Vagy inkább mozgást hallasz és hangot látsz? Ki tudja? Arno Schuitemaker olyan utazásra invitál, amely során megkérdőjeleződik a tér- és időérzék, ahol a mozgás új értelmet kap, a figyelem pedig szinte teljesen kívülről irányított. Mágia vagy idegtudomány? Észlelés vagy filozófia? A koreográfust kérdeztük.

Fotó:Jochem Jurgens/ Trafó

 

Ha egy közös mintát vagy kiindulópontot szeretnék találni a munkáidhoz, akkor ezt a tapasztalás felé keresném. Helyesen közelítem a koreográfusi érdeklődésed, ha azt mondom, hogy egész szélsőséges módon foglalkoztat a tapasztalás, az emberi érzékelés?

Nagyjából igen, bár korábban inkább az érdekelt, hogyan lehet a közönség és a táncművész közötti kapcsolatot kiépíteni. Több setupot használtam, a színházat, szokványos és kevésbé szokványos módon, például felültettem a közönséget is a színpadra. De ahogy egyre jobban elmélyültem ebben a témában, rájöttem, hogy az még érdekesebb, ahogy a tapasztalás maga zajlik, ahogy az érzékelés működik. Mi történik, amikor nézőként vagyunk jelen egy ilyen színházi helyzetben? Mi történik bennünk, az agyunkban? Amint látod, ez a kérdés a korábbi “kutatások” logikus következménye volt. 

Így érkeztél meg az idegtudományokhoz?

Először a befogadó érzeteit figyeltem, hogyan hat, milyen érzékszervek működtetik az érzékelés apró kis részleteit, ezt tudatosítottam. Aztán, mikor már ez tudatos volt, azt kezdtem megfigyelni, hogyan lehet befolyásolni ezeket az érzeteket. Hogyan lehet például elrejteni ezeket a percepciókat? Az idegtudományok legfrissebb kutatási eredményei rengeteget segítettek, iszonyú sok dolog történt ezen a területen az elmúlt néhány évben.

Fotó:Jochem Jurgens/ Trafó

Például elkezdték a tükörneuronok működését kutatni, melyek létezéséről korábban nem is tudtunk, de ők felelősek azért, hogy nézőként is például fizikai érzékelésünk van egy másik ember mozgásáról. 

Pontosan. Ahogy elmélyedtem a kutatásban, a tudományos eredmények megértésében, rájöttem azért arra is, hogy a tudomány másként működik mint a művészet. A tudományos elme, a tudományos kutatás leválasztja egymásról a különböző területeket, részterületekre aprózza a “tárgyát”. Például elválasztja az idegtudományt a filozófiától és az antropológiától. De nekem szabadságomban áll, hogy minden területről nyerjek insprirációt. Az én hivatásom az összekapcsolásról szól. Néha csak egy-egy gondolat fog meg, s nem kell hozzá értenem minden mást is, ami a tudomány azon ágában megjelenik. Viszont nagyon szeretem, ha van ilyen értelemben is tartalma a munkámnak, ha össze tudom kapcsolni ilyen meghatározó témákkal.

Amikor kortárs filozófiáról beszélsz, egész pontosan kire, kikre gondolsz?

Nyilván nem az ókori filozófiai irányokra gondolok, amikor a kortárs szót használom - például a darabok hátterének megvilágításakor -, akkor ez van a fejemben. Ha kifejezetten arra vagy kíváncsi, hogy kit olvasok szívesen, akkor John Dewey-ra tudnék utalni. Az ő könyve (Art as Experience, 1934 - a szerk.) rengeteget segített a művészethez való hozzáállásom kialakításában. Nem minden művészeti ággal foglalkozik, de a kérdése az, hogy hogyan lehet a művészetet megtapasztalni. Építészettel, szobrászattal, festészettel és irodalommal foglalkozik, azzal, hogy hogyan lesz tapasztalattá a szemlélés. És ez hiába nem tánc, mégis rengeteg inspriációt ad, amit Dewey mond ebben a könyvben, ahogy a vizuális élmény mögé lát- És hogy a képek mozgássá változnak, úgy válik fizikai élménnyé a tánc a befogadó számára is.

Úgy érted, a néző is fizikai élményben részesül? A darabjaid megmozgatják a nézőidet, ilyen értelemben is?

