voltam, akiket beválogattak a Marinszkij Színház táncosai közé. Mi az Intézetben töltött idő alatt ugyanúgy gyakoroltunk, tanultunk mint a többiek, csak esténként rohantunk előadásra. Az osztálytársaim pedig akkor fordultak el csak igazán, mikor egyedüliként engem válogattak be a második osztály végén egy japán turnéra. Arra volt szükség, hogy a kiválasztott ember bármilyen szerepbe be tudjon ugrani – ezt a készséget pedig tökéletesre fejlesztettük a Mariinszkijban. Ott gyakran a színpadra lépés előtti percekben tudtuk meg, hogy éppen milyen előadást táncolunk.
Fotó: Pályi Zsófia
Ilyenkor valaki lesúgta a lépéseket?
Nem. A betanított, magasabb táncosok mögé állították a kicsiket, így róluk lestük a mozdulatokat.
Innen miért Izraelbe vezetett az útja?
A Marinszkijban láttam, hogy mi vár rám: hosszú évek után nagy szerencsével némi előrelépés…Nem akartam ezt az utat járni. Néztem a táncosokat és mindenki fantasztikusan képzett, tehetséges és tökéletes volt. Nem tudtam elképzelni, miért pont én nyerném el az izgalmas szerepeket. Szerencsére az egyik koreográfus kapott egy izraeli megkeresést és megkérdezte, nem akarok-e vele tartani. Én pedig igent mondtam.
A modern vagy a klasszikus áll közelebb Önhöz?
Őszintén szólva a klasszikus. Nyilván az is fontos, hogy Oroszországban a modernet nem értékelték annyira – nem ismertük, nem is foglalkoztunk vele igazán. Ezért is kerestem utána olyan társulatot – amit Zágrábban meg is találtam –, aminek a repertoárja inkább az ízlésem szerint való. Szeretem a színészetet, a drámát, szeretem, ha van történet. Mindent jó táncolni, a modernet is, kis szerepet és nagy szerepet is, nekem mégis a klasszikus áll közelebb a szívemhez.
Fotó: Gács Tamás
Zágrábból hogyan lett Budapest?
Szerettem ott lenni: tetszett a társulat, sok lehetőséget kaptam, nekem való volt a repertoár. De rezsimváltás jött: először az országban, majd a társulat élén is. Leváltották a balett igazgatót, és nagyon sokáig nem is neveztek ki újat. Bizonytalanságban voltunk. Ennek persze volt előnye is: korábban mindenhez engedélyt kellett kérnünk, most viszont nem volt igazgató, akinek aláírta volna az utazásainkat, így el tudtam jönni Budapestre egy próbatáncra. Utána Solymosi Tamás szerződést is ajánlott, de én még bizonytalan voltam abban, hogy mit szeretnék.
Miért döntött végül Budapest mellett?
Azt látom, hogy engem többször segítettek a véletlenek, mint a döntések. Ha valamit nagyon szerettem volna, azt jobbára nem sikerült megkapnom. Amikor engedtem, hogy a véletlen segítsen, mindig jobb helyzetbe kerültem. Egy nap jött egy üzenet, ennyi állt benne: meg tudsz csinálni 32 fouetté-t? Azt válaszoltam, hogy igen. Így eljöttem Budapestre Etűdöket próbálni. Aztán már úgy döntöttem, hogy érdemes Budapesten maradnom. És nem is bántam meg.
