“A perfekcionizmus csak egy elmélet. Nem lehetsz tökéletes ember, nem lehetsz tökéletes művész, sem tökéletes férj vagy apa, valószínűleg én sem vagyok az. De a napi rutint azzal a reménnyel csinálod végig, hogy mégis, egy kicsit mindig jobb lehetsz” - a Cizitzens of Humanity sorozatában Mikhail Barisnyikov vallott ezekkel a szavakkal önmagáról. Az a Barisnyikov, akit az orosz balett legnagyobbjaival, a balettörténelem ikonjaival, Nyizsinszkijjel és Nurejevvel említenek egy lapon a kritikusok.

 

Nem életvezetési tanácsokat kerestem, mikor utamba akadt a fenti idézet, csak a képernyőhöz láncolt egy divatbemutató videója. Misha szinte meg sem mozdul, rezzenetlensége – és pontosan megszerkesztett rezzenése – mégis minden figyelmet magának követel. Energiája felébreszti a kutatás ösztönét, újabb és újabb részletek után.

Ez se meg az se

“Magas és vékony nem leszek soha, még csak arra sem figyelek, hogy jobban táncoljak, mint mások. Önmagamat szeretném legyőzni. Mihail Barisnyikovot szeretném megelőzni” – ezt így gondolta már kilenc-tízévesen is, mikor elkezdett táncolni. Barisnyikov mindent elért, amit balettművész elérhetett, nemcsak a világ egyik legjobb táncosává érett, de saját képére formázta a férfitáncos ideált is. Ereje, tisztasága, atletikussága meghatározta a 70-es évek táncszínházi atmoszféráját.

Jerome Robbins & Mikhail Baryshnikov. Photo: Martha Swope

Azt állítja, se hajlékony, se kecses nem volt, alacsony termetét és tornász alkaltát kellett teljesen átformálnia, hogy táncossá válhasson. A Kirov Balett táncosaként már húszas éveinek elejére gyönyörű karriert futott be, s miközben a világ minden színpadán tárt karokkal várták, ő egyre növekvő klausztrofóbiával vette tudomásul, hogy a Szovjetunióban csak klasszikus darabokat táncolhat. Ki akart törni. És meg is tette, 1974-ben egy torontói út során menedékjogot kért Kanadában.

 

Ez is meg az is

A Royal Winnipeg társulatától New Yorkba vezetett az út, ahol az American Ballet Theater (ABT) táncosa lett, és végre kortárs darabokon, kortárs koreográfusokkal is dolgozhatott. Nem volt nehéz dolga: technikai tudása gyorsan kiemelte kortársai közül. Egy-két évet átigazolt a New York City Ballethez, de az akkor ott dolgozó Balanchine módszere fizikailag nagyon megterhelte Barisnyikovot, aki egyébként is folyamatosan - önmagán túl - térdsérülésével küzdött. Bár imádta a decens, ruhában, borban, nőben a legszebbet és legizgalmasabbat kereső koreográfust, kilépett.

Visszavárták az ABT-hez, ahova már művészeti vezetőként érkezett meg. És még mindig csak a nyolcvanas években járunk. Két lépést hátrasasszézva még bekukkanthatunk a ‘78-as Oscar-díj kiosztóra, ahol ott ül főhősünk szmokingban, mert legjobb férfi mellékszereplő díjra jelölték a Fordulópont című filmért. Egészen addig dolgozott a társulattal, míg 1989-ben  - a háta mögött intézve a dolgot - ki nem rúgták helyettesét. Akkor elege lett és saját társulatot hozott létre, Mark Morrisszal, a White Oak Dance Projectet.

Ekkortájt nyilatkozta a The New York Times hasábjain, hogy “egyáltalán nem számít, milyen magasra emeled a lábad. A technika az átláthatóságról, az egyszerűségről szól, az eltökélt kísérletezésről”. Ezen az időszakon is túllépve megalapította 2004-ben a Barasnyikov Művészeti Központot, ahol már találkozik a színház és a tánc a képzőművészettel is. Kezdő és már befutott művészek élnek és dolgoznak együtt a BAC-ban, Manhattan Hell's Kitchen (Pokol konyhája) városrészében.

 

Akkor jött a Szex és New York

2003-2004-ben, a hogyan szóljon az életünk a pasikról, miközben elhisszük, hogy nem a pasikról szól az életünk típusú sorozat utolsó évadában Barisnyikov is szerepet kapott. Ő lett Aleksandr Petrovsky, az izgalmas, kifürkészhetetlen, szenvedélyes szobrász. Aki mellesleg nyilván nőcsábász -éppúgy mint szerepen kívül.

És lett belőle

Ruhamárka.

Illatkompozíció. 

Ikon.

Aki odaadott mindent, mégsem veszített el semmit.