Pillanatra még visszatérek Dewey-hoz, mert van egy ide passzoló fejezet a könyvben, a ritmusról. A ritmus szerinte a létezés egy univerzális rendszere - ez egy olyan mondat, ami megváltoztatta a figyelmemet, ráirányította a ritmusra, sokkal erősebb struktúrák kialakítására ösztönzött a saját munkámban is. De van például egy finn építész, aki az “Architecture of the Senses” című könyvet írta (David Howes - a szerk.), aki szintén a vizuális megtapasztalás mélyebb rétegeit kutatja. A Budapesten most debütáló darabomban is ezeket az inspirációkat vittem tovább, ezt a réteget boncolgattam. 

És igen, nagyon érdekes, ahogy megmozgatja a közönséget az, amit lát. Innen indultunk: a közönség részvételével foglalkoztam sokáig, használtam annak a jelentőségét, hogy a táncosok és az előadók egy időben vannak jelen. Jellemzően a hangpultnál ülök hátul, és látom, ahogy mozognak a nézők is. Nem mindenki persze, de sokuk együtt mozog a darabbal. A mozdulatok, amiket használunk, repetitívek, nagyon mély összefüggésben vannak a ritmussal, a zenével, tényleg muszáj együtt mozdulni velük. Szerintem sokan észre sem veszik egyébként, hogy táncolnak.

Megváltoztatta  a megközelítés különössége a munkamódszert is? Valahol azt olvastam, hogy más sorrendben kezdtél el ezen a darabon dolgozni.

Abszolút. A While We Strive-ot először a zeneszerzővel kezdtem el próbálni, pedig a szokványos menetrend szerint jóval később kapcsolódik csak be a zene az alkotás folyamatába, mindig a táncosokkal kezdünk el általában próbálni. Arra voltam kíváncsi, hogy a hangok egymáshoz való viszonyával, a hangok “létrehozásával” tudunk egy mozdulatot, mozgást teremteni. A zeneszerző (Michiel Brongers - sound engineer, a szerk.) is nagyon izgalmasnak találta ezt az utat, úgyhogy elindultunk együtt. És őszintén szólva egész máshol kötöttünk ki, mint amire számítottunk. Movement trackinggel próbálkoztunk.

Ez a gyakorlatban a mozgáskövető szoftver?

Igen, ez egy nagyon fejlett és fejlődő technika. De gyorsan rájöttem, hogy engem nem igazán érdekel, mert bár lenyűgöző technológiai élményt ad, nagyon nehéz előadóművészeti nyelvre fordítani.  A technika túl korlátos, képtelen a technika mögé menni. De ami végül használunk, az a Bloototh Speaker. Nagyon sok fajtája van, mi egészen kicsit találtunk, ami elfér a táncosok kezében. Ez az eszköz monoton hangot ad, de a hang, attól, hogy mozgásban van, változik. 

Hipnotikus élmény lehet.

Abból eredően az, hogy ha van egy hangod, monoton, nem változó, de te mindig máshonnan hallod, azaz mozgásban vagy, más hangot fogsz hallani. Tehát a hallgató más és más hangot érzékel, ha az máshonnan ered.

Hiába változatlan a frekvencia.

Pontosan. Szóval, a kérdésem az volt, mi van akkor, ha a mozgással és a hanggal, és ezzel a tapasztalattal együtt hozunk létre egy kreációt? Innen indult a While We Strive. Utána kibővítettük az ötletet, és a hangzást, és kvadrofón hanggal dolgoztunk. Egy átlagos színházban sztereo a hang, ezúttal nemcsak jobbról és balról jön, de hátulról, balról és jobbról. Összekötöttük a hangot a mozgással és a testtel, a közönséggel is abból a szempontból, hogy ez a hang négy irányból bukkan(hat) fel.

Fotó:Jochem Jurgens/ Trafó

Egy éve márciusban volt a premier. Változott azóta a darab, változtattatok rajta?

Minden darabomra érvényes, hogy a premieren mást lát a néző mint később, de ez nem a változtatások miatt van, hanem amiatt, hogy egyre mélyül, egyre gazdagodik minden mű, ahogy találkozik a közönséggel. Ez a közönség “ajándéka” a darabnak. Ebben az értelemben persze van változás, egy nagyon jó irányú változás.

Vannak olyan részek, ahol a táncosok szabadon mozognak, nem improvizálnak igazán, de nagyobb a szabadságuk, mint máshol, nyilván ezek a részletek is sokat alakulnak egy év alatt. Meg kell, hogy maradjon a darab rugalmassága, kell egy jó a balansz a pontról pontra kidolgozott és a szabadabb részek között, de a táncosok az első perctől tudják és ismerik a struktúrát, tudják, hogy honnan hova kell eljutniuk. Megmaradt és meg is marad a rend és a rend hiányának egyensúlya a darabban. 

Magyarországi bemutató: Trafó, 2016.05.05./05.06.